Múzsák mezben

BORTNYIK SÁNDOR LEVARÁZSOLJA ÁKOS ERZSIRŐL A TRIKÓT

SZŐNYI ISTVÁN EÖRY ERZSI SZÍNMŰVÉSZT RÖNTGENEZI

GOMBOS ERZSI FELÖLTÖZTETI MODELLJÉT, BÉRCZY GÉZÁT

HERMAN LIPÓT IS MÁSKÉNT LÁTJA KÓNYA LUJZI SZÍNMŰVÉSZT

KERNSTOK KÁROLY SZŐNYI LENKE SZíNMŰVÉSZT BOMLASZTJA

LAMPEL ICA SZÉPSÉGKIRÁLYNŐ CZIGÁNY DEZSŐT BŰVÖLI

Karafiáth Jenő kultuszminiszter 1932 szeptemberében elrendelte, hogy a folytonos szülői aggályokat mérséklendő a Képzőművészeti Főiskola azon felvételi vizsgáin, ahol női jelentkezők is vannak, a férfi aktmodellek »megfelelő« előkötőt viseljenek. Csók István professzor a rendeletet remek tréfának minősítette, ezért néhány nappal később menesztették állásából.

A Színházi Élet munkatársai ellenben vették az adást, és azonnyomban felöltöztettek néhány gyönyörű, mutatós hölgyet és egy urat, így vitték el őket a művészekhez, azzal a kéréssel, próbáljanak meg róluk röntgenszerű rajzot készíteni.

Kernstok Károly a következőképpen értékelte Karafiáth úr ötletét: "Ha így haladunk, odajutunk, hogy az orvosnövendékek viaszbabákon fogják gyakorolni a sebészetet."

Herman Lipót is megszólalt: "Mindenki a maga módján iparkodik a halhatatlanságot biztosítani. Kemal eltörölte a fezt, Karafiáth behozta a mezt."

Bortnyik Sándor sem hagyta annyiban, kimondta: "Pont ősszel adják ki a függefa-rendeletet, amikor a levelek mind lehullanak?".

Gombos Lili sem bizonyult viszafogottabbnak: "A rendelet hatására egy jótékony egyesület megszervezésével foglalkozom, amelynek az a célja, hogy a szegény modelleket télire felöltöztesse."

Különben Karafiáth is művészkedett, vagy inkább publikált, többek között ilyen és ehhez hasonló zaftos mondatokat: "A napsugár csókolja most helyette / megcsillanó, gondszőtte könnyeink."

Az irodalomtörténetbe nem is került be halhatatlanként.

 

A múzeumok ma

Ma már senki sem cáfolja, hogy a muzeális intézmény létrejöttéhez nyugati típusú társadalomra volt szükség, és arra a felismerésre, amely szerint létezik egy olyan értékes örökség, amelyet feltétlenül át kell nyújtani, meg kell menteni az utókornak. A múzeumokat tehát a törődés hozta létre, vagy ha úgy tetszik: saját múltunk elvesztésének a félelme. A megvalósuláshoz persze megfelelő anyagi fedezet, hozzájárulás is kellett.  

A mentés akarásának intenzitása, módja azóta is közösségenként változik, mivel maguk a közösségek is különböznek egymástól. A trópusi őserdőkben élők esetében az átörökítendő tárgyi eszköztár szemernyi, kiképzését nézve nem igazán kimagasló, a szellemi hagyaték viszont annál inkább. Azokban a társadalmakban pedig, amelyek az előbbitől teljesen eltérő fejlődési utat jártak be, megélték az átmenetet a középkorból az újkorba, majd később a jelenbe, a kulturális örökség különféle kategóriái közti egyensúly egészen más, mint például az Amazonász vidékén. Nem szeretném azt állítani, hogy az immateriális örökség alacsonyabb rendű, szegényebb a materiálisnál, ám minden bizonnyal pregnánsabb, kifejezőbb (gondoljunk csak a történelmi emlékhelyekre, a műemlékek által hordozott tartalomra).

Tovább...

A szellemi erőt parancsszóra gyarapítani nem lehet*

Emberek

nem vagytok ti mind szürke verebek

vannak köztetek énekesek

az egyik a nádi a másik a sziklai a harmadik a kanári

előnevet viseli

különböztök egymástól a nemesi oklevéllel

különbség van tehát az Isten adta képesség és a rendeltetés között

a valóság tehát az

hogy egy méhkasban csak egynek adatott meg a képesség a faj fenntartására

és ezreknek adatott erő a munkára

vannak még szolgálatban rendőrök és fajfenntartásra herék

tartalékban

a békét kereskedelmi szerződésekkel államfő nem közvetítheti

mert a kimenetelét magasabb rendű bölcs látja csak

a tapogatózás hiábavaló 

lemondás nélküli kérelem a végzettel szemben

Csontváry festője, Tivadar** 

* sima füzetlap, festett, fényes, 139x106 mm

** kézirata alapján

Egy zsenivel találkoztam

aki úgy tud festeni 

mint a madár az ágon énekelni az ember hangosan beszélni a lovak nyeríteni a kutyák ugatni s a lányok szerelmesen kacsintani

a levegő mozgásban vonul a szemünk előtt és jön a nap forró lehelettel 

és látjuk a holdat fölkélni bágyadtan a csillagokat tündökölni a rózsákat nyílni a pilléket szállni a tengert hullámozni a cápákat ceteket keringeni

azután egy fergeteget közeledni porfelhőket levegőbe dobni

s azután nem látunk semmit sem

hallunk mennydörgést villámlás követte mennykőütést s mi megdermedve állunk a zseni tudománya előtt moccanni nem tudunk

vén hordár vén kötélre való vén takonykirály poloskaintéző vén tulok vén kullancs vén tekergő vén mázoló vászonnyaló vén morconyós kecske vén réce vén taknyos penészes hasú

a vén satrafa

vén döglött életű vén zsugori vén gombóc szárnyas egér vén rühes vén xxxxx

a fene boriccson be

vén cirmos vén görény vén kéjenc beteg csacsi farka

a rabok fasza

vén gyomorgörcs vén sárkány vén hiéna akasztófa címere vén állatszelídítő vén szipojozó Haramija vén verbunkos csikó vén trombitás vén tetűkormányos vén rühtanya vén koszmadzag vén ribancz vén csira vén lócsiszár vén libériás vén gyomorrák

seggbe billentem az urat

vén tetű kormányos beteg csacsi farka tetűbarlang szarlángos tekefejű vén páva

villanylámpás megállj, te

vén kócos kimustrállak vén köszörűs vén vászon

incselkedik mint egy 18 éves fiú

vén pinacsősz vén kiaszalt szilva vén korhadt gyomor vén szartarisznya uborkás bélű vén csimbók

a kutya bassza meg a seggit kend sógor de nehezen eszik mint valami beteg birka süket fülű Jxxxx

baszni kéll hogy szaporodjon

basszék hogy ne lógjék

Tivadar festő* 

kinek volt stílusa
tagadhatatlan

*a kézirat elveszett, csak a bizonytalan eredetű gépelt szöveg maradt fenn, most így árverezik, vesztegetik

én Mezei művészettörténész úr ajánlására a debreceni könyvtártól kértem kölcsön, nem bántam meg, viszont a  sorokat kénytelenségemben megcsinosítgattam, átrendeztem, versbe faragtam, hogy itt megjelenve túl nagy botrányt ne kavarjanak
ez lenne Csontváry festője, Tivadar illusztrált eposza

Kiegyezés. Nem lehet indiferent****

A szép régi házak helyén Temesváron is cipőskatulyákat raktak össze, de nem a kőművesek, hanem a Főtitkár, a csentrála, akinek az árhitektje* a hotelt is átépítette bizáncira. Pedig a házat mindig lentről, a fundamentumról kell felhúzni, nem pedig a füstölgő kémény mellől. Csakhogy a lakók gusztusában soha senki nem bízik meg.

Kolozsvár-Kluzs-Napokán is a farkas emlőjit szopó római srácnak állítottak monumentet** Mátyás mellé, így most a lúval egy vidéki farkas néz szemet. Ellenszoborként. Azt mondják, azért, hogy konkuráljon Fadrusszal. Aztán semleges betűkkel rávésték, hogy Rex Mathias, mert a Mátyás király nem lenne indiferent a románnak, a Regele Matei pedig a magyarnak izgatná a csőrét. Végül a felek beleegyeztek a latinba, mert az régen a magyar iskolában is élő nyelvnek számított, csakhogy a népköztársaságban meghalt, a románnak meg máig rokona, sőt, egyre inkább, úgyhogy még tapsolói is akadtak szép számmal az ötletnek.

Az aradi színházépületben azóta nincs magyar színház, amióta az jelent meg a revisztában***, hogy a palotát két vajda építette, s nem az osztrák Kellner (a pincér?).

Na ilyen itt a bölcsesség.

* udvari építésze

** emlékművet

*** a folyóiratban

**** közömbös, felejtős, figyelmen kívül hagyható, szőnyeg alá söpörhető

Gerlóczy in situ*

(...) 1925-ben Párizsban rendezték meg az első világháború utáni világkiállítást, Korányi Frigyes volt a követünk. Első ízben Románia is bemutatta kulturális, történelmi emlékeit, kincseit: a brassói Fekete templomról, Kolozsvár építészeti remekeiről, az erdélyi magyar virágos reneszánszról, a Farkas utcai templomban őrzött hagyatékról, Rákóczi és Báthory hagyatékáról (nyújtott be fotódokumentációt). Annyira vérlázító volt, hogy felfutottam a követünkhöz, mondván, ez ellen tiltakozni kell. A válasz az volt, hogy az Istenért!, semmit se csináljatok, mert most tárgyalják a létkérdést jelentő kölcsönünket, így mindent elronthatok stb., stb. A kölcsön elúszott, no meg sok minden egyéb is. Ma már Benczúrt, Csontváryt, Mednyánszkyt északról követelik maguknak, és nemrégiben hangzott el hivatalos helyről, hogy Romániában már nincsen nemzetiség. Sajnos, lassan, de biztosan már sehol sincs.

Gerlóczy Gedeon

Bp., 1966. VI. 28.

*részlet egy máig publikálatlan levélből