Hiányérzet

Nem hosszú a történet, de odahaza még egy papírgalacsint sem találtam, amire feljegyzéseket, vázlatot készíthettem volna, pedig az asztalfióktól kezdve a spájzig mindent kiforgattam. Végül a falat használtam fel. Az én falamat, a saját hálószobám falát, ami egyetemes felháborodást váltott ki még a tágabb környezetemben is (hisz nem úgy van az, hogy a drónok korszakában azt csinál mindenki, amit akar, a lakónegyed a szájára vett), végül a szomszédok kihívták a rendőrséget. Az az igazság, hogy ideges lettem (utálom, ha néznek, miközben dolgozom), ez  okból pedig kicsit nagyobb zajjal kerültek fel a betűk a helyükre. Bevallom, nem volt teljesen rossz ötlet lecserélni a körmölés hagyományos technikáját, mert így a hibákat azon nyomban észrevehettem, ott tolongtak feketén-fehéren az orrom előtt, aztán színesben, mert a helyszínelők egyike nagyon jó érzékkel azt tanácsolta, szebb lenne, ha nem ragaszkodnék betegesen a monokrómiához (csodálkoztam, amikor ezt kimondta). Hallgattam rá, szeretem, amikor az egyszerű ember átveszi az irányítást. Az egyszerű emberben ugyanis él egyfajta elemi ösztön, amelynek hinni lehet, aminek alá kell vetnünk magunkat. Csupán akkor zavarodtam bele a történetbe, amikor a kiadó jelezte, hamarosan lejár a leadási határidő. Az utolsó pont után ugyanis nekem már akkora képtelenségnek tűnt felidézni azt a pillanatot, amikor nekiveselkedtem, és megfogalmaztam az első mondatatot, hogy nem is tettem semmit ilyen tekintetben. Pedig valamiféle rendnek lennie kellett az önéletírásban, a mondatok sorrendjében, a szerkesztőnek ez határozott elvárása volt. Én viszont képtelennek mutatkoztam helyére rakni a dolgaimat, sehogyan sem tudtam belevinni az idő múlását a hátrahagyott éveimbe. Arra jutottam, hogy könnyebben elboldogulnék a kronológiával, ha a gondolati egységek függvényében feldarabolnám a felületet, aztán a kijelölt határvonalak mentén levakarnám a vakolatot, majd a teljes anyagot leteríteném a földre, s ott eljátszadoznék a szövegrészekkel. Ezt tettem. De bizony megijedtem, amikor azzal szembesültem, hogy még így sem áll össze az életem.

Legalább Adyval kellett volna felérnie

Nem is tudom, kinek kellene megüzennem a falkából, hogy akitől nem érdemes lopni, attól nem szabad. Sosem adnám a nevemet olyan szellemi tulajdonhoz, amit nem értékelek. Ennek több oka is lehet. 

1. Örök életemben utáltam az adathalmazokat.

2. Ki nem állom az ötlettelenséget, a modell után valót.

3. Soha sem vennék el semmit attól, aki másokat az élettől fosztott meg.

Azt hiszem, ennél több érvre nem is lenne szükségem, és magyarázkodásra sem szorulok. Akivel ölre mentem a saját hibámon kívül, azt azon nyomban el is temettem.

Hazudozunk

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy iparosított, de kulturálisan elmaradott, marginális nagykerben élek. Ez nem azt jelenti, hogy egy évszázaddal ezelőtt a hely szülötte nem tudott volna illedelmesen megnyilvánulni az álságos osztrák-magyar fegyelmezettségben, de azt sem, hogy nem izgatták a kulturális megvalósítások, nem olvasott irodalmat, művészeti könyveket, nem járt kávéházba (ritkán, de eljárt). Az is előfordult, hogy több száz kilométert utazott, csakhogy megnézzen egy valamire való kiállítás, színházi dívát, díszletet, és megvegye gyűjteménye számára a legértékesebb itáliai vásznat a korabeli piacról. Elutazott, mert megtehette. De saját alkotója nem igazán volt, saját teátruma sem, csak német nyelvű, az is többnyire vendégekből állott, maszkos idegenekből, akiket sosem ismertünk meg igazán. Amit számon tarthatott, az legfeljebb néhány jobb képességű mázoló, kőfaragó és tehetséges lakatos nevéhez fűződik, akik közül párról még azt is el kell mondani, hogy itt csak átutazóban volt, pénzt keresett, vagy ha netán itt született, akkor a későbbiekben elment innen. Kimagasló karriert már akkor sem lehetett ezen a földön felépíteni, fenntartani. És evvel nincs is egyedül ez a forró levegőjű déli város, hisz zsenik, korszakformálók nem születnek minden utcasarkon. Ami elborzaszt, az valójában nem is ez, hanem inkább az a mostanság ránk erőszakolt hazugságkampány, ami minden realitást elferdítve szürreális állításokkal fényezi a régiót. A hely most olybá tűnik a reklámtáblákon, mintha itt látták volna meg a napvilágot a legnagyobbak, innen indult ki hajdan mindaz, ami az ország közművelődését meghatározta. Amivel mindezen dobnak még egyet: hogy ez napjainkban sincsen másképp. Pedig a hús-vér hétköznapokban igenis másképpen van, mert az elmúlt száz év alatt sehogyan sem sikerült bölcsészettudományi fellegvárrá, műtörténeti műhellyé változtatni a pénzügyi, technikai vonalon ügyeskedők szálláshelyét. A sikertelenséghez nyilván az is hozzájárult, hogy nem is volt rá igény, szándék, a település a már jól kitaposott medrében bővült, terebélyesedett, lakói nem kívántak beköltözni egy hatalmas könyvtárba, tagjai lenni a mesterkélt kultúrháznak. Nem kéne tehát olyan érdemeket bejegyezni a könyvekbe, beleírni a sajtóba, amik másokat, más közösségeket illetnek meg. A csúsztatások megerősíteni bennünket nem fognak, rossz fényben viszont még feltüntethetnek a 2021. évet megelőző iszapbirkózásban.

Ezt is csinálom, amikor dolgozom

Többször is elismételem, hogy el szeretnék menni nyaralni.

Pedig nem is volt nehéz nap ez a mai. Sőt, mondhatnók, sikeres voltam, megtapsoltak.
Ennek örömére holnap dedikálok a Vörösmarty téren. A regény még be van fiókolva, hiányzik a végéről három sor meg egy pont, de úgy gondolom, ez nem akadályoz meg abban, hogy megelőlegezzem pozitív fogadtatását. Utólag így hiába akar majd bárki leordítani, írott bizonyíték lesz a kezemben. Jobb biztosra menni. A helyet is kiválasztottam, kitettem rá a székemet. Ügyeltem, hogy az olvasóim jól érezzék magukat. Arra is figyeltem, hogy amikor leülnek velem szembe, rálássanak a várra, kellemesek legyenek az első benyomásaik. Vigyáztam, hogy legyen a közelben étterem, ahová ha betérnek aláírásommal a hónuk alatt, és rácsodálkoznak a várra, engem is lássanak. A hírnevet fel kell építeni, sőt, az embernek saját magát is fel kell építenie, ilyen apró kis trükkökkel, mindennapi dolgokból. Az a feladatunk, hogy ne haljunk meg névtelenül. Ez pedig munkával jár.