Akit meglőnek

Óriási dilemmában voltam azt illetően, jegyezzem-e be az alábbi történetet ebbe a névvel is ellátott naplóba, vagy ne jegyezzem be. Lévén, hogy nem egy tisztességes történetről van szó. Illetve nem egészen gusztusosról, nem egy becsületes nő szájába valóról, illőről, mégha igazról is. 

Megesett ugyanis, hogy Rodóber lovag örömmel vette tudomásul, mennyire szépen süt a nap az utcán, miután kinézett a sötétke vár keskeny ablakán, ezért úgy döntött, kimegy, sétál egyet a tavaszi időjárásban. Már a kapun kívül volt, amikor valaki reá köszönt hátulról, ő megijedt, hirtelen meg akart fordulni, de beleakadt a védmű egyik kiálló kövébe. De úgy akadt belé, hogy egy hajszálnyit se tudott tovább mozdulni, se jobb, se bal irányba, következésképp, azt sem deríthette ki, férfi-e, avagy hölgy az illető, aki egyfolytában szólongatja. A hang ugyanis középfekvésűnek tűnt számára, amolyan nemtelennek, azaz olyanfélének, amelyet férfi s asszony egyaránt használhat. 

Rodóber azonban arra sem jöhetett rá végtelenül előnytelen pozíciójában (-ból), mi teszi vele azt, hogy ne tudjon megmoccanni. Ám ahogyan erőlködött, hogy a titkot valamiképpen megfejtse, az egyik építőelem üvegszemcséjében meglátta önmagát, és meglátta a hátsó fertályából kiálló nyílvesszőt, amely rendesen be volt szorulva a falösszetevők közé. Rodóber ezek után, bár cselekedni továbbra sem tudott, képtelen volt rájönni, hol lőtték meg: a várban-e, a vár udvarán, vagy csak azután, hogy kilépett az otthonából. Mert ha nem igazolódik be legutóbbi feltevése, gondolta, akkor a merénylő még mindig az ingatlan területén tartózkodik. Igen ám, csakhogy Rodóber sehogyan sem került olyan helyzetbe, hogy elképzelését bárkinek is előadhassa. Hiába kiabált segítségért. 

Petíció a nemlopók ellen

Aláírásgyűjtést kezdeményezek ezúton azok ellen, akik életükben egyetlen egyszer sem idéztek senkit úgy, hogy ne tették volna ki az idézőjelet. Azok ellen is, akik még sosem puskáztak. És persze azokról sem szabad megfeledkezni, akik még sosem utaztak közösségi járművön biléta nélkül, és úgy vélik, megérdemelték a diplomájukat. Ám a sort azokkal is folytathatnám, akik még sosem vették fel a bal lábukra a jobb zoknit, sosem hazudtak, sosem voltak kárörvendők, sosem dobták be a szappant a vécébe, sosem rontottak el ajtózárat. Feltéve, ha már elmúltak 10 évesek. 

Azt például, hogy vettem egy kenyeret, ki ne mondta volna ki, ki nem írta volna le még sosem életében? Mégsem nevezte meg senki, kitől tanulta meg ezt a mondatot. 

Kifogyott

Azt hiszem, írói, bocsánat, alkotói válságba kerültem. Ez történik, ha senki sem motoszkál, kutakodik, turkál az életemben, sem jó, sem rossz értelemben. 

Ez van, ha lusta vagyok előkeríteni a megfelelő fotót, amihez legalább egy képszöveget írhatnék hirtelen jött felizzásomban. A téma vagy a színek iránti bosszanatomban. Akármimben.

És ez van, ha nincsenek felindulásaim, mert az ipse, mondjuk, a fején zöld lámpaernyőt viselő, aki bal kezéből eperrel etethetne meg a tavaszi éjjelek egyikén, nem akar bejönni az életembe. Inkább becsukja előttem az ajtót. 

Talán ki kéne mennem füvet szedni, friss, szagos füvet a nyuszikának.
De az is lehet, hogy csak a zöld bura alatti villanykörtét kéne kiégetnem. Mert sötétben könnyebb. 

A sárkányok maradhatnak

A Cafkára valahogy többen is rápattantak, bicajra, úgy érzem, kevesebben fognak. Ez az élet rendje. Mert aki Cafka, az mindent utál, mindenekelőtt az életminőségén rontó dolgokra hajazó apróságokat. Aztán az egyre nagyobb ízék gyűlöletével folytatja, s végül eljut a bringákhoz. Valami ilyesmire gyanakszom, hisz mi másért tiltanák ki a kerékpárokat abból a lépcsőházból, ahol naponta egy-két személy jár le- s föl, az az egy vagy kettő is többnyire én vagyok, a tulaj? Ha tehát valakinek érdekében állna betolnia járművét a konyhába, az elsősorban én lennék, mégpedig attól való félelmemben, hogy mire hazaérek a melóból, vagy mire reggel felébredek, már elvitték a házból, esetleg korláttal, lépcsőkkel és lépcsőházzal együtt, ha másként nem sikerült. Erre ugyan még nem volt példa, de voltak példák ennél már nehezebben végrehajtható tettekre is. 

No de hát a bicaj meg sem nyikkan, nem ellenkezik, nem nyújtja ki a nyelvét, esetleg annyit tehet, hogy a másodikról magával rántja a mélybe az illetőt, aki reá merészeli tenni piszkos kezeit. 

De hát a kisállat! 

A kisállat az említettnél sokkal durvább dolgokra is képes. Például a sebek nyalogatására, ami egyesek szerint rettenetesen undorító egy szokás. Utóbbiak állítják azt is, hogy a benyalás csak akkor igazán élvezetes és elfogadható, ha legfeljebb valamelyik nagy jószág javára történik. Legyen az birka, koca, disznó, tehén, bika. A lovakat nem bántjuk, mert a ló nem csupán nagy, de okos is, tehát jó nagyokat képes rúgni és harapni azokon, akik megérdemlik. 

Következésképp: ha lovat nem is, de kisállatot úgyszintén tilos lett bevinni a lépcsőházba (különben nem értem, miként, azaz hol jutna be a lakásba? Az ablakon át, mint a zongora? 

S ha már a zongorát is szóba hoztam: a hangszereket és zenegépeket, a dobokat, tubákat, oroszlánokat, libákat, jégszekrényeket, porszívókat, illetve a vénlányokat miért nem tiltják ki? Hangosabb, zavaróbb náluk nem nagyon lehet senki-semmi, kivéve a házmestert és csapatát, akiknek közösen, gruppban lehetett rossz napjuk, amikor mindenre, ami kellemes, összhangban mondtak nemet az ominózus lakótársulási gyűlésen. Van az ilyeneknek életük?)  

Ám létezik egy örvendetes hozama is a harcvonalak megrajzolásának: most az egyszer ugyanis összefogott egy maroknyi ember, nevezzük őket bringásoknak, bár nem teljesen azok, vagyis nem a szó szoros értelmében sportolók. A félreértések kiküszöbölése végett persze pontosítani szükséges, hogy egy másik maroknyi ember ellen. Ami javít az állásokon, hogy az erők a rossz ellen egyesültek.)

Cafka

Na igen, a kávézóna, amelyből a K. eleve benne foglaltatik a nevemben (tehát tegeződhetünk). Politizálódik már ő is? Szinglisedik? Körvonalazódik, esetleg elhatárolódik? Beledörzsölődik a páciensek keblébe? Vagy mégis hány évesnek (háromszáznak?) és milyen származásúnak (beleegyezőnek?) köll lennie az embernek, hogy oda meghívják babot pörkölni? Egyébként sem cucimuciskodok ismeretlenekkel, és egyébként sem kocintgatok feketével, csak reggel, olyankor, amikor lehetetlen a publikumot összetapsikolni. Főként ottanság, a szóradványban. (Uram bocsá, hogy a kát néha cének írjuk, mert így a café - éppúgy, mint a cafka - teljesen más színezetet kap.)

Blubblu

Nem kritizálni jöttem ma ide, arra keresztet vethettek. Csupán azért esek bele ismét a régi, de elfojtott erényembe, mert nincs más választásom. Mert Blubblu - például - a lap széléről azt kérte tőlem, pattanjak rá, ha élni akarok, ha nyerőként akarok tovább élni (s igen, én akarok, minden erőmmel akarok, igen, igen!). Arról viszont önműködőssége már nem adott részletes tájékoztatást, hogyan, bár kellett volna, hisz miközben egyik szemével felém kacsintgatott, addig folyamatosan jobbra-balra pattogott, úgyhogy még a közelébe se lehetett kattintani, nemhogy a közepébe, hiába igyekeztem. 

Igyekeztem, mert annyira rózsaszínű ez a Blubblu, hogy a látványosságára még az olyan fajta szürke nőből is kikívánkozik a kíváncsiság, mint én. 

Ámbár a dühömet ezúttal nem is az ügyetlenségem generálta (amely abból fakadt, hogy képtelen voltam rápattanni Blubblura), inkább a rossz és hiányos emlékezetem táplálta, tüzelte, amely szerint az idén ugyanazok az egzisztenciák zsebelték be az alkotói díjakat, akik a tavaly. A bezsebelés helyszíne, avagy ürügye alatt természetesen az egyik könyves-kálmános ügyeskedést értem, mert az élet többi területére már oda sem figyelek. (Persze erre a bizonyosra sem, szándékosan nem, kivéve ha a képembe nem vágja a monitor az esemény sajtóvisszhangját.)  

Csak azt nem tudom, miért gondoltam, hogy az írni-olvasni bíró emberek tisztességesebbek a többieknél, és miért gondoltam, hogy a jelenkori irodalom több száz, több ezer nagyja közül kettőnél több személyiségnek is lesz esélyem, módom, lehetőségem megjegyezni a nevét?! (Nem mintha ez lenne a legfőbb álmom... De na, miért kellene hülyén megöregednem?)

+

Másnap

Sokan bulizhattak a lakásomban a távollétem alatt, hisz amióta hazaértem, egyebet sem csinálok, csak takarítok. Mondtam is nekik, ha máskor partit szerveznek, olyankor tegyék, amikor otthon vagyok, mert maga után az ember sokkal szívesebben, sokkal nagyobb lendülettel és odaadással takarítja el a koszt, mint idegenek után az idegen koszt. És még pénzt is képes áldozni rá, nem csupán hideg vizet, azt is mértékkel, no meg egy kis időt.

Az is fura persze, hogy olyanokkal perlekedek itten, akikről nem tudok, akiket életemben nem láttam, és akik talán nem is léteznek. Olyanokkal, akiknek sosem adtam oda a kulcsomat. Ez viszont csak egy sejtelem, és egyáltalán nem zárja ki azt, hogy nem én, hanem ők mocskolták össze a lakóteremet, amíg odavoltam. 

Máskor én is jobban meggondolom, vegyek-e ki egyedül albérletet, vagy költözzek be inkább egy munkásnő-szállóba. Ott legalább nem én egyedül leszek a hibás, ha senki sem mosogat, seper el maga után. 

Bringás gyalogtúra március 15-én! A részvételi lehetőség ingyenes!

Tájékoztatjuk kedves olvasóinkat, hogy holnap, 2012. március 15-én gyalogtúrát szervezünk a 48-as, 49-es emlékműhöz! Kérünk minden érdeklődőt, hozzon magával biciklit, mert a kijelölt útvonalat bringával tesszük majd meg! Aki nem bírja a sebességet, az követhet bennünket gyalog is, de csak egy darabon, hisz az alapszabályzatunk kimondja: március 15-én ezt az útvonalat kizárólag kerékpáron tehetjük meg!

Felhívjuk ugyanakkor arra is a tisztelt figyelmüket, hogy az időjárás változékony lehet, így hozzanak magukkal esőköpenyt is! Az ernyőt biztonsági okokból nem ajánljuk! Mivel útközben nem lesz hol megállni, az étkeztetésükről nem tudunk gondoskodni! 

A reggeli, déli és esti gyomorbántalmakért nem vállalunk felelősséget! 

Intve óvjuk Önöket attól is, hogy vagyontárgyaikat (pénztárcát, órát, mobiltelefont, ékszereket, kulcsokat) ne a zsebükbe tegyék, mert onnan könnyen kieshetnek, nyomós ok nélkül vissza pedig nem fordulunk, azaz utunkat nem szakítjuk meg, és lemorzsolódni sem szabad a csoportról!

Kérjük, részvételi szándékukat időben jelezzék, mert a helyek száma korlátozott! Elégtelen számú jelentkező esetén a szervezők fenntartják magunknak a változtatás jogát! A szervezők afelől is biztosítják Önöket, hogy amennyiben nem leszünk elegen, a túra elmarad!

Ha felkeltettük érdeklődésüket, 4.25-kor a városi erdő mellett, a benzinkútnál találkozunk! Az esetleges rendőri túlkapásokra való tekintettel személyi igazolványaikat ne felejtsék otthon!

Megértésüket köszönjük!

Mindenkit szívesen várunk!

A szerv.

Eny McDönty

Ma még csak tizenharmadika, de én már a nyolcadik naplóbejegyzésemnél tartok. Ha így haladok, megdöntöm a saját rekordomat, már ami a posztok számát jelenti havi lebontásban. Ennek pedig nem lehet nem örülni, hisz kevesen képesek ekkora teljesítményre. 

Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy ma nem szívesen hagytam itt a kéznyomomat, ezzel a lépésemmel ugyanis fátylat borítottam legutóbbi beszámolómra, amely így abszolút eljelentéktelenedett, háttérbe szorult, elszürkült, következésképp kevesebben fogják elolvasni. Pedig tényleg igyekeztem érdekfeszítő címmel ellátni. Stb. És most tessék, minden igyekezetem ellenére gúnyt űzök a saját munkámból, mi több, ha azt is megnézem, miért, mi célból, elszörnyedek, megijedek magamtól. Hisz csupán azért teszem ezt, hogy legyen majd mivel dicsekednem. Tudniillik egyáltalán nem mindegy, nem-nem, hány blogbejegyzést képes felmutatni hó végén az oldaltulajdonos, és mit válaszol a szomszédnak, amikor a lépcsőházi beszélgetésben az illető megkérdi: "Na, Mariska, hogy állsz a posztokkal? És a karakterekkel?".   

(Pár soros írásokkal ugyan át tudnám hidalni a helyzetet, ám be kell látni, az ily módon elért eredmény mégsem lenne Az igazi.)

Mire elmentek, Rudi szinte tüzelt

Amikor az első négyesre beharangoztak, és a tekintetes vármegye gyönyörű hölgyeinek crémje, valamint sneidig elegáns ifjúságának színe-java felállott, nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy az idei megyebál minden tekintetben a legfényesebbre sikeredett. Sohasem vettem még ki a részemet a tekintetes vármegye eme mulatságából, de ha az eddigiek is oly fomájúak voltak, mint a mostani, úgy bízvást merem állítani, hogy a miénk egyike az ország legjobbjainak. Hisz kedély, fesztelenség, előkelőség, és mindemellett magyaros jókedv jellemezte ezt a pompás találkát, amelynek legfőbb ékessége a rendkívül nagy számban megjelent szép leányok koszorúja volt. Fél tíz óra tájban már meg is telt vélük a Nemzeti Szálló kiváló díszterme, amelyen finom, jóízlésű barokk styl ömlött végig, főleg tíz óra előtt néhány perccel, midőn ide vonultak be a lady patronessek is. Szívélyes üdvözlésük után kezdődött meg a valódi táncest, mégpediglen csárdással, amelyet Rudi jó kedvvel és tüzesen húzott. Ez idő alatt a vármegye notabilitásai is megjelentek. A suppée után Rudi már a megerősített bandájával, de jó betanulásban és összevágó játékkal adta elő az erre az alkalomra szerzett méltóságos megyei francia négyest. Hat óra lett, mire a legutolsó párok is elhagyták a hotelt, egy kedélyesen eltöltött éjszaka kellemes emlékével gazdagabban. 

Március nyolcadika: a nőt felébresztik, meglökik és letapossák

Pont ma ne vezessek naplót, amikor egymást érik a drámák, amikor annyi a jelölésem az észbook-on, és annyi a virág körülöttem, hogy rosszul vagyok már az illatuktól is?

Talán azzal kéne kezdenem, hogy még fel sem ébredtem jóformán, de már csengettek az ajtónál. A szomszéd bácsi volt szemüvegben, és azt mondta, mivel ma március nyolcadika van, szívesen kitisztítaná a cipőmet. Ha nem jut eszembe, hogy holnap nagyobb szükségem lenne rá a favágásnál, még meg is köszönöm neki, s elébe tolom a piszkos lábbelijeimet. De szerencsémre rájöttem, mihez kellene igazán segítség, így vele is közölhettem, azaz időben, nem túl későn, vagyis még mielőtt megfogta volna a fenekemet. Hogy valóban a fenekemre fájt-e a foga, vagy valami másra inkább, nem tudom, mert belé fojtottam a szót azzal, hogy megkérdeztem, benézne-e hozzám holnap egy fejszével. Elsőre azt hiszem, nem értette, mit is akarok tőle pontosan, ezért ismétlésre szorultam, ám ő másodjára is ugyanazzal az üveges szemmel nézett rám, mint korábban. Aztán se szó, se beszéd, kifordult az előszobából, elment. 

Azóta sem jöttem rá, mit vétettem ellene.

Nos, napestig folytathatnám a számbavételt, hisz a boltban, ahová leugrottam kifliért, egy idősebb, de nem túl öreg úriembert kértem meg szépen arra, álljon be a sorba, azt követően, hogy a nagy tolongásban többször  is rálépett a lábamra, pedig csak ketten nézgelődtünk a pultnál. Egészen pontosan: összesen hárman, mert az incidensnél az eladó is jelen volt, ám utólag, amikor a vallomására lett volna szükség, a tanúvallomására, azt állította, hogy ő nem látott semmit. Mármint azt nem látta, ki nyúlta le a felszeletelt sonkát a jégszekrényről. Hiába magyaráztam, hogy én csak egy kiflit szerettem volna vásárolni, nem sonkát, mert nem eszek reggel húst, csak sajtot, ő továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, és arra kényszerített, döntsük el az öreggel, ki tulajdonította el kettőnk közül a felvágottat, mert ha nem, nagy baj lesz. Hát jó, mondtam, és megmutattam neki a szatyromat, amely üres volt. Erre meg azzal vádolt meg, hogy szemtelen vagyok, ez abból is kitűnik, hogy még a nyugdíjasokra sem vagyok tekintettel, lökdösődök, ha kell, ha nem, amely kritikát persze az érintett is megerősítette hazugságaival. 

Kifizettem a sonkát, amely vagy ott volt valamikor, vagy nem volt ott sohasem, és nőiesen eljöttem. Hisz a sajt kifli nélkül is fogyasztható, egymagában pedig még azzal sem fenyeget, hogy elhízik tőle az ember, aminek következtében tényleg nem bír el a hasábfákkal, ráadásul ha fölös kilóival rálép egy nyugdíjas lábujjkára, az napokig zsibongani tud.

Azt hiszem, most kihajítom a virágjaimat, mert már tavalyiak. És különben is: nőktől kaptam.        

A BÁNSÁG TRAGÉDIÁJA

Az első világháború kitörésekor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Bánság még jócskán virágzott. Nyugodt, több nemzetiségű tartomány volt, etnikumai közül négy (a német, magyar, román és szerb) közel azonos lélekszámmal bírt, ám hozzájuk hasonlóan és szinte velük azonos módon a kisebb közösségeket alkotó nemzetiségek (bolgárok, horvátok, csehek, zsidók, cigányok, szlovákok stb.) is hozzájárultak a térség egyedülálló arculatának kialakításához.

1914-ben tehát a Bánság az egyik leggazdagabb provinciája volt Közép-Európának, az a terület, amely korszerű értékeket képviselt, amelynek társadalmát a nyugati kultúra, civilizáció alapvetően meghatározta, politikai osztálya és gazdasági elitje pedig felelősként viselkedett, sosem tévesztette szem elől a hazafias értékeket.

Bizonyos osztrák–magyar statisztikák szerint Temesvár az ország második legjelentősebb gazdasági potenciáljával rendelkezett (Budapest után), lélekszáma közel járt a százezerhez, ipara és kereskedelme  kiemelkedőnek számított, különösképpen 1875 és 1910 között, amikor minden tekintetben felgyorsult a fejlődése. Egyvalami hiányzott csak a városból: az egyetem*. Polgármestere 1914-ben a német** Karl Telbisz volt, a közigazgatás feje a román Stan Vidrighin, nyelve pedig a magyar és a német. Az elöljáróság nyugati nagyvárosokba küldte Vidrighint, hogy ott, a helyszínen tanulmányozza a csatorna-rendszert és a vízvezeték-hálózatot, amelyet végül roppant gyorsan megépítettek Temesváron, ráadásul igen korszerűen. Ezzel egy időben a helyi "önkormányzat" – hamburgi, londoni és drezdai szakértők tanácsai alapján – városfejlesztési terveket dolgozott ki, ezeket 1918-ig részben be is vezették. Állami és magániskolákat építettek, könyvtárak, múzeumok nyíltak, művelődési társaságokat alapítottak; mondhatnók: az élvezhető és szerethető nagyvárosi élet megteremtése a legfontosabb szempontok között jelentkezett a régióban, így Budapest és Pozsony után az ország harmadik legdinamikusabb urbánus társadalma lett a temesvári. 

Üzemei, gyártelepei szintén az Osztrák–Magyar Monarchia legjobbjai közé tartoztak, élelmiszer-, bőr- és textiliparának fejlettségi foka a közép-európai nívóval vetekedett. Következésképp Temesvár semmivel sem maradt el a királyság nagy iparközpontjaitól, amelyek akkoriban Csehország és Ausztria területén működtek. Mezőgazdasága rendkívül erőteljes volt, hitel- és pénzintézetei, bankrendszere hasonlóképpen. Fémipari vállalatai, bányái (Resicabánya, Stájerlak, Boksánbánya) mind a kiváló adminisztráció, mind pedig a gazdasági szervezés terén versenyképeseknek bizonyultak 

Akkoriban ez volt.

Ma, kilencven évvel az Osztrák–Magyar Monarchia megsemmisülése, hatvankét évvel a kommunizmus térhódítása, valamint húsz évvel a diktatórikus rendszer bukása után a Bánság nem létezik. Minden olyan érték, amit a bánságiak az osztrák–magyar katalizáló erőknek köszönhetően sikerrel megvalósítottak és alkalmaztak, ma már a múlté, halott.

Gazdaságilag alig számítunk. A mezőgazdaság tönkrement, az élelmiszeripar szinte teljesen eltűnt, a hegyi Bánság fémipara romokban hever, a multinacionális cégek csarnokaiban olcsón termelnek sokat.  Románia szintjén az infrastruktúra itt a legpocsékabb: a 12 kilométeres terelőút megépítése nyolc évig tartott, a hatvan kilométeres útszakasz korszerűsítése ugyanannyit.

A tény, miszerint Temes megye lakosainak átlagkeresete országos viszonylatban az első helyek egyikén áll, potomság mindössze. Ugyanis nem a moldvai megyéknek kellene összehasonlítási alapul szolgálniuk, hanem a szomszédos magyarországiaknak, amelyek az infrastruktúra szempontjából ugyan mögöttünk kullognak, a termelékenység tekintetében viszont messze megelőznek.

A hatalmat 1920-ban kisajátító románságnak gondja volt arra, hogy mindent felszámoljon, aminek eredményeképpen a bánsági „melting pot” már csak egy kósza emlék. A még létező kisebbségek – a cigányság kivételével – amolyan kirakatbeli bábuk, aggok gyülekezetei, amelyeket a román többség, hogy igazolja a multikulturalizmus iránti fogékonyságát, előtérbe tol. Tizenöt-húsz esztendő múlva azonban már ennyije sem lesz, a kirakatokba múmiákat, népviseletbe bújtatott muzeális babákat lesznek kénytelenek állítani. A svábok kiröppentek, a magyarok száma megfogyatkozott, a szerbeké ugyancsak, de zsidók sincsenek már. Az egykoron messze földön is híres bánsági légkör csupán egy letűnt kor emléke, avítt parfüm. Bánsági politikusok gyakorlatilag már nincsenek, számítani rájuk nem lehet. Akik vannak, azoknak a művelődéshez, a történlemhez semmi közük. Magáért a tartományért, amely befogadta őket, egyikük sem tett semmit, a kisujját sem mozdította meg, de soha nem is fogja. Elvégre egyikük sem kötődik a helyhez, ahol él, egyikük nem ismeri, érti, érzi az itteni folyamatokat.

Valódi bánságiak immár nem léteznek. Ha mégis, hát abszolút kisebbséget alotnak. Döntő többségük oltyán, moldvai, bihari, máramarosi, csupa jövevény. Akik emiatt - csak emiatt - persze nem ítélhetők el. Nem közvetlenül. Részben még meg is értem őket, hogy ide jöttek, hisz itt mindig jobb volt élni,  mert magasabb volt az életszínvonal, mint másutt, legalábbis azok szerint, akik ide hozták, lökték őket. Ebből kifolyólag azt is megértem, hogy a tartomány sorsa számukra közömbös, azonosulni vele nem tudnak, nem akarnak. Sem a Dómmal, sem a Lloyd-sori palotákkal, sem a bilédi, nagyszentmiklósi sváb házakkal, sem a Szemenikkel, sem a Temessel. Semmivel sem, ami itt van, vagy itt volt. 
Temesvárt oltyánok, moldvaiak és másfajta románok foglalták el.

Amikor az 1960-as években az egyik egyetemi kart – talán az agronómiát – Craiováról Temesvárra költöztették, a karral együtt ide vezényelt diákok vasárnaponként a Korzón sereglettek össze, ott támaszkodtak neki lábaikkal a bérházak falának, hogy szétköpködjék a napraforgómagokat. Miután a nyolcvanas években a svábok boldogan visszaröpültek Németországba, a házaikat lefoglaló moldvaiak még a parkettát is eltüzelték, mert fáztak, s mert addig még sohasem láttak parkettát. 

Fájdalommal mondom: a Bánság már nem létezik. Létének utolsó jele, egyszersmind talán a legfontosabb, az 1989. év decembere volt. Utána a Bánság kiszenvedett, örökre megadta magát. Azok, akik eltemették, több mint húsz éve arra törekednek, hogy ellopják identitását és szokásait; ám emlékezetük csekély, felelőtlenek, öntudatlanok, hozzá nem értők, tolvajok, rablók és velejükig romlottak, akárcsak a bizánci-fanarióta politikai osztály, amely az épphogy hatalmat szerzett Băsescu-féle diktatúrában is a húsosfazék körül tolong, lökdösődik. 

A hajdan nagy és gazdag közép-európai államot gyarapító-erősítő Bánság az ország koszos, szurtos perifériájává degradálódott, határai között koldusbotra jutott a jóérzés, a józan ész és a rendszeretet. Ennek ékes bizonyítéka a Temes megyében Băsescura voksolók igen nagy száma is.

Nyíltan és hangosan kijelentem, noha számítok az úgynevezett bánságiak vagy temesváriak ellenvetésére: 
az igazi bánsági meggörnyedten áll, ám egyenesen ítél; az igazi bánságit nem lehet átverni a jobboldali mezbe csomagolt szekusmázzal; az igazi bánsági megérti, hogy az alapos és pontos munka, a rendezett élet csendje s nyugalma mindig előbbre való a modellértékűvé emelt botránynál, hazudozásnál, bunkóságnál és bugriskodásnál, még akkor is, ha utóbbiak elnöki kezdeményezésűek.

A Bánság ma már csupán egy szép emlék...

Dan-Adrian Cărămidariu

                    http://blogdebanatean.wordpress.com/2009/12/07/tragedia-banatului/Tragedia Banatului…


*hd: hibás megállapítás, mert a római katolikus egyház már az 1700-as években működtetett a városban egy felsőbb iskolát (a részletekre majd visszatérek)
** félig német, félig bolgár

VENDEL NEM TUDJA, MIT TAKAR

Valójában nem tudom, mi jó van abban, ha egy nő zoknit húz a lábára. Vendel is folyton arra kér, hogy viseljek zoknit, ha cipő helyett a szandál mellett döntök. Többször is megkérdeztem tőle, miért, mire azt válaszolta, azért angyalkám, nehogy felfázzál. Tulajdonképpen igaza lehet, hisz egy eléggé magas bérházban lakom, amely télen-nyáron hűvös, függetlenül attól, napos idő van-e, avagy sem, így amíg kiérek az utcára, hosszú utat kell megtennem a hidegben kavargó lépcsőházban.

Legutóbb is, amikor nálam járt, arra kért, húzzak zoknit. Még a küszöbről is visszafordult, mielőtt én is kiléptem volna az ajtón, és megismételte: "Drágám, zoknit!" Aztán beértünk a parkba, ahol sokan sétáltak, és természetesen senkin sem volt zokni, csak rajtam, mármint a nők közül. Kicsit szégyelltem is magam, ám még jobban szégyelltem volna levenni mindenki szeme láttára a szandálomat, és persze csak azért, hogy megszabaduljak a fehér zoknimtól. 

Végül leültünk egymás mellé egy lócára, hogy beszélgessünk. Vendel előbb folyton a matrózaival hozakodott elő, mondván, épp most fogják ki nekem az aranyat tojó halat a görög tengerből, később pedig a zoknim miatt macerált. Hogy minek kellett ebben a melegben zoknit húznom, nem látom, hogy nézek ki?!, pattogott. Mint egy szállodai szobalány, tette hozzá nyugodtabban, sőt, egészen, egészen nyugodtan, mert egyre közelebb hajolt a fülemhez, olyannyira huncutul, hogy megijesztett. Erre szinte magától csúszott le a zokni a lábamról.  

Hogy miért baj, ha egy nő meztelen női képeket oszt meg a facebook-on?

Azért, mert azonnal melegnek nézik.

Azért, mert ráfogják, hogy nem fonott kosárral megy a piacra, hanem traktorral.

Azért, mert a színházban kinézik a női mosdóból.

Azért, mert megszólják, ha szoknyát visel.

Azért, mert nem úgy hívják le a parkba pletyózni, hogy: szia, ráérsz-e ma?, hanem füttyszóval.

Azért, mert azzal vádolják a karácsonyi ünnepi asztalnál, hogy általában cipőkefével dörzsöli le az edényekről a katyvaszt. Vagy sehogyan sem, inkább rájuk égeti.

Azért, mert férfiaknak gyártott dezodort vesznek neki ajándékba.

Azért, mert vállon kezdik veregetni az utcán, amikor véletlenül összetalálkoznak.

Azért, mert kézcsók helyett megbökik.

Azért, mert puszi helyett kezet nyújtanak neki, ha mód van rá.

És végül azért, mert hirtelen annyian látogatják meg az oldalát, hogy összeomlik a nagy gonddal és odafigyeléssel kiépített rendszer. Egy teljes élet munkája.

Fogyaték

Az varrjon véleményt a mai blogbejegyzésemre, aki tényleg tudja, mi kell manapság ahhoz, hogy az embernek munkahelye legyen. Nem abszolút stabil, egy egész életre szóló, bebetonozó, gyógyfürdőzős, Erzsébet-utalványos és arcpakolásos, hanem amolyan, instabil, amit ideiglenesnek hívnak, a legjobb esetben szükségmegoldásnak, mentőövnek, alapbérnek, szegénységnek, üres jégszekrénynek, hideg hálószobának, csapvíznek se, de félig-meddig munkaszerződésesnek, csövezős helyett albérletben lakósnak, amihez nem feltétlenül szükségeltetik kapcsolati tőke. Nos, sajtóértesülések szerint minimum üvegszeműnek kell lenned, orrszarvúnak és fafejűnek, de mindenképp halmozottan fogyatékosnak, esetleg romának, ráadásul kurvára pofátlannak, tehát nem csupán holttesteken is keresztül gázoló cafkának,  cifrapalotás valóvilágnyertesnek, hanem maximálisan kiszolgáltatottnak. Ha ez is megvan, meg amaz is, előfordulhat, hogy te leszel a biztos befutó, ha úgy adódik.

Keresztben

Jó szokásom, hogy még a gépnél is keresztbe vetett lábbal ülök. Ennek több súlyos következménye lehet: 

1a. visszér-panaszokhoz vezethet,

1b. visszér kialakulásához vezethet,

2. sosem tudok azonnal felállni, ha belépnek a főnökök,

3. értelmét veszti a kerekeken guruló székem,

4. jelentős pénzvesztességgel jár, mert folyton beleakad a harisnyám az asztallapba,

5. nehezebb hazamenni, mint otthonról elindulni,

6.

7. a jövőben már csak nadrágban járhatok majd munkába.

Utóbbi számos fontos következményhez vezethet, hisz nadrágban egy nő sosem érhet el olyan sikereket, mint szoknyában, ami akár a zöldbab-termesztés hasznosságát is megkérdőjelezheti.