Szavoyaié az első magyar sör

T-schÖröm, avagy a bajor Corvin

címkék: Temesvár, tschör, tradíció, történelem, tökély, tudástár, turizmus, tánc, trákok, törökök, törpék, tzigánytábor, titkok, tévedés, tabula rasa...

Söröm, a T, maga a tökély. Vérpezsdítő történelmi igazságtételeknek és mámoros nemzeti felhorkanásoknak kiapadhatatlan forrása ő, záloga a forradalmi szellem fellángolásának és erősítője a friss hazafias indulatoknak. De alfája s omegája a pörgő, tartalmas hétköznapoknak is, előidézője a pillanatnyi, múló, megbocsátó feledésnek. Erotikus, akár a forró vérű szüzek, bársonyos, akár a birsalmasajt ízű bor, amelynek nem kell cégér. A legjobb tulajdonsága talán mégis az, hogy magyar: ő az első magyar sör „Erdélyben”, őse, felmenője az ex-magyar felségterületen előállított „román” söröknek. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy a legrégebbi Romániában. Igen, a maiban. Mert hol volt még az ezerhétszázas évek elején ez a országnak nevezett zsibvásár! Na hol?

Van azonban néhány harmadrangú helytörténész, akik szerint mi tudjuk rosszul, mi ferdítünk és csúsztatunk, mert eme bánsági üzem eredetének a bizonytalansága épp annyira bizonyos és kétségbevonhatatlan, mint a román nép kialakulása s a genezis kacifántos elmélete. Ezzel persze azt sugallják, hogy könnyen előfordulhat, román ember alapította. Mivel azonban ezt a blődséget még ők is szégyellik hivatalosan felvállalni, a nyilvánosság előtt azt hangoztatják: csakis a felszabadító, főzdeépítő francia Szavoyai Eugénért meg az osztrák katonák sörimádatáért kezeskednek, a korábbi eseményekért, szereplőkért nem.

De mi lenne, ha Szavoyai Jencit történetesen Losonczynak hívták volna?

Nos, külföldi szállóvendégeink álláspontja egyáltalán nem meglepő, hisz egyetlen olyan tény létezik ebben az államalakulat-szerűségben, amelyet betonba öntöttek: ez pedig nem egyéb, minthogy itt magyar világ sosem létezett. Számukra az sem mérvadó, hogy az osztrák bakák szomját eleinte három pressburgi, azaz pozsonyi zsidó oltotta, merthogy ők is német nevet viseltek és német nyelvterületről érkeztek a Bánságba, amiért a füllentős latin utókor sváboknak könyvelte el őket (gondolom, forgolódnak ezért szegények eleget a sírjukban – Pozsonnyal együtt).

Aztán következik az általunk már jól ismert kétszáz esztendős űr a létesítmény históriáját megörökítő, tárgyaló s értelmező modern jegyzetekben és számítógépes adatbázisokban, leszámítva a 18. századi Filip Bauert és az 1872. évi pénzügyi válságot legyőző Alex Bayert, akikre a már említett nemzetiségi érvek miatt íróink egyelőre még büszkén emlékeznek, emlékeztetnek. A semmiről sem tudósító fejezeteket végül egy mindent (de főként a magyar okmányokat és megvalósításokat) megsemmisítő tűzvész zárja le, egészen véletlenül 1890-ben, amit feltételezhetően csak 1920-ban sikerült eloltaniuk az illetékes lánglovagoknak: ez a baleset az egyetlen ugyanis, amely a maga hamiskás modorában megmagyarázhatja a történet sok-sok fekete foltját. Jó, hogy 1882-ben rövid időre még feltűnik egy Deutsch Ignác, ám származása miatt vele sem nagyon tudnak, mit kezdeni a gyarmati rendszer ideológusai. Nem beszélve Cselről és fiairól az ezerkilencázharmincas években: idegen hangzású nevük okán ők aztán tényleg kakukktojásnak minősülnek az oláh-germán babakirályságban. Letagadhatatlan egykori jelenlétüket manapság a regáti koronás fők megrendeléseinek hangsúlyozásával ellensúlyozzák a paranoiás tollforgatók, nem számolva azzal, hogy Hohenzollernék azért itták a temesvárit, mert térben közelebbit, ízlésben megfelelőbbet nem találtak. Talán ebből kifolyólag nevezték akkoriban Corvinnak a T-t, nem pedig Hunyadinak. Pedig mily gyönyörűen mutatott volna sörünk címkéjén a felirat: Hunyadi, a bajor sör...

És ha már címkézünk, akkor címkézzünk alaposan: ha ezt az üvegen feltüntetett papírazonosítót nagyítóval áttanulmányozzuk, az 1718-as évszám mellett néhány róvásjelet is meglelünk, így Ferencz József császár és király portréjának társaságában a gyártás helyszínét magyarul, az európai uniós csillagok helyett pedig a nedű által besöpört birodalmi díjak, érmék rajzát: az 1855. évi budapestit, az 1890. és 1891. évi aradit, majd az 1908. évi temesvárit (hejj, be szép idők is voltak azok!). Ennyit az okmányokat állítólag hamuvá s füstté tevő 1890. évi tűzvész tragikus kimeneteléről...

Hát ezekért a fordulatokért, fintorokért, titkokként felfogott valóságokért szeretjük mi oly nagyon, de nagyon ezt a multikulturális itókát. Azért a rengeteg égi áldásért, amit őseink beléfőztek az évszázadok alatt, de kedveljük készítőinek dicséretéért és dicsőségéért is, no meg az újabban hozzá ragadt temérdek mocsári zagyvaság cáfolatáért. Imádjuk annyira, hogy leitatásunkhoz nem kell nekünk fémből elkészíttetni a világ legnagyobb söröskorsóját, tisztánlátásunkhoz a földgolyóbis legnagyobb utcai lámpáját, és nem kellene május 9-én, Európa Napján világrekordot döntögetni általunk a csillagos ég alatt, csárdás helyett keringőt járatni velünk rác muzsikaszóra. Nekünk elég a múltunk, elég, ha tudjuk: milyenek voltunk. Hogy itt voltunk, itt vagyunk.

U. i.

A hármas Guinness-rekordra törő ötletgazda szerint az impozáns korsót azért fémből kell megformázni, mert 1718-ban a törökverő felszabadítók – vagyis eleink – ónból készült, fedeles korsókból itták a sört. Szép tőle, hogy elismeri, köszönjük. A világítótest felállítására tett javaslata úgyszintén ómagyarországi eseménnyel indokolható: az elektromos energiával működtetett utcai fényszórókat ugyanis Temesváron helyezték először működésbe Európában, 1884. november 12-én, a kiegyezés után, a diktátum előtt (ez az időpontállapot viszont számára már nem releváns). A megakeringőre pedig azért kerít majd sort a város központi terein és sétálóutcáin, mert a Béga-parti szeméttelepet újabban Kis Bécsnek becézik felsőbb körökben. Az adott körülmények miatt azonban azt hiszem, jobban tennék az uraságok, ha a saját néptáncukat, a hórát járnák el a hazájukból magukkal hozott hulladékkupacokon.

lásd: www.beretimisoreana.ro

MINDEN JOG FENNTARTVA.

Kap-e majd szobrot Nagyváradon Al Capone?

Néhány szép gondolat a Bálint-napi mészárosrólNyomasztó, mégis egyre aktuálisabbá váló kérdés: avatunk-e majd Nagyváradon emléktáblát, szobrot azon férfiú tiszteletére, aki új utakat nyitott a bűnözésben, és aki a húszas években nemcsak hogy az öt legismertebb amerikai közé tartozott, de első számú közellenségnek is számított? Al Capone iránt ugyanis nem lehetünk közömbösek.

Hogy a szenzációhajhászás szülte-e a hírt, miszerint minden idők legnagyobb gengsztere nagyváradi származású volt, nem tudni. Mindenesetre a múlt század harmincas éveiben az egyik helyi, azaz váradi újság cáfolhatatlan tényként kezelte (s közölte) a szeszcsempész bihari gyökereit, fenntartva: Al Caponét eredetileg Kaponyinak hívták. Az állítás idővel feledésbe merült, ma már legfennebb csak hahotázunk rajta.

Ám mivel a bulvársajtó eme, csámcsogásra s nyáladzásra alkalmas ínyencségéről újfent lehullott a lepel, érdemes lenne utánanézni, felderíteni, kibányászni a pókhálós levéltári anyagból, vándoroltak-e ki a 18. század végén, illetve a 19. század elején váradi Kaponyiak az igéretek és lehetőségek földjére, s egyáltalán, élt-e akkoriban a Pece-parti Párizsban ilyen nevű család. Könnyű, de időigényes, hálás feladat lenne ennek tisztázása. Mert képzeljük csak el, mekkora hasznára válna az egész régiónak, a regényíróknak, a filmgyártóknak, sőt, a nemzetnek, ha kiderülne, a harmincas évek tollforgatójának bizony igaza volt, mert a maffiózóban forró magyar vér csörgedezett, pezsgett, nem pedig talján.

Mi több, egyesek még azt is tudni vélik, hogy Al Capone felesége is magyar volt, mégpedig temesvári (úgy mint Johnny Weissmüller), persze ettől még lehetett ír nemzetiségű (amiként Johnny Weissmüller sváb), mert az okiratok néha hazudnak. Mindenesetre a részlet nem elhanyagolandó, hisz bizonyított: a história mindenik fordulata, rezzenése nőhöz, nőkhöz köthető.


A történettudomány hivatalos álláspontja szerint Al Capone 1899. január 17-én New York szegénynegyedében, Brooklynban látta meg a napvilágot, szülei negyedik gyermekeként. Pályafutását Johnny Torrio bandájában kezdte, majd „tehetségének”, rátermettségének tulajdoníthatóan hihetetlen gyorsassággal verekedte fel magát a gengszterek ranglétrájának legmagasabb fokára. A „tanulóévek” után biztosítási, azaz zsarolási ügyekkel, valamint bordélyházak ellenőrzésével, „menedzselésével” foglalkozott. Egy efféle, rossz hírű intézményben szerezte egyébként azt a vágást, amely miatt Sebhelyes arcúnak gúnyolták a zsaruk és az alvilág konkurrens ügyeskedői. Chicagóba, az amerikai szélhámosok fővárosába 1919-ben, Torrio javaslatára, ösztönzésére költözött, azt követően, hogy főnökét a helyi underground császára, Joseph Colosimo a szolgálatába fogadta.

Al Capone nagy napja 1920. január 16. után virradt fel: ekkor tiltották be ugyanis az „államokban” az alkoholtartalmú italok gyártását, szállítását és forgalmazását. De mivel a lakosság továbbra is igényt tartott a szeszre, igazából: követelte, az alvilág boldogan felvállalta ezen polgári óhaj kielégítését.

Al Capone Colosimo meggyilkolását és Torrio 1925. évi Olaszországba menekülését követően került vezető beosztásba. Ilyen minőségében vásárolta meg – állítólag szabályszerűen – Chicago közigazgatását, de a szeszkereskedelemből, a szerencsejátékokból és a prostitúcióból származó bevétel is az övé lett (ez a gyakorlat még ma is szokásban van). Ennek ellenére örömmel adakozott az árvák, özvegyek javára, és bátran nyilatkozott az újságíróknak, szemrebbenés nélkül válaszolt a riporterek kínos kérdéseire (eme gyakorlatok viszont kimentek a divatból). Köztudott az is, hogy több alkalommal csak véletlenül élte túl az ellene elkövetett merényletet (mára ez az eljárás is megváltozott, hisz ma már az a véletlen, ha a merényletre készülők túlélik a tervezgetés időszakát), a halálközeli állapot azonban semmit sem enyhített gonoszságán.

A vérontással ő sosem maradt adós: a vele szembeszegülőket könyörtelenül legéppuskáztatta, 1927-ben pedig valósággal megostromoltatta a chicagói rendőrséget. Leghírhedtebb tettének az 1929. évi Bálint-napi vérfürdőt tartják, amikor emberei a rivális Moran-banda hét tagjával végeztek egyszerre. A véráztatta garázsfalat ma is morbid nevezetességként mutogatják a turistáknak élelmes üzletemberek (lásd: veszprémi leszámolás).

A koronázatlan gengszterkirály sokáig sérthetetlennek tűnt: bár gyilkosság vádjával többször állt bíróság előtt, a zsebében lévő polgármester és a korrupt fakabátok társasága azonban rendre igazolta alibijét (ezt a módszert, úgy tűnik, azóta beemelték a rendőrakadémia s az államigazgatási kar kötelező tananyagába).

Al Capone, alias Kaponyi csillaga 1929 után áldozott le: Philadelphiában tiltott fegyverviselés miatt zárták börtönbe néhány hónapra, s kiszabadulása után sem kegyelmeztek meg neki: „munkásságát” ezúttal már nem folytathatta ott, ahol abbahagyta, mert mind a gazdasági válság gyötörte közhangulat, mind a nagypolitika ellene fordult.

A legendás bűnözőt, akit teljes egy évtizedig látszólag rendőrök hada hajszolt hiábavalóan, végül adócsalásért tartóztatták le a hatóságok 1931 júniusában. A bírák 80 ezer dollár kifizetésére és tizenegy esztendei börtönbüntetésre ítélték, ebből kettőt az atlantai fogdában ült le, öt és felet pedig az új Alcatrazban. A zárkát emberi roncsként hagyta el, tudván, hogy birodalma időközben szétesett. Életének utolsó nyolc évét teljes visszavonultságban, családja körében töltötte floridai birtokán, mígnem 1947 januárjában elvitte egy könyörületes agyvérzés.
Az ilyenszerű életművek alapján jutottak a papok arra a következtetésre, hogy Isten nem ver bottal, a bölcsek meg arra, hogy a történelem ismétlődik.
Egyszer majd csak kiderül, kinek volt, van igaza...

Amúgy: szobrot még nem emeltek neki. Egy lovas talán beleillene a váradi városképbe.


MINDEN JOG FENNTARTVA.

Gumicsizmás szabadságharcunk

Gumifej anno megmondta, a Szabadság-szobor nem való Arad jelenkori környezetébe. És a sasszemű, éles elméjű kultúrmelósnak ezúttal igaza volt, lett. A kompozíciót mégis összeszerelték és megcsúfolásunkra felállították az egykori állatvásártéren. Kuss és passz. A bejelentés hallattán persze csak annak nem indult be a fantáziája, akinek nem volt, vagy akinek annyira piszkos, hogy már nem is nevezhető annak, ami.

Nem mintha óriási s hibátlan képzelőerővel bírnék, ám a verdiktnek is beillő közlemény rögtön láttatni kezdte vélem az őrjöngő, magából kivetkőzött balga tömeget, amint zászlókat lengetve torkaszakadtából húrrázik-zik-zik az avatási ceremónián. Parádé, rongyrázás biztosan lesz – fogalmazódott meg bennem erre a gondolat –, és a cifra vezérkar is fel fog vonulni talpig díszben: gumicsizmában, vitézkötéses mentében, zöld gatyában, mellén Kínából importált vörös tulipánnal, átszellemült pofával. Ahogy ilyenkor illik. Diplomatikusan.

Ezen képzetek, rémképek befolyása alá kerülve azonnal eldöntöttem, hogy nem fogom lekésni az Aradon áthaladó sebesvonatot. Megpatkoltatom a fehér paripámat, és uzsgyi, céefer-vagonostúl belelovagolok az éljenző „aradi” tömegbe. Mert tudtam, mostohatestvéreim látszólag roppantul örvendeni fognak rebellis bevonulásomnak, és fülig érő művigyorral, nagy csinndarattával éltetnek majd az ünnepség kellős közepén, kötél helyett pedig, bánatukra, babérkoszorút röpítenek a nyakamba. Mi több, tiszteletemre még Zala műalkotását is felszentelik a kedvemért kitalált Megbékélés parkjában, vagyis a Tűzoltó téren.

Arról is meg voltam győződve, hogy körítésül aranypalástba öltözött pópák eregetnek majd reánk népbutító hatású tömjénfüstöt méltóságteljes ábrázattal. És azt is, hogy a misét követően az ügyvívőkkel szolidaritást vállaló törzsszövetség éjfélig tartó főtéri puliszkapartira kap majd meghívást. Sejtettem, hepaj lesz dobhártyaszaggató peremvidéki muzsikaszóval, idegösszeroppanást okozó balkáni rétegzenével és égetett gumi ízű, büdös csórékolbásszal. Aztán fejszekoncert, hogy Hungária fejéről lezuhanjon a szent korona. S akkor majd beigazolódik, miért állította Gumifej váltig azt, amit (már fennebb jeleztem).

Szó, ami szó: az első perctől kezdve hittem, amit most is, hogy dicsőséges szobrunkhoz éppúgy, mint fennséges jelentéstartalmához a marhavásárok hajdani helyszínénél milliószor méltóbb lenne a minorita templomudvar, a vasfüggöny és a hallgatás fala mögötti tenyérnyi tér, jobb az elzártság az istenverte szurkolótábortól, a várbeli laktanya. Árpád érzékeny leszármazottaira való tekintettel pedig az lett volna tisztességesebb, ha nevükben senki sem köt senkivel kompromisszumot, de főként nem idegenek egymás közt, és mocskos mancsával nem szennyezi be a több mint ezeréves vérszerződést a korrupt politikusi gárda.

Ha ez nem történt volna meg, ha felhatalmazott, fizetett tárgyalóink nem érezték volna magukat szeretethiányban szenvedő tinédzsernek és nem hasogatták volna fel ereiket, ereinket, akkor mennyei szabadságunk apoteózisa most ott hirdetné győzelmünket, ahol 1890-ben felemelték, ahol helye lenne.


U. i.:
Ekkora mennyiségű szoborállításos bejegyzés, nyivákolás és nyikorgás után bizonyára olybá tűnik, mintha mániában szenvednék, a helyzet viszont ennél picit jobb, mert azt kell mondanom, inkább fene nagy átok ül rajtam: a plasztikáktól a munkahelyemen sem szabadulok ezentúl, az új felállás szerint ugyanis az én vállamra nehezednek majd az elkövetkezendőkben (napokban?, hetekben?, években?, ki tudja?) a múzeumi raktárban sínylődő súlyos kő- s metálpasik (meg egyebek).
Az immár szakállas aradi történet pedig úgy lopódzott be a képbe, hogy a múlt heti globális Bálint-napon, amikor az anatómiailag és mentálisan egészséges szerelmesek rózsaszín plüssremények közepette a Maros parton nyalták-falták egymás porcikáit, nekem Valentin-múmiákra kellett vadásznom a temesvári közgyűjtemény aradi testvérintézményében. Nem állítom, hogy rosszul telt, ám úgy gondoltam, ha már ott vagyok, összekötöm a hasznost a kellemessel, és meglátogatom a Zala-alkotást. Meg is tettem.
Nos, egy héttel az események után azt tapasztalom magamon, hogy találkám a marhavásártérrel csak rontott az állapoto(mo)n, hisz rendesen elmélyítette bennem néhány évvel ezelőtti elégedetlenségem és kiábrándultságom, undorom a jelenkortól, mindentől, ami 1918 utáni. Amit láttam, az - kérem szépen - nagyon, de nagyon, marhául lehangoló.

Számítok a megértésetekre. Köszönöm.

MINDEN JOG FENNTARTVA.

Magyar csontok moldáv földön

Háromezer jeltelenA Magyarországon megjelenő História XX. évfolyamának első száma Egy fogolytábor rejtélyes története címmel megrázó visszaemlékezést publikált. Az írás a csíkszeredai Ivás István tollából származik, akit 19 éves korában az Erdélybe bevonult román közigazgatási és karhatalmi szervek katonai fogolytáborba száműztek. A budapesti redakcióhoz eljuttatott levelében a szerző úgy vélte, egy olyan fogolytemetőről vannak értékes információi, amely – értesülései szerint – nem szerepel az illetékes hatóságok nyilvántartásában. Az alábbiakban a poklok poklát megjárt férfi jegyzeteinek általam szerkesztett változatát olvashatják. Befejezésül egy részletet közlök Ivás úr egyik sorstársának kiegészítő, pontosító jellegű emlékiratából.

Szülőfalum, Marosmagyaró (Maros megye) határában 1944 őszén súlyos védelmi harcok folytak. Közvetlenül azután, hogy 1944. október 9-én a védők feladták a frontot, a támadó szovjet csapatok pedig eltávoztak nyugat felé, a faluba és környékére visszatértek az 1940 őszén kivonult (eltávozott) román karhatalmi és közigazgatási szervek. A hatalmat kisajátító regátiak mindazokat a magyar polgári férfiúkat összeszedték, akik magyar katonák voltak, de visszavonuláskor egységeiktől lemaradozva hazatértek családjaikhoz. Marosmagyaróról és a szomszéd faluból huszonegy személyt gyűjtöttek össze, köztük voltam én is.
Fegyveres kíséret mellett 1944. október 21-én társaimmal együtt a Brassóhoz közeli földvári fogolytáborba szállítottak. Ezt a létesítményt a román katonai hatóságok rendezték be. Itt tartottak fogva november végéig, amikor a már említett módszerrel megközelítőleg hétszáz magyar civilt (férfiakat) fogdostak ismét össze – főként a székelyek lakta területekről. 1944. november végén mindannyiukat bezsúfolták egy húsz vagonból álló szerelvénybe, ahonnan csak a focsani-i szovjet hadifogoly-gyűjtőtáborban terelték ki őket. Román kísérőink azzal az indoklással adtak át minket a tábor szovjet vezetőségének, hogy bujdosó partizán ellenállók vagyunk, és az erdőben sétáltunk be a csapdájukba.
Volt köztük egy idős székely bácsi, aki jól beszélt oroszul. Azt mondta egy alkalommal a tisztnek: ne higgye el, hogy mi partizánok vagyunk, hisz otthonainkból hurcoltak el bennünket. De az nem hitt az öregnek. Kijelentette, ők a románokkal szövetségesek, nekik adnak igazat. Így aztán ott maradtunk – fogságban. Megérkezésünk után pár napra háromezer, 16-60 év közötti magyar polgári férfit toloncoltak be közénk. Megtorlás és merénylet vádjával az oroszok őket Hajdúböszörményből, Hajdúnánásról, Nyíregyházáról és e városok környékéről hurcolták el. Végül összezártak az anyaországiakkal, fertőtlenítettek, megfürdettek, majd széles nyomtávú, 60 tonnás marhavagonokba löktek. Száz személy jutott egy vagonba. 1944. december 6-án mind a háromezerhétszázunkat a mai Moldova Köztársaságba (Besszarábia) továbbítottak, pontosabban a Dnyeszter folyó jobb partján lévő Tighina közelében sebtében felállított fogolytáborba. A tábort érkezésünk napján alakították ki.Az egy méter vastag falú, háromemeletes betonkolosszus, ahová elszállásoltak, egy régi vár területén feküdt; korábban erődítmény lehetett. Emberi szálláshelynek benne nyoma sem volt. Mivel mind a priccsnek (ágyakról ne is beszéljünk), mind a szalmának, gaznak vagy bármi másnak, amire rá lehetett volna feküdni, hűlt helyét találtuk, a nedves, csupasz betonpadlón nyúltunk végig. Lakóhelyiségeink körülményein szabadulásunkig nem javítottak.
Az ingatlanon nem volt sem ajtó, sem ablak, a fürdő és fertőtlenítő berendezés pedig csak díszként szolgált. Az ivóvizet ökrös szekerekkel, benzines hordókban hordták fel a Dnyeszterből. Noha hideg tél volt, a termek kifűtéséről senki se gondoskodott. Dolgoznunk nem kellett. A tisztálkodás, fertőtlenítés lehetőségének hiányában nagyon hamar elszaporodtak a tetvek, ami súlyosbította az állapotokat, hisz csípésük által rohamosan elterjedt a flekktífusznak nevezett fertőző betegség. Ehhez a ragályhoz egyre több pusztító kór társult, például a vérhas, a vese- és tüdőgyulladás.
Mindezen életveszélyes, halált hozó betegségek ellen az illetékes szovjet szervek semmiféle gyógyszert vagy más védekezésre alkalmas anyagot nem biztosítottak, kivéve a megkésve beindított fürdőt és fertőtlenítőt. Az embertelen bánásmód következtében a foglyok többsége megbetegedett. Eleinte naponta csupán 20-30, később azonban már 50-60 személy hunyt el. Ebből kifolyólag a továbbiakban problémát okozott a nagy számú halott eltemetése is. Kezdetben a tábor mellett elterülő mezőn jeltelen tömegsírokba földelték el a hullákat. Később, amikor az elhaltak száma megkétszereződött s a humusz is megfagyott, sírásásra befogható, munkaképes, egészséges ember pedig alig akadt, a halottakat a háború után üresen maradt lövészárkokba temették.
Az élettelen testeket ceremónia nélkül hányták be a gödrökbe. Mivelhogy egy alkalommal engem is kirendeltek temetni, akaratomon kívül szemtanúja lettem annak, hova és miként kísérték el végső útjukra elhalálozott sorstársaimat. A temetés úgy történt, hogy a meztelen, csont-bőr hullát ráhelyeztük egy kavicshordó saroglyára, amit a hullaháztól ketten vittünk el a 300 méterre levő lövészárokig. Ott a holttestet óvatosan beleeresztettük a kiásott nyughelybe. Egy-egy gödörbe két-három hullát tettünk egymásra. De mivel a föld keményre volt fagyva, a sírt betakarni nem tudtuk, ezért tavaszig nyitva maradt.
Hogy a halottak betakarása miféle íratlan szabályok szerint történt, azt már nem tudom, ugyanis engem időközben munkaképesnek találtak, és 1945. május végén átirányítottak a kisinyovi fogolytáborba. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy bár mint civil személyt deportáltak, a továbbiakban hadifogolyként kezeltek. Kisinyovban sem maradtam túlságosan sokáig, onnan is elszállítottak. Újabb és újabb fogolytáborok következtek. Negyvenhárom hónapi kényszermunka és fogság után 1948 áprilisának végén tértem haza a szüleimhez Marosmagyaróra. Az általam fentebb már körülírt brutális bánásmód és mostoha életfeltételek azt eredményezték, hogy öt hónap alatt a háromezerhétszáz fogolyból háromezer belerokkant a szenvedésekbe, a megpróbáltatások többnyire a magyarországiak erejét törték meg. Persze adatok hiányában az arányokat nehéz rekonstruálnom. A tighinai táborban, amit mi egyszerűen haláltábornak neveztünk, semmilyen nyilvántartást nem vezettek. Még azokról sem készült jegyzék, akik ott élték le utolsó napjaikat, és oda lettek eltemetve – jeltelen hantokba.
Most, hogy a temető rejtélyét feltártam, tudomására hozom az illetékes anyaországi szerveknek, hogy a leírtakért vállalom a felelősséget, és ha kell, állításaimat igazolni is tudom.
A leghitelesebb bizonyítéknak a következő epizódot tartom. A magyarói Szilágyi József 1992 szeptemberében leánytestvérével elutazott Tighinára, hogy megkeresse apja, néhai Szilágyi Miklós sírját, akit velem együtt hurcoltak el 1944 októberében; Józsefnek egy falubeli túlélő magyarázta el, merre menjen. Meg is találta a helyet, ám a hantot nem kereshette meg, mivel az ott állomásozó 14. orosz hadsereg egyik őrnagyi rangra emelt tisztje feltartóztatta, figyelmeztetvén: forduljon vissza, mert az katonai zóna, civileknek tilos belépniük arra a területre. József egy románul is tudó helyi lakos segítségével tájékoztatta az őrnagyot, honnan jött és miért. Erre a tiszt azt felelte, nincs tudomása arról, hogy azon a helyen valaha is fogolytábor működött volna. Arról sem tudtak, hogy az elpusztultak oda lettek eltemetve, erre utaló jeleket sosem láttak. Az egyenruhásnak azonban egy adott pillanatban megeredt a nyelve. Elmondta, azon a nyáron (1992 júliusában), amikor a Dnyeszteren túli orosz szeparatisták fegyveres konfliktust robbantottak ki, az ott állomásozó katonaság védelmi célból a folyó jobb partján lövészárkokat kezdett ásni. Munka közben nagy mennyiségű emberi csontra bukkantak. Nem tudván, hogy a maradványok honnan és hogyan kerültek oda, azokat onnan egy távolabbi helyre szállították, ahol a rakományt állítólag ismét elásták.Összevetve ezt az eseményt a saját tapasztalataimmal, fenntartom: a konfliktus idején előkerült csontok azonosak az eltemetett háromezer magyar mártír földi maradványaival, legalábbis annak egy részével. Meggyőződésem, hogy az illetékes szervek hitelt adnak a beszámolómnak, és a segítségünkkel – az enyémmel, valamint a Szilágyi Józsefével – sikerül majd behatárolniuk a fogolytábort, illetve a temetőt. Ahogy más, ehhez hasonló esetekben már eddig is eljártak, egy kis emléktábla leleplezése révén remélem, hamarosan kegyelettel fognak adózni a Szovjetunióban elpusztult háromezer magyar emlékének.

Részlet a debreceni Hadas Ferenc válaszleveléből
A szerző által említett Tighina (ismertebb orosz nevén Benderi) melletti fogolytáborba kerültem én is 17 éves öcsémmel együtt 1944. decemberében, mint Hajdúnánásról elhurcolt polgári személy. Testvérem itt halt meg végelgyengülésben, én pedig egy másik lágerből 1947 szeptemberében térhettem haza.
Hajdúnánásról mintegy négyszáz polgári személyt hurcoltak el 1944. november legelső napjaiban, közvetlenül a város szovjet bevétele után. Ők mindannyian a benderi lágerben kötöttek ki, ám csak 19-en éltük túl a megpróbáltatást. Az ott történteket a Hol sírjaik domborulnak... Egy túlélő emlékezései a hajdúnánási elhurcoltakról című könyvemben dolgoztam fel.
Ivás István beszámolójáról csak azt mondhatom: megfelel a valóságnak, a fogolytábort én is „haláltábornak” neveztem könyvecskémben. Kisebb pontatlanságok persze előfordulnak írásában. Ilyen például az, hogy Hajdúböszörményből legfeljebb néhány személyt hurcolhattak el, mert ott nem volt tömeges összeszedés. Jelezném: a lágert nem a „várban”, hanem a Dnyeszter besszarábiai partján, a román időkben létesült határ menti kaszárnyában alakították ki (a front ide-oda mozgását hűen tanúsították az „eltévedt” golyók lenyomatai a falakon, valamint a lövészárkok maradványai). Az ivóvizet a Dnyeszterből nem ökrökkel vontatták fel, hanem a foglyok húzták lajtokban, a halottakat pedig bombatölcsérekbe is temették. Kimaradt írásából, hogy Benderibe a Focşani-i elosztótáborból szállítottak bennünket.
Azt, hogy a háromezer elpusztultat hová temették, nemcsak én, de még az a társam is tudja, akinek a láger műhelyében kellett dolgoznia.

(A felhasznált képek illusztrációk.)

"Nemzeti gyász"

Nem csodálom, hogy az évek során Magyarország elveszítette nemes jelzőit, és ma már csupán egy rongyos kis cipőtörlő, amelybe minden jöttment beledörzsöli a mocskát. Magyarország az, aminek hiszi s vallja magát.

Legutóbb a Cosma-ügy kapcsán csinált hülyét magából, mégpedig azzal, hogy még a példásnál is példásabb megbánást tanúsított a jószomszédoknak hitt ravasz kárörvendőink felé. Az immár több mint egy hete tartó gyásszal ugyanis a magyar diplomácia semmi mást nem ért el, csupán azt, hogy a sorstársaknak tekintett felek a seggükkel röhögnek rajtunk. No meg azt, hogy most már azok is gyűlölik a cigányokat, akik eddig megtűrték őket. Pedig hát a magyarságunkat, a történelmünket, a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket nem a cigányok lopták, lopják el tőlünk. Nekünk nem a vagyonunk a lelkünk.

A kocsmában kezdődött és végződött, rendkívüli óvatossággal és körültekintéssel kezelt Cosma-ügynek persze lehetnek politikai vetületei is, ám a rejtett mozgatóerők sajnos nem az erdélyi autonómia kivívásával állnak összefüggésben. Nem azt célozzák, hogy a feltúrbózott magyar-román barátság megszülje végre önrendelkezési jogainkat, meg a többit, eloszlassa az irányunkba táplált, gerjesztett előítéleteket, feloldja a gyarmatósítók ellenünk elkövetett (amúgy szinte már jóvátehetetlen) bűneit. Állami szinten inkább az orosz-ukrán-román gázvezeték és az újonnan szerzett olajmező a ludas a dologban. Mert egyes, jól pozícionált pernahajderek azt hiszik, nekünk mindig függnünk kell valakitől, egy felsőbbnek minősített taknyos mitugrásztól, folyton kompromisszumokat kell kötnünk és csúnyán meg kell alázkodnunk. Mintha a vérünkben lenne a meghunyászkodás. Turáni átok-e ez is, vagy mi?

Persze a gyilkosságnak nem kellett volna megtörténnie, de a szerencsétlenül járt Cosmának sem kellett volna egy harmadrangú késdobálóban italozgatnia hajnalig. Mert a sportoló – mint olyan – állítólag példakép. Elméletileg épp annyira, mint az ötvenhatos forradalmár, a tömegsírba vetett, hősiességéért, eszméiért agyonlőtt 16 éves srác, akiért már egy gyertyát sem vagyunk képesek tisztességesen, tiszteletteljesen meggyújtani az évforduló napján. Gyakorlatilag tehát azok előtt nem hajtunk fejet, akikre felnézhetünk. Akikre van, miért felnéznünk. A negyvennyolcasokra sajnáljuk az időt, a Mohácsnál elesettekre a pénzt, a honfoglalók és utódaik, a hagyományaik mellett kitartók és a józanul gondolkodó első keresztények áldozatvállalása pedig már túl távolinak és mókásnak tűnik, az országalapítás szereplőire ezért már nem is emlékezünk. Megvetjük őket.

Doberdónál pedig emeljenek kápolnát a taljánok, Trianonnál a gallok és az angolszászok.

Mi majd a veszprémi sportcsarnoknál fogunk szégyenkopjafát állítani önmagunk lejáratására, s kokárdás díszőrséget rendelni az alvilági bandák közti duhajkodások, leszámolások színhelyére, mert számunkra ezt jelenti igazi hazafinak lenni. Az efféle, népbutító, álszent nemzeti megnyilvánulásokra nem sajnáljuk sem az időnket, sem a pénzünket, sem a „történelmi” emlékezetet, de még a magyar állampolgárságot sem, ha véletlenül személyes jellege is van a cécónak.

A Duna budapesti szakaszánál „elejtett” francia diáklány sírjára vajon miért nem kell tömegesen vinnünk a virágot?

Tán nem éri meg?



MINDEN JOG FENNTARTVA.

Macskazene

Virtuális szerelmeimnek Bálint-napra

Lenn álltak mindannyian az utcasarkon, a hold fényesen és magasan tombolt. Traccsoltak. A nő karonfogta szomszédasszonyát, a szomszédasszony a szomszédbácsit, a szomszédbácsi a kurta farkú kiskutyáját istápolta, a kurta farkú kiskutya zöld szemű macskabarátnéja vörös szőrét nyaldosta, a zöld szemű macska pedig a blokk alagsorában fészket bérlő szürke egérfiókával kacérkodott.
Alanyainknak volt egy közös vonásuk: az unalom. A nő azért hagyott ott csapot és papot, mert kipurcant a hajszálvékony plazmája, a szomszédasszony viszont azért, mert irtóra tetszett neki a szomszédbácsi, aki olyan szép és hatalmas rozsdabarna autóval tért haza a minap, hogy a meglepetéstől még a felesége is ágynak esett; rá egy órára elvitték a fehérköpenyes, karszalagos, bóbitás orvoskisasszonyok. A mentőkocsi szirénájának hangja ráadásul rettenetesen megviselte a kutyát; az állat azonnal tüzelni kezdett, mire a macskát utolérték a párzási hőhullámok. Ezt abból tudom, hogy a négylábú hátborzongató nyávogásba kezdett, a zajra pedig az egérke is magához tért, és azon nyomban kiszaladt megnézni, mi okozza a rijacst.
Egyébként a rágcsáló is égbekiáltó felfordulást hagyott az odújában, ezért úgy vélem, mindenkinek jobb, ha meg sem próbálom körülírni lakhatási feltételeit. Különben is, csak egyetlen egyszer kukkintottam bele a lyukába, akkor, amikor a házmester kiverte a cirkuszt, és rámparancsolt, füstöljem onnan ki azt a büdös dögöt. Én persze mindig is nagy tisztelője voltam az adminisztrátornak, ezért összeszedtem minden bátorságomat, és eleget tettem a tekintélyelvű családapa kívánságának. Dögre azonban nem leltem, hiába meresztettem a szememet, és görnyedeztem, hajlongtam, szagolgattam jobbra-balra több órán át a lépcsőfeljáró melletti pocsolyában; mert bár tél volt, szakadt az eső. Végül az őrület elől a jajveszékelésbe menekült cica sietett a segítségemre, így egész életemben hálával tartozom ennek a derék macseknek.
Horogra került! – újságoltam el aztán vigyorogva teljesítményemet a gondnoknak; a férfi megköszönte, majd a közköltségek kiszámításánál „figyelembe vette” a munkálatok okozta kiadásaimat. Eme nagylelkűségének tudhattam be, hogy még abban a hónapban a szokásos 1,5 millió lejnél nagyobb összeget kellett lepengetnem rovartalanítás és fertőtlenítés címén. Kissé furcsállottam a kitételt, de nem volt mit tennem, örültem, hogy legalább az első megbízatásomkor nem vallottam szégyent. Azóta még a panel előtti parkszerűségbe sem járok le fura fazonokon kacarászni, s elkerülöm azt a tenyérnyi betonszőnyeget, amelyen a gyárból hazatérő illuminált munkások átkozódásokkal, pofozkodásokkal fűszerezett éjszakai sakkbajnokságokat rendeznek.
A már említett házmester ugyanis rüheli az efféle összejöveteleket, ő a jóerkölcsök embere, őre, csősze. Részben eme példás hozzáállásának köszönhető, hogy a stáb, azaz a pongyolás nő, a festett-szőke szomszédasszony, a divatos szomszédbácsi, a felhevült eb, a szerelmes cirmos és a megkörnyékezett egérke a mocsár színű szemeteskukákról felismerhető ártatlan útkereszteződésben fújja ki esténként aznapi fáradalmait. S szűz levegőt habzsolva – mesélget, mesélget, mesélget…



MINDEN JOG FENNTARTVA.

Ortodoxiák a Zichy-kastélyban

Kitől függnek a magaslaki függők?

Mentálhigiéniai központtá alakítaná a magaslaki (Poiana Florilor) Zichy-vadászkastélyt egy amerikai alapítvány. A külföldiek annak ellenére hisznek majdani sikerükben, hogy az ingatlant mind a nagyváradi tanács, mind pedig az ortodox egyház kisajátítaná. És bár valamennyien úgy tudják, a kastély a román államé, az államosítás ténye nem szerepel a telekkönyvben.

Az amerikaiak 2005 őszén keresték meg első ízben Zeno Ţipţer élesdi polgármestert. Azóta folyamatosan érdeklődnek az erdőben található vadászkastély rejtélyes sorsa felől. Ám hiába, mert az elöljáró semmi biztatót nem tud nekik mondani. „Amikor itt voltak, és előadták terveiket, megmutattam nekik a házat. Úgy véltem, bármennyire is rossz állapotban van, megfelel az elvárásaiknak” – tájékoztatott Ţipţer, akit azért szólaltattam meg, mert az épületre korábban az élesdi önkormányzat is igényt tartott. A polgármester azonban azt állítja, amióta a váradi tanács összefogott az oda beköltözött görögkeleti apácákkal, a nagy „projektbe” pedig még a megyei tanfelügyelőséget is bevonta, az élesdiek kitértek az államban államként viselkedő potentátok útjából.

Az amerikai alapítvány egyébként rehabilitációs központot nyitna a kastélyban, amit amúgy meg szeretne vásárolni. Az erdei lakban főként kábítószerfüggő fiatalokkal foglalkoznának, ám a családalapítás előtt álló ifjaknak is tartanának ott kéthetes felkészítőket, úgynevezett tréningeket. Szerintük ugyanis ma már tudományosan bizonyított: azért nagy a válások száma, mert a szerelmesek úgy kelnek egybe, hogy nincsenek pontosan tisztában azzal, mit jelent a házasság...

És bár az amerikaiak nemcsak hogy nemes célt szolgálnának, de még pénzük is lenne a halaszthatatlanná vált munkálatok megkezdéséhez és véglegesítéséhez, a román államot képviselő aktatologatók nem hajlandók meghallani, meghallgatni elképzeléseiket. Tartózkodásukat magyarázza, hogy az egykori Zichy-kastély még állami tulajdon, a görögkeleti egyháznak csak használati joga van felette, legalábbis a telekkönyvi bejegyzés szerint. „Nem ismerem a részleteket, ám az teljesen homályos, miért pont ortodox szerzetesnővérek költözhettek be az épületbe” – értetlenkedett Ţipţer. Tájékozatlansága némiképp meglepő, hisz az ingatlan olyan területen fekszik, amely közigazgatásilag Élesdhez tartozik, és azt sugallja, jelenti: az állam a helyi önkormányzat megkerülésével „intézte el” az ügyet.

A felek meg nem történtnek tekintik azt is, hogy az eredeti tulajdonosok egyike, a La Roche–Darvas faipari cég nyugat-európai képviselői is ellátogattak Élesdre, ahol bejelentették: élni kívánnak a restitúciós törvény teremtette lehetőséggel, vagyis vissza szeretnék kapni a kommunista diktatúra idején tőlük elbitorolt épületet. A vállalat 1928-ban vásárolta meg a kastélyt Zichyéktől. „A telekkönyvben nem történik utalás arra, hogy az ingatlant államosították. Csak az olvasható benne, kié lett 1928-ban, és ki használhatja 1996 óta” – ekként vázolta a bonyolult, joghézagos helyzetet az élesdi elöljáró.

A váradhegyaljai Szent Kereszt-kolostor görögkeleti apácái 1997-ben kezdtek feljárogatni a kastélyba. Ők érték el, hogy a Electrica áramszolgáltató mamutcég mindössze hat hét alatt 1,4 kilométer kábelt fektetett le a rengetegben, ami Romániában valóságos rekordnak, csodának számít. A villanyáram-szolgáltatással így most már nincsenek gondok a Réz-hegység 709 méteres dombján árválkodó, szomorkodó vadászlakban...

Érdekességként említhető meg az is, hogy a hegyaljai remeteközösség nyolcadikként vetette meg a lábát Bihar megyében, nálánál csak a biharpüspöki fiatalabb egy esztendővel. A kilenc ortodox szerzetesház közül nyolc 1990 után létesült az ország ezen határzónájában, a főként magyarok lakta Érmellék, no meg a nemzetiségi tekintetben még mindig „veszélyesnek” minősített Hajdúság közvetlen szomszédságában. A létesítményekben zömmel Moldvából importált fiatal lányok és férfiak gondozgatják, ápolgatják a lelki életüket. Ezt a Szent Kereszt-kolostorban közölték velem dicsérendő, követendő cselekedetként, mint ahogyan azt is, hogy a lakosság szép számmal keresi fel őket hétvégenként, virágnyelven azt üzenve olvasóimnak: nyugi, a nép kimondottan örvend Biharországi jelenlétüknek. Arra a kérdésre viszont nem tudtak válaszolni, ki volt Zichy Jenő, s arra sem, kit illetne meg a magaslaki kastély. A főnökasszony, Mina nővér csak a fejét csóválta, amikor közöltem vele: zűrös az ingatlan birtokviszonya.

Márpedig érthetetlen, minek kell ez a lak is a görögkeletieknek. Állandó lakója ugyanis nincsen a kastélynak, az apácák több váltásban, párosával teljesítenek szolgálatot odafönn. Mondhatnám azt is: ügyeletesként vannak jelen a kastélyban, az épület állagát nézve azonban akár azt a megállapítást is megkockáztathatnám, hogy a büntetésüket töltik a civilizációtól elzárt varázshegyen.

Magaslakra való megérkezésemkor például csak egy ártatlan szemű kutyus üldögélt a bejáratban, mintegy biztos jeleként annak, hogy hamarosan emberrel is találkozni fogok. Öt percbe sem tellett a várakozás, és két, kendőkbe, pendelyekbe bugyolált hölgyemény tűnt fel a láthatáron. Nyomukban újabb fekete, jól táplált eb meg egy férfi andalgott. A csapat úgy masírozott el mellettem, mintha ott sem volnék, vagy mintha naponta óriási tömeg lepné el a hatalmas, gondozatlan kastélykertet. Muszáj volt rájuk köszönnöm.

„Szoktak-e vendégeik lenni?” – kérdeztem bemelegítésként. „Szoktak hát” – válaszolta a kék szemű, húszéves forma leány, majd elmesélte: szombaton érkeztek fel a házhoz, ennivalót is hoztak magukkal. Azért jöttek csak ketten, mert egyszerre többen nem férnének el abban a szobában, amit rendbe tettek és berendeztek. Erre rápillantottam az ingatlanra, és azt láttam, tényleg csak egyetlen nyíláson van becsukható, kinyitható ablak, és egyetlen ablakon van függöny, a többi be van deszkázva. A leányzó ezután azt is elárulta, hogy van egy konyhájuk is, mosdójuk viszont nincs. Valószínűleg ezért kerültek a kádak az udvarra – következtettem a szomorú valóságra a teátrális látványból.

„Nem félnek itt, a sötét rengeteg kellős közepén?” – igyekeztem tovább pörgetni a beszélgetés fonalát. „Mitől félnénk? Vigyáz reánk az Úristen!” – fogalmazott a kreol bőrű idősebbik, majd besétált a kápolnába. Ott maradtam kettesben a férfival, akiről kiderült, ő az apácáktól ötszáz méterre lakó erdész.

„Zichyé volt ez a kastély, tudja? – intézte hozzám kérdését, és látva, hogy képben vagyok, beszélni kezdett. – Gyermektábor lesz itt, a váradi tanács tartja majd fent karöltve a szerzetesnővérekkel. A testület adja majd a pénz, a nővérek pedig a munkaerőt fogják biztosítani. Én tizenhat esztendeje dolgozom Magaslakon. Amikor ide kerültem, gyönyörű volt itt minden, az ingatlan állaga a rendszerváltást követően kezdett romlani. Emlékszik, hogyan nézett ki Bukarest a bányászjárás után? Nos, ez az épület is azért fest úgy, ahogy, mert tönkretették. Még a padlót is ellopták belőle. Mindenfelől özönlött ide a tolvaj népség, ami mozdítható volt, azt elvitték. Szerencsére az egyház felújította a tetőt, bádoglapokat tett rá, így legalább az esőtől védett.” A férfi ezek után nyomába eredt a két apácának, segítenie kellett nekik.

A Magaslakra gyakran ellátogató természetjárók szerint a vadászkastély a ’89-es rendszerváltást követően kezdett istállóhoz hasonlítani, azután, hogy ideiglenesen katonákat szállásoltak el benne. Hogy miként nézett ki újkorában, nem tudni, a ’70-es években, valamint a ’80-as évek derekán azonban szálloda, valamint étterem működött az ingatlanban, sokáig pedig a pártmuftiknak volt kedvelt szórakozóhelye. Az ösvényszerű hepehupás út miatt télen mostanság megközelíthetetlen, nyáron pedig csak strapabíró autóval, száraz időben kocsikázhatnak fel az apácákig az érdeklődők.

Amúgy a kétszintes, hatalmas házat Zichy Jenő építtette 1891-1893 között. Egyik falán hajdanán emléktábla volt látható, a táblán pedig a következő felirat: „Ez a vadászkastély épült a mi kegyelmes Urunk Zichi és Vásonkeöi Zichy Jenő gróf ő Nagyméltósága óhajtásából az úrnak 1891-ik esztendejében a leégett vadászlak helyén. Ezen emléktáblát mély hálából emelte Alföldi Flatt Károly uradalmi tiszttartó.” A lak származástanáról és feltételezett fényéről sajnos már csak e „virtuális” sorok tanúskodnak. Szakértők szerint az ingatlan alapos renoválásához rengeteg pénzre lenne szükség, sokkal többre a váradi önkormányzat által e célra feláldozott 1 milliárd régi lejénél, amely összeg még az ablakok cseréjére sem volt elegendő. Nem beszélve arról, hogy a lak restaurálása még csak szóba sem jött.

(Ezen anyag a Reggeli Újságban, illetve a gondola.hu-n megjelent azon riportom alapján készült, amelyet megjelenése után néhány nappal csúfondáros módon, kiforgatva, átértelmezve közölt le névtelenül az egyik bukaresti „napilap” bértollnoka.)

MINDEN JOG FENNTARTVA.