Keserűen és forrón

Kérem, értse meg, ennek így semmi értelme. Megszakítás nélkül ülök a vonatokon, ide-oda utazgatok, menekülök erről a rémes helyről. Ha kinézek az ablakon, idegen arcokat látok, csúnya embereket, akiket nem ismerek, akikkel nincs miről beszélnem, akikkel nincs se közös múltam, se jelenem, se közös jövőm. Nem figyelte még meg, hogy ők is ugyanezt érzik? Nem látja a jellegtelen pofájukon, hogy mindenkinél feljebbvalónak hiszik magukat? Hogy semmihez sem értenek annyira, mint a hencegéshez? Tudja, az ilyenekre nekem már nincs időm, nem akarom őket közelebb engedni magamhoz az abszolút szükségesnél, ezzel legyék tisztában, épp ideje. Nem kérek tőlük még egy kiskanálnyi cukrot sem. Semmit, érti, semmit sem várok el tőlük. Meggyőződéssel mondom, nem érdemlik meg. Hiszem, hogy ez a gyökértelen, nagyzoló népség semmit sem érdemel meg a részemről. A figyelmemet sem. Azt sem, hogy kinyissam rájuk az ajtót, reggelente kinézzek az utcára. Nekem már úgyis mindegy, lesüt-e a pucér seggükre a nap, vagy sem, mert az én életem csupa kudarc és szenvedés. És ha ez így van, mire várunk még türelemmel? Be kell végre látnia, hogy számomra két lehetőség adott: vagy mielőbb elmegyek innen, vagy meghalok. Ó, és megjegyezhetné: a kávét keserűen iszom, de forrón. Mert a szerelmeim és a napjaim is mind ilyenek: keserűek és forrók. Végezetül: ha elmennék, még mielőtt rászánná magát a kellő lépések megtételére, ne ide temessen.