„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2014. május 20., kedd

A múzeumok ma


Ma már senki sem cáfolja, hogy a muzeális intézmény létrejöttéhez nyugati típusú társadalomra volt szükség, és arra a felismerésre, amely szerint létezik egy olyan értékes örökség, amelyet feltétlenül át kell nyújtani, meg kell menteni az utókornak. A múzeumokat tehát a törődés hozta létre, vagy ha úgy tetszik: saját múltunk elvesztésének a félelme. A megvalósuláshoz persze megfelelő anyagi fedezet, hozzájárulás is kellett.  
A mentés akarásának intenzitása, módja azóta is közösségenként változik, mivel maguk a közösségek is különböznek egymástól. A trópusi őserdőkben élők esetében az átörökítendő tárgyi eszköztár szemernyi, kiképzését nézve nem igazán kimagasló, a szellemi hagyaték viszont annál inkább. Azokban a társadalmakban pedig, amelyek az előbbitől teljesen eltérő fejlődési utat jártak be, megélték az átmenetet a középkorból az újkorba, majd később a jelenbe, a kulturális örökség különféle kategóriái közti egyensúly egészen más, mint például az Amazonász vidékén. Nem szeretném azt állítani, hogy az immateriális örökség alacsonyabb rendű, szegényebb a materiálisnál, ám minden bizonnyal pregnánsabb, kifejezőbb (gondoljunk csak a történelmi emlékhelyekre, a műemlékek által hordozott tartalomra).

Nincsenek megjegyzések: