Naplón kívül

4.

a jég sem olvad szét a teában, de a női szív még akkor is meglágyul, ha önző gondolatok burjánzanak el a felforrósodott légkörben, históriát írnak a kimondott szavak, bár néha alaptalanok, a legtöbbször csalfák és hazugok, és csupán kicsinyes emberi elképzeléseket fejeznek ki egy hagyatéki piros párna fölött

A légy elszállt, a pohár maradt. József is maradt. Hitvese kiment a konyhába, elővett egy üvegkorsót, amelybe jeges citromos teát öntött, aztán bevitte férjének, aki piros párnáján ülve mozdulatlanul meredt maga elé. Úgy tűnt, még nem ért előadása végére. Felesége is visszaült kedvenc gyermekkori sámlijára, hogy meghallgassa a történet folytatását, ám ez nem ment annyira zökkenőmentesen, amiként hitte, hogy menni fog. Arcok derengtek fel előtte, kiváltképp egy, amely idővel kivált a többi közül. Egy fiatal férfi portréja volt ez, azé az ifjúé, akihez kellemes emlékek fűzték. Amikor először találkozott vele, talán még nem is ismerte Józsefet, bár ebben annyira biztos nem volt, nem is akart ezzel most különösebben foglalkozni. Ebben a pillanatban, akárcsak anno, számára csakis a fiú számított. A hatalmas teremben épp egy verniszázst tartottak, a vendégsereg avatott tekintettel pásztázta a kiállított képeket, miközben karéjt formált az méltatók körül. A fiút nem látta, de érezte, hogy ott van. Érezte a tekintetét, a leheletét, az érintését. Aztán minden megváltozott. Gyönyörű a dereka, mondta a fiatalember, miután előlépett a homályból, ahonnan eddig a nőt figyelte. Egy hirtelen jött huzat azonban szemébe szórta jól fésült haját, naplóírónk pedig ismét kiejtette könyvét az öléből.

“Sosem akartam műgyűjtő lenni, nem is nagyon gyűjtögettem, bár a főiskolán elég sokan szerettek volna velem cserélni, sőt még a mappámat is ellopták” – törte meg a csendet József. – „Eltűntek tehát a rajzaim, elenyészett az összes munkám, így már csak reménykedhetek abban, hogy egyszer majd felbukkannak valahol, ha egyáltalán még megvannak. A kilencvenes évek elején gyakran ostromoltak a gyűjtök azzal, hogy ugyan nincs túl sok pénzük, de szeretnének tőlem képet, cseréljünk. Én azonban akkoriban még nem kultiváltam a dolgot. Mígnem egyszer, miközben a Hunyadi utcán sétálgattam, betértem Weiss Manó régiségkereskedésébe, amely eléggé elhanyagolt volt abban az időben, ellenben rengeteg egyedi műtárgy és antikvitás megtalálható volt poros zugaiban. A hátsó részben, egy nagyon rossz kis keretben bukkantam például rá arra a képre, amely világított. Egykori mesterem munkája volt ez. Annyira megfogott, hogy muszáj volt megkérdeznem az árát. Mivel megalázóan olcsónak tűnt, csak néhány pengőt kért érte a tekintélyes Weiss úr, azonnal benyúltam a zsebembe, mert éreztem, nem hagyhatom nála ezt a gyönyörűséget. Haza is hoztam, letettem ide, s itt is elkezdett sugározni. Sugárzott, mert benne volt a mester minden szeretete, jellemének harmóniája, az együtt töltött esztendők, ami által éltető misztika lengte be a szobát, én pedig kezdtem megbékélni a világgal, amellyel igen nagy harcban álltam addig. Ezen tényezők együttes hatására kezdtem el vásárolgatni.

Aztán elmentem Kalmárhoz, tőle is szereztem néhány munkát. Nem sokkal később megkeresett Horváth Frigyes, és előadta, hogy nagyon szeretne tőlem egy tablót, de nincs rá pénze. Ekkorra már a bécsi tárlaton való részvételemnek tulajdoníthatóan egész szépen kezdtek felmenni fotómásolataim árai, sőt magyar viszonylatban az én alkotásaim számítottak a legdrágábbnak. Ez annak is volt köszönhető, hogy rendszeresen hívtak külföldre, s én mentem is boldogan. Amikor Frigyes kifejtette kívánalmát, arra gondoltam, semmiképp sem szabad a galériabeli árak alá mennem, meg miért is tenném, így aztán felvetettem: «Mi lenne, ha cserélnénk?». Az első képemért többek között egy nagyon értékes Székely Istvánt kaptam, ezért úgy gondoltam, ha a cserebere ennyire eredményes, érdemes lenne komolyabban foglalkoznom vele.

Sose felejtem el, egy másik gyűjtőnél, Varga Bélánál nagyon szép Tóth Géza festmények vártak vevőre. Az egyikre rámutattam, és jeleztem a tulaj felé, hogy elvinném a képet. Mire ő: «Azt nem lehet, mert az anyámat ábrázolja». Aztán végigmentünk a termeken, már Molnár Lászlónál tartottunk, de arra is azt mondta, hogy elvinni nem lehet, mert az apja kapta ajándékba a festőtől. Ekkor tűnt fel hirtelen az egyik sarokban a csodálatos Tolnai-főmű, a Fej, amely bármelyik klasszikus alkotással fel tudná venni a versenyt. Így hát fel sem merült bennem, hogy elkérjem, de a végén csak kiböktem: «Tudja mit, uram? Cseréljük!». Mire ő odalépett a falhoz, leakasztotta és a tenyerembe fektette ezekkel a szavakkal: «Legyen az öné!». Döbbenten álltam a csoda előtt, rendkívül nehezemre esett elindulni, lábaimat acéltömbként vonszoltam magam után. Végül az ölemben hoztam haza a kiválasztott remekművet, akárcsak az imádott asszonyt, fenséges pillanat volt. Bélától még sikerült beszereznem jó pár szóra érdemes Tolnait, és persze egy jó barátságot is. Kollekcióm ezeknek a véletleneknek köszönhetően alakult ki és növekedett, mert jöttek a gyűjtők, és mindenki szívesen cserélt. Rájöttem, hogy ez mindkét félnek jó, nekem főleg, mert ezáltal bekerülök a legmeghatározóbb társadalmi körökbe, s a köztudatba, rangom, hírnevem és tekintélyem lesz, miközben az életem is gazdagodik, élményekkel és tapasztalatokkal gyarapodik.”

József felemelte a tekintetét és büszkén körbenézett a besötétített nappaliban, amelynek falait beborították az említett műtárgyak. Felesége vele együtt tekintett körbe, ám ő egy másik történetet látott és követett, nem az uráét. Arca sugárzott, amiként a fiúé is a távolban.

Naplón kívül

3.

semmi sem lehetetlen, mert naplón kívül nincsenek kötöttségek, a pocakos légy háborítatlanul dőzsölhet a napsütötte üvegpoháron, amelyből kifogyott a víz, mert részben égető szomjat oltottak el véle, részben felszívódott a körülötte megfogalmazódott súlyos gondolatokba, s a festékbe, amit vászonra kentek az emlékeinkben zöldellő tölgyfa alatt egy esős gyermekkori délutánon

József nem nagyon törődött a leesett könyvvel. Miután megitta a vizet, megigazította maga alatt a piros párnát, fényes haját tenyerével hátrafésülte, s belesüpedt a fotelbe, amelynek karfájára egy pillanatra felesége is rátámaszkodott. A fiatalasszony az öléből kihullott kötetet emelte volna fel a szőnyegről, amikor férje leintette. Nem szóval tette ezt, hanem mozdulattal, nem hirtelen, hanem tapintattal. A nőnek erről jutott eszébe, hogy a képeslapok, amelyeket hitvese dobozában talált meg, és amelyek között Matild aláírását is meglelte, talán mind másolatok, nem is eredetiek. Nem tartotta igazságosnak, hogy ura ilyenképpen játszadozik a világgal. Ekkor ugyanis még csak nem is sejtette, mi rejtőzik párja cselekedetei mögött. Ám József folytatni kezdte rögtönzött előadását, és ő lemondott a könyvről, hogy reá figyelhessen.

“Azt követően, hogy végeztem a képekkel, szomszédaim, akik jeles középosztálybeliek voltak, ilyeneket kezdtek terjeszteni rólam: <<Az első emeleten valaki megőrült, hisz fotókat másol>>. Ekkor még Pesten laktam, csupa idegen között, engem meg nem értők és be nem fogadók társaságában, én azonban nagyon konokul, következetesen építettem tovább a sorozatot. Így született meg az a munkám is, amely minden korábbi igyekezetemet betetőzte. Ez volt a Pince című, rajta egyik gyűrött, szakadt fotóm tükörképe. Reggelente ugyanis, útban az akadémiára mindig fáradt, szürkearcú emberekkel találkoztam. Gyakran készítettem róluk fekete-fehér fotográfiákat. Hosszú ideig, hetekig-hónapokig őrizgettem ezeket a felvételeket, de nem igazán tudtam, mihez kezdjek velük, mígnem egyszer mérgemben a földhöz csaptam az összest, rájuk tapostam, és amikor a talpam alá néztem, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen mi vagyunk azok gyűrötten, fáradtan, összetörve. Először 100×70 cm-es méretben festettem meg modelljeimet: ezeket Demeter László vette meg gyűjteménye számára. Aztán festettem két és fél méteres nagyságúakat is. Emlékszem, az akadémiai bírálóbizottsági ülés után megkeresett Kalmár mester, és ezt mondta: <.>> Mindössze két kurta mondat, én mégis elestem a diploma utáni mesterképzéstől, amely akkoriban óriási lehetőséget jelentett a pályakezdők számára. Kesergésre viszont nem volt időm, hisz amint kikerültem az akadémiáról, már várt reám a katonai behívó, nem számított, hogy túl koros voltam. Ennek ellenére mindenki azt állította rólam, hogy sikeresen indult a pályám, holott valójában másfél évre kivontak a forgalomból. Utána – mintegy rehabilitálásomként – már hiába adtak nekem királyi ösztöndíjat, nem lelkesített. Nem is lelkesíthetett, hisz kitámadtak miatta, Kalmár mesternek kellett megmentenie elhivatottságomat az utókornak. Egyébként érdekes, hogy a hölgy, aki akkor annyira ki volt rám akadva, bár semmi kapcsolatom nem volt vele, debütálásom után minden egyes kiállításomon az első látogatók között volt. Még leveleket is irogatott új címemre, miután elhagytam a fővárost. (Naplóírónk ekkor majdhogynem megkérdezte, nem-e Matildnak hívják-e az illető nőt, de végül letett kísérletéről. József ezért zavartalanul szőhette tovább történetét.)

Az első helyszín, ahol az alkotásnak szentelhettem életemet, Zolt volt. Ez a kis falu Temesvártól mintegy 100 km-re, Lugos és Tamásd között található. Apámat, aki pedagógusnak tanult, a negyvenes évek végén – mint akkoriban nagyon sok hozzá hasonlót – politikai okokból felfüggesztették városi állásából, hogy aztán néhány hét múlva felajánljanak neki egy nevelői állást a világtól elzárt dombsági településen, amely több menekültnek, üldözöttnek is otthont adott. Rendkívül nehéz körülmények között, szerényen éltek ott a szüleim, és egy darabig én is. Jól emlékszem viszont, hogy a szobám falára felkerült egy nászajándékba kapott festmény, amelyen apám fiatalkori lova volt látható. Ez lehetett az első találkozásom a művészettel. Ha reggelente kinyitom a szememet, sokszor még most is ezt a tablót látom magam előtt, aztán hozzá kapcsolódóan a gyönyörű természetet, az arborétumot, a tavat, a fákat, az erdőket, az oszlopokat és a kúriát, amelyben laktunk. Ami tehát apáméknak kényszerszáműzetés volt, nekem maga a paradicsom. Egy ízben rengeteg gyermek tömörült lombos tölgyfánk alatt, és én a szobámból kilesve azt hittem, verekednek, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy idős urat álltak körül, aki egy háromlábú széken ült és festett. Ez volt az első esett, hogy a szemem láttára született meg a gyönyörűség. Miután a nézősereg szétoszlott, megszólítottam az öreget: <>> Az öreg csodálkozva fordult hátra, s megkérdezte, hogy hívnak és hány éves vagyok. Én szépen bemutatkoztam, és kifejtettem, ki vagyok. Aztán felmentünk édesanyámhoz, társam hóna alatt a festőállvánnyal. Amikor anyám meglátott, szinte megijedt. Összecsapta két kezét, és félve megkérdezte, mit tettem már megint. Az öreg azonban nem sokat teketóriázott, sőt, olyan gyors választ adott, mintha az ügyet azonnal el kéne intézni. <>> S anyám, apám elengedett. Ezután én, aki sosem keltem korán, már reggel hat órakor a festő műtermében ügyeskedtem. Művésztelepnek ugyanis még nyoma sem volt ott, ahová vitt. Amit nyújtott, nem volt egyéb, mint egy olajos padlójú udvari szoba, egyik sarkában hatalmas szalmazsákkal, másikában egy lavórral és egy poros fogassal. És bár nem azt kaptam tőle, amire vágyik az átlagos gyermek, nem adott sem ólomkatonát, sem cukorkát, ő jut eszembe, amikor lefújom egy-egy pasztellképemet, vagy kisétálok a mezőre. Hisz napjainkat a természet ölében töltöttük, ahová már korahajnalban elindultunk lemintázni a ráncos kapálókat a szikadt káposztaföldeken. Fantasztikus ködfátyol úszott ilyenkor a föld felett, és ahogyan feljött a nap, az ég a lila és a sárga tónusaiban pompázott. Az öreget Mátis Péternek hívták.”

József hangja ekkor megbicsaklott, ezért ismét a pohárért nyúlt. A pohárban azonban már nem volt víz, csupán a karimáján lebzselt egy dagadt köpőlégy.

Naplón kívül

2.

A fotelből mindig szebbnek tűnik a világ, a kényelemből puha szemekkel tekintünk a zord világra, amelynek szörnyűségei ragacsos édességgé nemesülnek ellazult elménk útvesztőiben, és így a szívünket elöntő nyári forróságot le kell hűtenünk egy pohár hideg vízzel

Volt egy zöld foteljük, József ebben szeretett üldögélni, ám csak miután belehelyezett egy piros párnát, amit a nagyapjától örökölt. Az öreg állítólag Törökországban vásárolta első nászútján, amikor József valószínűleg megfogant. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, mély tisztelettel kezelte ezt a párnát, lévén, hogy ismerte a történetét, és tudta, mekkora jelentősége van férje életében. Ő maga az ablak mellett foglalt helyet egy sámlin, onnan figyelte miként bólogatnak az időjárás viszontagságainak kitett díszvirágjai. Mást ezúttal nem igazán csinált (kevés ilyen pillanatnak örvendhetett életében), figyelte urát, aki tegnapi beszélgetésükre reagálva a következőket mondta:

“Két különböző nézetű mesterem volt, mindkettő másképp viszonyult az élethez, talán azért, mert nem ugyanahhoz a generációhoz tartoztak. Először Iványihoz kerültem, ő a nagy klasszikus időket igyekezett felidézni óráin. Magasztos előadásmódjával olyan művészettörténeti légkört sikerült minden egyes alkalommal teremtenie, amely megremegtette még a legvadabb ember szívét is. Gyönyörű, szenzációs találkozások voltak ezek, hihetetlen nyugalom, derű, szeretet áradt személyéből. Korai halála azonban hatalmas változásoknak vetette alá az iskolát, hisz Baumberg Aurél nyugdíjba vonult, Daróczi pedig váratlanul elhunyt.

Ekkor hívták be Kalmár Ignácot, későbbi tanítómat, aki teljesen friss levegőt hozott magával, egészen más típusú nézőpontot képviselt, mint elődei. Alapállásból arra ösztönzött, hogy vállaljuk önmagunkat, akár megpróbáltatások árán is. Okításainak hatására úgy éreztem, át kell értékelnem a művészetről vallott nézeteimet, elméletei új dimenziókat nyitottak számomra. Először gimnazista koromban láttam a Műcsarnokban kucsmás figuráit, hatalmas Pofáját és a csontmezőket ábrázoló műveit. De ugyanilyen elementáris erővel hatott rám a Keselyűje, amely – értékelésem szerint – a modern magyar művészet egyik csúcsteljesítménye. E képben benne van az egész korszak, a világ, amelyben éltünk.

Kalmár munkássága és gondolkodásmódja rendkívül kritikus, nagyon keményen reflektál egy-egy adott helyzetre, miközben megőrzi azokat az alkotói erényeket, amelyek Rembrandt óta a művészet esszenciáját adják. Vajon sikerült-e tartásából merítenem? Sokat vívódtam már korábban is ezen, aztán negyedéves koromban nekiláttam megfesteni a nagy törött családi fotókat. Felfigyeltek rám, de igazi csodálatot akkor érdemeltem ki, amikor felvázoltam a Részlet egy hölgy naplójából című sorozatot, amelyben hajógyári munkások arcait örökítettem meg névtelenül. Névtelen emberek arcvonásait, akik ugyanolyan fontos szerepet töltenek be a globális egyensúly fenntartásában, mint a nagy becsben forgó személyiségek. Hosszas töprengés után készítettem el ezt a szériát, benne lemondtam mindazokról a festészeti fogásokról, amelyek amúgy nélkülözhetetlenek. Szerencsére időben feismertem, hogy ezúttal teljesen más alapállásból muszáj nekilátnom a mázolásnak. Nagyon hitelesen, ellentmondást nem tűrően kell majd egyfajta igazságot képviselnem, nem egyebet, mint az én belső igazságomat.”

József ezennel megszakította előadását, hogy ihasson egy pohár vizet. Hitvese továbbra is mozdulatlan maradt, csupán a könyv hullott ki öléből, de még távol állt attól, hogy az unalomtól elszundikáljon.

Emlékeztetőül felidézem: Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, tegnap este megkérdezte urát, boldog-e. Eszébe jutott ugyanis, hogy férjét a szülők orvosnak szánták, mivel szerintük egy középszerű zongoraművész sosem lehet boldog, a közepes képességű medikus viszont igen. A kapott válasz alapján azonban nem derült ki, orvos, avagy zongoraművész lett-e végül Józsefből. Amit most árult el önmagáról, az Máriát, Virágot, Boglárkát, illetve Margarétát is meglepte.

Naplón kívül

1.

a kérdések elvésznek a homályban, amely nappali is, meg éjszakai is, mikor milyen, hol fényesebb, hol szürkébb, annak függvényében, mit kíván épp a történet, de végül minden egységes egésszé áll össze, mint a szimfóniákban

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, sosem kérdezte meg urát, hová járt iskolába, mert illetlennek tartotta. Azt gondolta, urát akkor is tisztelnie s szolgálnia kell, ha egyáltalán nem járt iskolába. Hogy az ő férje esetében ez nem állt fenn, sejtette, hisz a fontos hivatalokba nem alkalmaznak akárkit, felelős beosztásokba pedig egyáltalán. Sosem fordult meg a fejében, semmi bizonyítéka nincsen arra vonatkozóan, hogy József tényleg felelős beosztást tölt be. Azzal persze tisztában volt, hogy a képnek, amely benne él férjéről, saját maga a szerzője. Mégis elégedett volt, és magabiztos. Egy ideig, jó ideig, addig a pillanatig, amíg fel nem tűnt környezetükben a Matild-féle képeslap, a lapon pedig a meghökkentő aláírás.

József és Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, a nappaliban ültek egy-egy könyvvel az ölükben. József Beethoven életrajzát olvasta, naplóírónknak erről jutott eszébe egyik régi beszélgetésük, amelyből kiderült, hogy József zongoraművész szeretett volna lenni, de édesapja ezt mondta neki: „Fiam, tanulj orvosnak! Mert az orvos akkor is boldog lehet, ha csak közepes képességű, de a középszerű zongoraművész élete csupa szenvedés!”. Hogy József végül orvosnak tanult-e, avagy sem, nem derült ki, de hogy nem lett zongoraművész, kétségbevonhatatlan, hisz sokszor járt el otthonról úgy nevezett üzleti tárgyalásokra, ám távollétei nem tartottak hetekig, mint például egy koncertkörút, hanem csupán néhány napig. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, ebből vonta le a következtetést, hogy férje inkább lehet orvos, mint zongoraművész.

Zongora a szállodai lakosztályukban ugyan nem volt, de akadt egy a temesvári otthonukban, amelyet viszont József sosem érintett meg. Legalábbis amióta házastársa figyelemmel követi napjait. Valószínűleg a kellemetlen fiatalkori tapasztalatai miatt nem nyúlt hozzá a hangszerhez, hisz a szülői ajánlás legfőbb gyermekkori álmát oszlatta szét. Felesége egyetlen egyszer hallotta játszani, több évvel ezelőtt következett ez be Buziásfürdőn, amikor a jelenlévők közül szinte már mindenkit megfelelő mértékben felmelegített a fütyülős, amit felszolgáltak. Naplóírónk úgy emlékezett vissza erre az alkalomra, hogy ura akkora könnyedséggel tolmácsolta a világ leghíresebb komponistáinak szerzeményeit, mintha naponta reájuk lenne hangolódva. Pedig nem volt, állítólag.

A barna zongorával ezen a héten is összetalálkoztak Gézánál, aki arról is ismert volt pajtásai körében, hogy kiváló muzsikus. Virtuóz hangversenyeket adott cimboráinak, főként, ha nagy bánat érte. Remélt bevételeinek elmaradása elegendő ok volt számára a kiváló zenéléshez, úgy tűnik, mert azt követően, hogy kitárgyalták szakmai sikereiket és bukásaikat, leült hangszeréhez és óriásit alakított. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, furcsa fényt látott ekkor megcsillanni József szemében. A nő a férfi jobb kezének ujjait is látta táncolni, le s föl pattogni a barna nadrág szövetén, a comb tájékán Géza fergeteges dallamára. Kivételes pillanatok voltak ezek számára. És felejthetetlenek.

A fiatalasszony elérzékenyülve emelte fel fejét a monográfiából, és először életében őszinte szeretettel a férjére tekintett.

– Mondd, József, boldog vagy? – kérdezte, s megpróbált fizikailag is közelebb kerülni urához. József azonban meg sem rendült, olvasmányából fel sem pillantott, mintha még a kérdést sem hallotta volna meg.

Órákkal később, amikor lefeküdni készültek, a feleségére nézett, és így szólt:

– Miért érdekli, hogy boldog vagyok-e? Hogy jutott ez most eszébe? – s kioltotta a fényt az éjjeli lámpában. – Talán boldogtalannak látszom? – érdeklődött, de mint aki fél valamitől, teljesen magára húzta a takarót. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, nem látta értelmét, hogy ezek után kifejtse, mire kíváncsi. Úgy tett, mintha mélyen aludna.