A golyó

Selyem bélésű barna kalapomat mélyen a szemembe húztam, horgolt sálamat körbetekertem a nyakamon, majd mint aki elkészült, elindultam. Hűvös volt. Korán reggel hívtak fel telefonon, nem az ajtómon kopogtattak, mert nem adtam meg a címemet, igaz, nem is kérték. A lakást, amit le kellett ellenőriznem, egy városszéli elhagyatott gyárépületben rendezték be néhány évtizeddel korábban, a helyszínen talált nyomok régiségre utaltak. Lehajtottam a fejem, hogy beférjek a kapun. A lépcsőházban hiába kerestem a villanykapcsolót. Nem volt. Számítottam is rá, hogy nem lesz. Némi fényt a beszűrődő napsugarak adtak, így láthattam, hogy minden tiszta por. Gondoltam, nincs túl sok időm, ezért a legjobb, ha egyenesen felmegyek a másodikra. A korláttal érintkező kabátom ujján észrevehetővé vált, hogy haladok. Az első és a második szint között, a lépcsőfordulótól jobbra egy kopott kórházi csapóajtón át lehetett megközelíteni a közös mosdót. Benéztem, mert a vécék általában közelebb visznek a megoldáshoz, tehát reméltem, hogy találok valamit, ami segíthet, például egy kést, egy-két hullát, félpár cipőt. Nem állítanám, hogy ezek után sokkolt a látvány, bár a higiénia messze alul maradt a vártnál. Csupán az derült ki számomra, hogy itt jó pár éve nem takarítottak, legkevesebb két hónapja. Ettől eltekintve semmit sem leltem, ami az ügy felgöngyölítését elősegíthetné, egy erőszakos, nyugtalan húsköpő legyet viszont kegyetlenül szét kellett lapítanom a küszöbön. Ebből persze következtethettem volna erre-arra, ha fontosnak tartom, és ha meg is fizetnének érte. A zárral nem kellett bajlódnom, az ajtót ellenben muszáj volt berúgnom ahhoz, hogy bemehessek. Balra egy régi hűtőszekrény támasztotta a három lábú fogast, amelyen egy molyrágta zöld szövetkabát lógott, mellette egy rádió hallgatott a földön, korát illetően 60 év körüli lehetett, és már csak lomként szolgált, nem működött. A konyha szinte üres volt, csupán az ablakot torlaszolta el egy létra. A nappaliban könyvek roskadoztak a polcokon. Az alsó sorra figyeltem, mert azt mondták, a bérlő, aki után nyomozunk, alacsony termetű volt, és művelt. Azt viszont nem mondták, mit értenek ez alatt, ám amint látszott, az ipse sokat olvashatott, főként irodalmat. A kötetek legtetején enciklopédiák sorakoztak, felül a Révai, lentebb a Larousse, utóbbit az ipse feltételezhetően gyakrabban forgatta. Valamennyi legyengült állapotban küzdött az életéért, az egyik lukasan. Utóbbit levettem a polcról, mert a rajta éktelenkedő üreget túl szabályosnak találtam. És valóban, a kiadványok mögött egy golyó domborodott ki a falból, csak azt nem állapíthattam meg hirtelen, hogy ez lenne-e az, amit keresek. Nem nyúltam hozzá, de előkaptam a jegyzettömbömet, és gyorsan, még a helyszínelők megérkezése előtt részletes rajzot készítettem az észleltekről. Írásbeli magyarázatot nem fűztem hozzá, pontosan tudtam, miről van szó, ismerősnek tűnt. Ezután megkerestem a szőnyeget, mert sejtettem, hogy volt egy a nappaliban, amiként azt is, hogy a lövöldözés foltot ejtett rajta. Gyanúm helyesnek bizonyult. Miután egyesével kipakoltam a befőttes üvegeket a kamrából, a virág mintás perzsa is előkerült. Tiszta volt, sőt, feltűnően, mintha most nemrég takarították volna ki. Azonnal megvilágosodott előttem, miként és hol halt meg az áldozat. Kiegészítettem a rajzot, majd a zsebkendőmmel gondosan eltüntettem cipőmről a szennyeződéseket. Visszahelyeztem az üvegeket, a szőnyeget becsomagoltam egy szatyorba, leellenőriztem mindent, nehogy árulkodó jeleket hagyjak magam után. A csomagot később behajítottam egy rozsdás fedelű utcai kukába, a zsebkendőt magamnál tartottam.

Keserűen és forrón

Kérem, értse meg, ennek így semmi értelme. Megszakítás nélkül ülök a vonatokon, ide-oda utazgatok, menekülök erről a rémes helyről. Ha kinézek az ablakon, idegen arcokat látok, csúnya embereket, akiket nem ismerek, akikkel nincs miről beszélnem, akikkel nincs se közös múltam, se jelenem, se közös jövőm. Nem figyelte még meg, hogy ők is ugyanezt érzik? Nem látja a jellegtelen pofájukon, hogy mindenkinél feljebbvalónak hiszik magukat? Hogy semmihez sem értenek annyira, mint a hencegéshez? Tudja, az ilyenekre nekem már nincs időm, nem akarom őket közelebb engedni magamhoz az abszolút szükségesnél, ezzel legyék tisztában, épp ideje. Nem kérek tőlük még egy kiskanálnyi cukrot sem. Semmit, érti, semmit sem várok el tőlük. Meggyőződéssel mondom, nem érdemlik meg. Hiszem, hogy ez a gyökértelen, nagyzoló népség semmit sem érdemel meg a részemről. A figyelmemet sem. Azt sem, hogy kinyissam rájuk az ajtót, reggelente kinézzek az utcára. Nekem már úgyis mindegy, lesüt-e a pucér seggükre a nap, vagy sem, mert az én életem csupa kudarc és szenvedés. És ha ez így van, mire várunk még türelemmel? Be kell végre látnia, hogy számomra két lehetőség adott: vagy mielőbb elmegyek innen, vagy meghalok. Ó, és megjegyezhetné: a kávét keserűen iszom, de forrón. Mert a szerelmeim és a napjaim is mind ilyenek: keserűek és forrók. Végezetül: ha elmennék, még mielőtt rászánná magát a kellő lépések megtételére, ne ide temessen.

Apróságok

néhány jelenbéli interjú kapcsán

Azt sem hittem volna, hogy egy számítógép-hiba csiszolni fog rajtam emberileg. Bár lehet, a vészhelyzetekre tartogatott laptop teszi. Hisz miközben azon ügyeskedek, hogy a jegyzeteléshez használt két ujjammal eltaláljam a billentyűzetet, kitörölhetetlenül belém vésődik, mennyire apró minden ebben a világban, és mennyire kisebbé, jelentéktelenebbé - ha nem is teljesen lényegtelenné - válik bepötyögtetve a gépbe.

S íme: újabb négy sor, amellyel nem sok hasznára váltam a földgolyónak.

Azért nem kéne minden egyes szemüveges adathordozónak és álszemüveges ténytárnak doktori diplomát nyomni a kezébe, s főként csak azért, mert ő, illetve a családja azt akarja. 

Előfordulhat, hogy a cukrászlány, aki annyira pénztelen, hogy fogatlan is, meg sánta is, jobban megérdemelné. 
A figyelmet. 

Az ellenkező irány

Az indulás előtti napon sose igyekezz megtudni, felférsz-e a buszra, amelyen már fél éve - biztos, ami biztos - alapon, helyet foglaltál. A tudakozódásnak ugyanis általában az az eredménye, hogy kiderül: számodra nincs hely, mi több, nem is jelentkeztél be a kirándulásra, sőt, sosem hallották még a nevedet. Ekkor szembesülsz (ebben az évben) először a kérdéssel, hogy Ki vagy te? 

Ha működőképesen akarsz elindulni, és feltétlenül el akarsz, kerüld az érdeklődő magatartást. A legjobb kérdések nélkül megjelenni a járműnél, felszállni rá hidegvérrel, fapofával. Nyilván ezt csak akkor teheted meg, ha időben közlik veled, hánykor és hol ülhetsz fel (nyíltan efelől se informálódj, mert ha megérzik, mennyire odavagy az ajánlatukért, sosem fogod megtudni). Amennyiben önszántukból ők erről sem tájékoztatnak, felejtsd el az egészet, gyorsulj fel az ellenkező irányba. 

(Mindezt megelőzően olvasd el figyelmesen a turistaútvonal szövegét. Annál a sornál, ahol azt írja, hogy a túrára érkezés után kell befizetni, gondolkodj el alaposan. És persze ne bízd rá magad férfiakra! Előfordulhat ugyanis, hogy a hazatérés napján ilyen kijelentések fogják megkeseríteni az életedet: "Ne haragudjon, de Ön, kedves asszony, egy szóval sem mondta, hogy vissza is kell szállítanunk".)

Nyaralás (utolsó nap)

Még fel sem ébredtünk, amikor valaki hirtelen benyitott a bérelt lakosztályunkba. Nem is furcsálltam volna, hogy nem mert beljebb jönni, ha nem figyelmeztetem már korábban K.-t arra, többször is, hogy lefekvéskor mindig zárja be az ajtót. Csak miután igazából is kibújtunk a pizsamáinkból, és a reggeli kávé mellé K. ismét bekapcsolta a rádiót (mert mint mondta, ha nincs háttérzaj, nem csúszik le semmi a torkán), figyeltem fel arra, hogy tulajdonképpen két készülék okádja a hangot, szinkronban. Az egyik (a motelé) a jégszekrényen, a másik az ajtó előtt. Ekkor értettem meg, hogy a korai látogatásnak is megvolt a maga értelme, mint ahogyan mindennek. Erre nagyon sóhajtottam, majd elkönyveltem: milyen jó, hogy ma vége a nyaralásunknak, és megjegyeztem: ezt a darabot odahaza is el tudtuk volna játszani. Azt sem bántam, hogy nem lett csokibarna színem, és már azt sem, hogy bepakoláskor előkerült a zöld törölköző és a csíkos fürdőnadrág. 

Hogy erre a nyárra ennyivel be kell érnünk, az is biztos, hisz időközben telefonon közölték velünk, hogy:

- leszakadt a rolónk

- elöntötte a víz az alsó szomszédot

- nem fizettünk időben a kábelszolgáltatónak, így mire visszaérünk, se facebookjaink nem lesznek, se ismerőseink, csak ellenségeink, mert az egész házat lecsatolták a hálózatról

- a szomszéd bosszúból legurította bringáinkat az emeletről (a másik szomszéd szerint azért, mert nem fért el tőlük, miközben fel akarta vinni a nemrég vásárolt full extrás televíziókészülékét a másodikra) 

- beomlott a kémény

- a homlokzaton dolgozó kőművesek véletlenül betörték a szobaablakunkat.

Ráadásul:

a hiányzó ablakszemen át egyikük beesett a hálónkba, s még mindig ott van, mert nem sikerült rátörniük a bejárati ajtónkat, de még a kilincsünk is kiesett a helyéből. 

Úgyhogy a lakótársulás nagyon szépen kéri, azonnal utazzunk haza. Útközben azonban  vegyünk valahol  ennivalót magunknak, mert a váratlan vendégünk, a szerencsétlenül járt kőműves kénytelen volt kiüríteni a hűtőnket. Nevében is elnézésünket kérik, és előre is köszönik!

Hát ennyi volt. :(

       

Nyaralás (utolsó előtti nap)

A történelem ismétlődik és visszavág

A tegnapi viharban egyházközségünkben 37 hívő erőszakos halált halt, minekutána mindegyikük kiesett az ablakon. Ezek közül heten 11 év alatti gyermekek voltak, tizenegyen tinédzserek. A többiek 71 évnél fiatalabb felnőttek, kivéve egyiküket, aki egyesek szerint állítólag megérte a 103-ik életévét.

Kimondottan hálás vagyok K.-nak, hogy bekapcsolta a rádiót. Lehet így nyaralni?

Nyaralás (hatodik és hetedik nap)*, ill.**

*bejegyzés helyett

Két nap kimaradt, de mi egyebet tehetsz, amikor a lakótársad  palacsintát süt a legnagyobb kánikulában, délidőben, csukott ablaknál, minthogy azért sem jegyzetelsz? 

Márpedig K. palacsintát sütött a motelszobánkban, délben, csukott ablakoknál, amikor tegnap visszaérkeztem a szokásos délelőtti sétámból. Meg is mondtam neki, hogy ez egyáltalán nem szép tőle, hisz ha időben szól arról, milyen szándékai vannak, nem tömöm tele magamat fagyival, nem teregetem ki az ágyneműt,  nem iszom meg a maradék tejet, nem szerelem fel a szúnyoghálót, és talán még egy kiló tehéntúrót is vásárolok hal helyett - tölteléknek. K. azonban a nagy sercegésben meg sem hallotta, hogy beállítottam, mert miután végzett a palacsinta-hajtogatással, leült enni, egy szál gatyában a tűzhely mellé, kezében egy rúd kolbásszal és két póréhagymával, nyakig olajosan, mosdatlanul, csuromvizesen, szerszámait pedig belehajította a fürdőszobai mosdókagylóba.

Napozni nyilván nem jutottunk el, egyébként ma sem, hisz immár 48 órája szellőztetek, az ablak bal szárnya pedig épp a számítógépasztal fölé nyílik, és így ellehetetleníti a szellemi munkát. K. amúgy is alszik és horkol, csak a kávéját itta meg a sütés óta. Ha nincs a hűtőben valami ínyére való, akkor inkább nem eszik semmit. Egyszer ugyan megpróbálkozott a tejbegrízzel, ám utána két napig rosszul volt tőle. Azóta inkább koplal, annak ellenére, hogy szerintem akkor is a nagy mennyiségben elfogyasztott zakuszkás palacsinta akasztotta ki..

Csodálom nagyon, hogy máig kibírtam itt, ebben a lakosztályban és ebben a melegben. **Nem hinném, hogy még egyszer elmennék K.-val nyaralni.

Nyaralás (ötödik nap)

Az ötödik nap mindig különleges. Persze az is lehet, hogy csak számomra, mert csak számomra bír mágikus erővel az ötös (mint numera). Ha például ismeretlen adatgyűjtők megállítanak az utcán, és megkérdik, hányas számra gondolok per pillanat, mindig az ötös jut először eszembe, sosem a kettes, amiként ez elvárható lenne egy magamfajta társas lénytől.

Igazából nincs is ezen mit csodálkozni, hisz a társasból egyre inkább a lény az, ami jellemző rám. Ma különösképpen. A motelszobám közel 38 fokos, K. az ágyon hever, ahonnan a lábai belelógnak a lavórba, amelyet valószínűleg lefekvés előtt készített oda magának, hogy a benne lévő víz csillapítsa izzadását. Én csak örvendek ennek, mert ha ez nem történik meg, sosem veszem észre, milyen régóta nem reszelte le a bőrkeményedést a sarkairól. Megkönnyíthettem volna én is a sorsát, persze, akár most is megszépíthetném, és talán meg is tenném, ha a lavór vizében nem úszkálna egy halom döglött légy. 

Ezek után azon se lepődjön meg senki, hogy mára elment a kedvem a nyilvános medencéktől, amelyekbe nem csupán rovarok, de sokszor még a csúszómászóknál is undorítóbb egzisztenciák potyognak bele. Nem beszélve a mosdóról, ahol általában mindig összefutsz egy-két olyan szorgos-dolgos háziasszonnyal, aki nem menne haza piszkos bugyikkal, inkább helyben kimossa az összest. A közös kagylóban, amelyben ismételten benne felejti a dugót. 

És ha már ilyen harciasan és zsigerből tiltakozom a strandolás ellen, azt is elmondom, hogy az öltözők gyakorta jobban felszereltek, mint az ócskapiacok vagy a hulladéktelepek. De tudom, annak, aki már volt plázsolni, nem kell itt részletes leírást adnom mindenről, mármint azokról a meglepetésekről, amik a belépődíj kifizetése után érnek bennünket ezeken az édesen nedves területeken, ahol a lángos illatát folyton elnyomja a büdös halé, ami nemcsak, hogy leégeti a bőrszövetet az ember nyelvéről, hanem még romlottnak is tűnik néha.

Szóval estek a napozásra vonatkozó terveim, és ennek K. a fő okozója.

Én nem lehetek, mert ma ötödike van, amennyiben egyessel jelölöm ideérkezésünk napját. 

K.-t tehát a véletlen mentette meg (ezúttal is): a könyv, amelyet a feje alatt találtam meg, miután azt igyekeztem kideríteni, hogy hajat mikor mosott utoljára. A színes, tudományosnak is beillő köteten a következőket írja: 

Antropotaxonómia

Az antropotaxonómia az emberi variációk térbeli eloszlásával, vagy más szóval a földrajzi variálás kérdésével foglalkozik. A ma élő ember politipikus faj. E fajokra az jellemző, hogy földrajzilag elkülönülő és rendszertanilag a faj fogalma alá tartozó egységekre, alfajokra (subspecies) oszthatók.

Az emberi fajon belül az alábbi taxonómiai kategóriákat célszerű alkalmazni:

◦nagyrassz (subspecies)

◦rassz vagy fajta (microsubspecies)

◦alrassz és helyi alak (forma localis)

Ismervén K.-t, arra gyanakszom, hogy csak meglelte a kiadványt valahol, például az ágy alatt, esetleg a párnahuzatban (bár reménykedem abban, hogy azért nem csupán minden tizedik vendég után cserélik le az ágyneműt), és még mielőtt leadta volna a recepción, belebóbiskolt a melegbe. 

Nyaralás (negyedik nap)

Megvettem a kenyeret, amint megígértem, K. mégsem értékelte, mert - ha belegondolok - valószínűleg úgy látta, hogy a 10 kiló, amit az utóbbi hetekben leadtam, nem elegendő ahhoz, hogy jó nő legyek. Ma délelőtt ugyanis ismét csak paradicsomot és vajat rágtunk reggelire. Nem mertem megkérdezni, hol a sonka, mert attól féltem, hogy újból kitör a balhé. Inkább hallgattam, de különben is, hallottam, amint éjjel kijött a konyhába, s azt is, hogy evett. Ennek alapján feltételeztem, hogy a tekercset, amivel tegnap maradásra bírt, ő tüntette el.

Sebaj. 

Jóllehet már a gyermekek is az utcából gebének csúfolnak.

- Ízlik? - kérdezte, miután nekiláttunk a falatozásnak. 

- Ízlik, persze - válaszoltam, majd elmosogattam, hogy ne koszos tányérokkal köszöntsük a másnapi napkeltét. 

Aztán elmentem sétálni (napozni már nem mertem, attól való félelmemben, hogy még jobban leégek, miközben várom, hogy megérkezzen a plázsra), vásároltam egy nyomós fagyit, amit szépen lassan elnyalogattam a parton, miközben a lábujjkáimat bele-belelógattam a vízbe, utána sétáltam még egy keveset, később pedig beültem egy sörözőbe, legurigáztam egy habos csodát, néhány percre rá még egyet, fizettem, fizettem rendesen borravaló nélkül is. 

Az út a motelig hosszabbnak tűnt a valóságosnál, noha kerültem az árnyékos oldalakat, hogy ne halálsápadtan, vénkislányos fizimiskával érkezzek  vissza a szálláshelyünkre.

Szóval jól elvoltam magammal, bár - őszintén - nem ez volt a közös kirándulásunk célja.

Az is lehet, hogy csak kiestünk a gyakorlatból, hisz van már vagy hét éve, hogy nem voltunk sehol nyaralni. Külön sem, egyenként sem. Illetve K. párszor hazaugrott a szüleihez egy-két napra.  

Többet ma nem is beszélgettünk, így veszekedés sem volt, noha kicsit mérges lettem, amikor benyitottam a bérelt lakosztályunkba, s azt láttam, hogy K. megint a hasán alszik a nyitott ablaknál. Valójában nem is azért lettem dühös, mert aludt, inkább azért, hogy nem sötétített be, így a teljes utcai hőség a hálószobánkba menekült a kinti forróság elől.

Reménykedtem, hogy estére felébred, és végre kimegyünk a városba bolondozni. De K. reggelig húzta pihenés nélkül.

Nyaralás (harmadik nap)

K. ma késő délelőtt érkezett vissza a szálláshelyünkre, s úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy kiesett az üveg a konyhaszekrényből. Én ekkor már a bőröndömön ültem, útra készen, amiből ő természetesen csak annyit érzékelt, hogy jelen vagyok, mert különben nem igyekezett volna tudtomra adni, mekkora merényletet követtem el tegnap ellene. K. ugyanis mindig személyes támadásnak állította be, ha többórás várakozást követően rátelefonáltam, és megkérdeztem, mégis hol van, nem-e lenne kedve velem tölteni a hátralevő szabadidőt. 


K. erre persze sosem volt hajlandó, amikor sör és baráti társaság került a közelébe. És mivel tudta, hogy ez nem vet rá jó fényt, gyengeségét azzal leplezte, hogy napokig dúlt-fúlt, éreztette, hogy vele nem lehet csak úgy, nyomós ok nélkül kiabálni, kötözködni. 


K. tehát hazajött, csapkodott, látszólag bagózott rám, a csíkos fürdőgatyájára s az elfeledett törölközőre, majd lefeküdt. Az alvással nem volt problémája, pici sem, mint már mondtam. Annyira még sosem sikerült megsértődnie, hogy fájdalma kihatással lett volna nyugalmi állapotára. Más ilyen esetben csak hánykolódik az ágyban, ő nem. Most is, ahelyett, hogy megpróbálta volna helyre rakni magában a tegnap esti indulatokat és érzelmeket, netán megfogalmazni egy enyhe, amolyan férfias bocsánatkérést, horkolni kezdett.


Ezek után tényleg jobbnak láttam, ha lemondom a nyaralást. Ebben a formában semmi értelmét nem láttam. Főként, hogy kora hajnalban nagy nehezen belenyomkodtam a holmijaimat - az újonnan vásároltakat is - a bőröndbe, amelynek púpjára rátelepedtem gondolkodni.


Már a kulcsom a zárban volt, amikor K. másnaposan rekedt hangján utánam szólt: 
- Vettem friss sajtot és pulykasonkát, keresd a hűtőben. A paprikát betettem a szekrénybe. Esetleg vehetnél egy kenyeret.


Hát így jártam. Ha jól megnézzük, K. végül is egy rendes gyerek, csak tudni kellene vele bánni. Abban viszont biztos voltam, hogy nem nekem. Jelen pillanatban is rettenetesen gyűlöltem, igaz, már korábban is, és valószínűleg lesznek még az életemben ilyen alkalmak. 
Ezúttal a baromfifelvágott késztetett maradásra (jóllehet inkább szilvás gombócra fájt a fogam). 

Nyaralás (második nap)

- Mi a fene ez? Te állítottad be ilyen koránra ezt az ébresztőórát?

- Mí vaaaaaan?

- Mondtam neked már nem egyszer, hogy éjszakára kapcsold ki.

- Alúdjunk méééég.

- Hát persze, te megfordulsz, oszt alszol tovább, mintha mi sem történt volna, de én mi a fenét csináljak?

- Kicsím, hagyjáál máár, kérlek, álmos vagyok.

***

- Jó reggelt, tessék felkelni!

- Már megint?

- Aludtál eleget. Abban egyeztünk meg tegnap, hogy ma kimegyünk a partra.

- Háány óóóraa?

- Épp elég késő ahhoz, hogy elinduljunk. Amúgy: tetszik?

- Mi kéne, hogy tetsszen?

- Nem is veszed észre?

- Mit kéne észrevennem?

- Hát nem látod?

- Micsodát? Süt a nap a szemembe.

- Ó, na, hát a fürdőruhámat! Most vettem. Tetszik?

- Ja. Igen, igen, tetszik.

- Hogyhogy tetszik?, hisz felém sem néztél!

- Már hogy ne néztem volna az én ibolyavirágom felé? Szép piros. Nagyon szexis, viseld egészséggel.

- Szexis? Nem látod, hogy áll itt, hátul, a varrásnál?! Mintha három számmal nagyobb lenne.

- Dehogyis. Nagyon jól áll.

- Fenét! De téged sosem érdekel, mi van rajtam! Felőled akár pucér is lehetnék.

- Ha mondom, hogy jól áll, akkor jól áll. Tudod, szólok, amikor gond van.

- Persze, persze. De azért örülök, hogy megvettem.

- Na látod! Mindig így vagy vele, kicsi bogaram. Kezdetben ódzkodsz tőle, de idővel megszereted.

- És te mit fogsz felvenni?

- Nem tudom, majd valamit.

- Konkrétabban, így nem lehet, mindjárt el kell indulnunk.

- Ne izgulj, felöltözök. 

- Remélem is.

***

- Mit csinálsz, kész vagy már?

- Egy pillanat.

- De tényleg, mit tudsz annyit szöszmötölni a fürdőszobában? Már félórája bent téblábolsz.

- Na látod, itt is vagyok! Nem kell annyit idegeskedni, édesem, hisz te vagy az, akire várni kell mindig.

- Méghogy rám!... Folyton engem hibáztatsz.

***

- Eldöntötted már, hogy mit fogsz felvenni?

- Nem, nem, a huszonötödik percben.

- Hogy mit?

- Nem, nem. (...) Nem veled beszélek, hanem Lacival, telefonon. (...) Az egy nagyon jó helyzet volt, Lajcsikám. Most megmutatták azoknak az állatoknak. Jövök hát!

- Hogy mit? Hová mész már megint?

- Csak néhány perc az egész. Mikinek elromlott az autója, át kell vinnem hozzájuk a csavarhúzót. (...) Az remek volt! Hatalmas hátast dobott, höhö. (...) Te csak indulj el nyugodtan, én majd jövök utánad. 

- Aha. Szeretném én azt látni.

- Tudod, hogy menni fogok.

- Jól kezdődik.

***

- Halló! Na jössz? Két órája várok már rád.   

- Jövök, jövök, csak még egy csavart kell meghúzni, s készek is vagyunk.

- Tudtam, hogy ez lesz.

- Nem tudsz te semmit, mondtam, hogy megyek.

***

- Halló! Halló. Ha... Nem hallok semmit.

- Jaj, az nagyon vicces volt. Höhöhö.

- Mi volt vicces?

- Te vagy az? Várj egy kicsit Maresz, egy pillanat. Ha nem vetődik akkorát, bemegy.

- Nem a Maresz az, hanem én. 

- Ja-ja. Jól csinálta, profi volt. De a sárgát nem érdemelte meg.

- Mi ez a zaj? Egyébként.

- Hogy mondod?

- Mi ez a zaj?

- Ja, te vagy az? Kijöttünk egy pofa sörre. Karesz meghívta az egész bandát.

- Aha, s én várhatok itt rád, mint egy hülye. Nem tudtál volna szólni? Teljesen leégtem.

- Ó, na. Csak egy sör.

- Egy sör. Két órája ugyanazt a sört isszátok. Na mondd ezt másnak, ne nekem, mert nem veszem be!

- Akkor nem veszed be. Kit érdekel?

- Tudod, mit? Ne is gyere már ide, nem is akarlak látni!

- Az a vetődés sem volt éppeg rossz. A védekezésük viszont pocséknak bizonyult. Höhöhöh. Ja-ja, igen, igen... azaz... bezzeg... a lába mellé... passzolta... a kapu mellé... jó lövő... részemről jöhet... Jöhet még két kör is! Vagy most iszunk, amíg fiatalok vagyunk, vagy soha! Hát nem igaz? Amíg nem vagyunk benne az első ötvenben, addig nincs vesztenivalónk.

Nyaralás (első nap)

- Kicsim, hallasz?

- Igen, mondjad.

- Hová tetted a fürdőnadrágodat?

- Tessék?

- Kérdem, hová tetted a fürdőnadrágodat?

- Az enyémet?

- Mondd, te nem hallasz?

- Rosszul, édesem, nem hallod, hogy berreg a fülembe a hajszárító?

- Akkor miért mondtad, hogy hallasz?

- Melyik fürdőnadrágot, kicsim?

- A csíkosat.

- A csíkosat? A csíkosat nem hoztam el.

- De hát az a kedvenced.

- Volt, bogaram, csak volt. Nem emlékszel, hogy hiányzik az egyik szára?

- Hogyhogy hiányzik? Ne bolondozz, úgyis van elég bajom.

- Jaj, babám, ne mondd, hogy nem emlékszel!

- Nem emlékszem.

- Mint mondtál?

- Azt mondtam, hogy nem emlékszem. Már miért hiányozna a szára?

- Kedves, még te voltál a legjobban felháborodva, amikor beleakadt a cápába.

- A cápába?

- Gyöngyvirágom, a Karcsika cápájába. A Katica-féle Karcsiéba, aki teljes erővel nekem rohant vízisíelés közben.

- Ó, dehogy, nem én voltam a legjobban kiakadva! Te voltál az, aki se nem lát, se nem hall alapon, berohant az első butikba, s vett egy másikat.

- Mit, nadrágot?

- Ne játszd a hülyét, úgyis van elég bajom.

- Akkor mit, tán csak nem egy másik cápát?

- Ja-ja, drága. Attól a ferde szemű szolnoki kínaitól. Mert nem volt jobb dolgod. Másnap az is kipukkadt, miután a hiperaktív Karcsika újból felborított egy turistát.

- Áh. Igen, igen, megvan. És azt mondod, hogy nem hoztad el? És miben fogsz fürdeni?

- Mit mondtál?

- Jaj, kapcsold már ki azt a hajszárítót! Hányszor kell erre is megkérjelek? Na végre. S akkor most mi lesz?

- Nem tudom, de ide adod, kérlek, a törölközőt? Nem látod, hogy már folyik bele a hab a szemembe?

- Melyiket?

- Az enyémet, a zöldet.

- A zöldet?

- A zöldet, ami a nadrág alatt volt. A félszárú nadrág alatt, amit nem hoztál el.

- Pardon, pardon, a nadrágot te nem pakoltad be. Abban egyeztünk ki, hogy a ruhásszekrényt te intézed. 

- Csak nem azt akarod mondani, hogy nem hoztad el a törölközőt?

- Khm... Jó lenne, ha végre befejeznéd ezt a kötözködést, hisz amióta megérkeztünk, egyhuzamban civakodsz. És különben is, minek neked törölköző?

- Na vajon?

- De tényleg.

- Mégis mit gondolsz, mivel fogom megtörölni a hajamat?

- Akkor minek a hajszárító?

- Tudod, mit, nem fogom megtörölni a hajamat, de nem is megyek ma veled sehová. Csinálj, amit akarsz. Nekem mára elegem van belőled!

- Nekem is belőled!