„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. február 2., hétfő

Hess, Bukarest!

Édös szülőföldemre valamiként befurakodott munkatársaim zöme látszólag igen kedves hozzám, ám a borotva élét hátamon megtáncoltatva vicsorítják rám porcelánfogsorukat, amint meghallják, hogy Bukarestbe még útlevéllel sem mennék. Aztán méregből, gondolom, a sértettek egekig magasztalják újdonsült fővárosuk valamennyi nercbundás meglepetésemberét. Csak ne tudnák, rongyrázó kedvükben lévő komáik nyomására én is megjártam a Dâmboviţa-parti poklok poklát, és vonatablakok koszán át, kerekeken gördülő bőröndök között gubbasztva láttam őfelségeik kertvárossá aranyosodott nyomortanyáit.


Az otthoni fészek melegében hagyott, épségemért imádkozó szeretteim akkoriban naponta felhívtak, hogy megtudakolják, jól vagyok-e, nem ejtett-e rajtam sebet valamelyik regáti suhanc az esti sötétségben fuldokló sikátordzsungelben. Az iszonyomon kiakadó mézes-mázos vendégeink valószínűleg természetesnek fogták volna fel, ha a szobatársuk monoklival és retikül nélkül sántikál, vonaglik, kúszik-mászik haza az amúgy ígéretesnek indult hétvégi buliból, én viszont szó szerint megijedtem, amikor megláttam a pórul járt erdélyit. A történet után azt is megértettem, miért a nagy érdeklődés, izgalom rokonaim részéről, és arra jutottam, hadd érdeklődjenek csak felőlem minél sűrűbben, sőt, reméltem, hogy megteszik, anélkül, hogy külön megkérném erre őket.

A magyart csak a horrorfilmekből, no meg a szennylapokból ismerő regátiak ugyanis meg vannak győződve afelől, hogy ők mindenkinél, még nálunk is jobban tudják, kik vagyunk mi, miféle misszióval lettünk köreikbe bevetve, honnan jöttünk és hová tartunk. Ők bizony tudják, mekkora vadember volt Attila, s mekkorák mi, nyershúsevők, románra vadászók. Tüzetesen ismerik annak históriáját is, miként foglaltuk el az államaikat, hogyan magyarosítottuk Erdélyt, az iskoláikat, az egyetemeiket, az államukat, üldöztük el onnan melegebb éghajlatra derék hazafiaikat, miként koboztuk el és tettük tönkre a román királyok által emelt több ezer éves kastélyokat, várakat, városokat, és hogy eleinkhez hasonlóan még mindig nem férünk a bőrünkbe. Most már a máléjukra s a koldusaikra is fáj a fogunk, ezért nemzetközi paktumot hoztunk tető alá az osztrákok, olaszok és oroszok bevonásával.

A bukarestiek látási viszonyait ugyanis rontja az országot országon belüli országokra szelő hegyvonulat, ebből kifolyólag léteznek olyan ügyek, amelyek kibogozása kizárólag a jósok, boszorkányok, kuruzslók tisztánlátására van bízva. Ezen afférok közé tartozhat a népek étkeztetése is, hisz magyarként Bukarestben jóllakni s finomat enni kész művészet. Ráadásul ha rájönnek, hogy odaáti vagy, mint a naiv malackára, úgy sózzák rád a legocsmányabb terméket, a pincér negyed adagot szolgál fel neked egy egész helyett, és úgy felturbózza a végösszeget, hogy másnap te magad döntesz a koplalás mellett.

Taxiba Bukarestben sose ülj be, ha nem ismered az útvonalat, de abban az esetben is tanácsosabb tartózkodnod



az automobilozástól, ha nem beszéled tökéletesen a sofőr latinosított szláv nyelvét, mert elvesztél. Vigyázz, ne ő-zél, ne í-zél, megkímélendő a pénztárcádat a balkáni vendégszeretetet megízlelésétől (ha egyáltalán nálad marad a buksza s te a bukszánál, az autóban). Kiállításokon és egyéb kulturális helyszíneken kellemetlenül lepődsz majd meg, hogy az esemény nem arról szól, amiről szólnia kellene, és csodálkozni fogsz, hogy az egybegyűltek legfőbb célkitűzése a mustra, pontosabban a ruhamustra. Ezért vigyázz, ha nem öltözöl ki eléggé, a legújabb milánói módi szerint, még vécésnéninek néznek, vagy fogasnak, vagy még annak sem.

Mert a díszesen mocskos fővárosban tényleg a holmi, a cucc teszi az embert.

Ügyelj arra is, hogy ne gyalogosan érkezz a seregszemlére. Egyfelől azért ne, mert amint odaérsz, nyomban el is dobhatod a lestrappált cipellődet, másfelől azért se, mert arrafelé földön kívüli állapotnak tartják a két lábon járást, következésképp: ufónak képesek nézni téged. A történtek után pedig hiába próbálsz majd jogaidnak érvényt szerezni, véleményt nyilvánítani és magatartást formálni, mert az ördög sem fogja megérteni az értekezésedet. Hiába intézed majd a képébe az ábécés eladónak, hogy menjen a túróba, mert a saját drága pénzneméért, lejeidért, lejeikért ő a következő alkalommal is mócsingot fog nyomni az orrod elé. Hisz amíg az egyik fülén be-, a másikon meg kimennek a bölcsességeid, kritikádtól pedig nem üt ki verejték a homlokán, és vásárlói, fogyasztói panaszaid is hidegen hagyják, addig semmi sem fog jóra fordulni. Mi több, te leszel mindenért a hibás, a cirkusznak te iszod meg a levét.

Ezen tanulság egyébként a puccos dámák fővárosnak nevezett vidéki óriásszalonjában úton-útfélen fenn áll, a villamoson is, például, miután rendesen széttapossák a csukádat, összetintázzák a kabátodat, felvágják a retikülödet, ellopják az élményeidet, a múltadat, az állásodat, a pasidat, a nődet, mert a felsorolt cselekedetekhez páratlanul értenek, tán annyira, hogy listavezetők az édes európai nagycsaládban.

Te meg csak kínlódhatsz magadra utalva, kiszolgáltatva a nagy semmi közepén, Bukarestben, és szégyenkezhetsz, ha melletted csúnyán beszélnek undorító dolgokról, és gyötrődhetsz is, mert te nem vagy ők, sajnálod, de idestova nyolcvan éve bizony érted, miről csevegnek. És szörnyülködsz sok-sok bénaságon, képtelen vagy megszokni, hogy a férfiak illetlenek a nőkkel szemben, megemészteni, hogy kisasszonyok, fiatalemberek, gyerekek, öregek egyaránt tökmagoznak, versenyszerűen káromkodnak, köpködnek, az arcodba beleböfögnek, és rétegzenét bömböltetnek mindenütt, szenvedsz milliók helyett, mert te Udvarhelyen, Kolozsváron és Nagyváradon mást láttál, másfajta, ettől teljesen eltérő közegbe nőttél bele. Ezért gyakran cudarul bosszant, hogy ennek ellenére, ők tartják magukat a világ közepének, az európai civilizáció kiötlőjének, éltetőjének, és pöffeszkednek, mint a légy a trágyadombon.

És még vannak, akik hisznek nekik.

Másfél heti bukaresti lét nekem bőven elég volt egy egész életre, s ahányszor szóba kerül a területi, regionális autonómia, annyiszor fogok kiállni, kardoskodni mellette, magyarként, békésen.
Erdélyi Napló, 2009. január 26.


MINDEN JOG FENNTARTVA.

9 megjegyzés:

sat. írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
sat. írta...

Kösz ez írást. Nem járám még arra, s nem is készültem, de az írásod alapján még jobban +erősödém elhatározásomba'. De magyar szempontbul lassan a koronázó várasunk es veszélyessé kezd válni.
Különbe' "aszongyák", h. a "Ti" balkáni metropolisotok egybe' legnagyobb magyar város arrafelé az odavándorolt s nagyrészt má' béolvadt székely munkások, szobalányok mián (a több száz éve a román népességet gyarapító kunokat "asz'em" má' számon tartni se érdemös). Sok sikert kívánok a regionális autonómia kivívásába'. Fölvidéken azok mon'tak le rúla, kiknek képvisleni kén az ügyet: az MKP (ne akard, hogy a magam módján oldjam föl e rövidítést). Minden jóut kívánva baráti szeretettel idvözöl Tibi

Várday Béla írta...

Én öt évet voltam... és tényleg ilyen az a város, jól megfogtad a szellemét! Üdv

Hunfalvy Délibáb:* írta...

A legnagyobb magyar falu, Tibi. Ám ma már az sem. Aki odamegy, annak vége, gólyafing lesz a szélben. Amúgy meg igen tájékozott vagy romániai ügyekben, téjékozottabb, mint sokan közzülünk.
Bélát pedig egyenesen csodálom, hogy kibírta, s ráadásul még a a humorérzékét is megőrizte.

Unknown írta...

Igen, Bukarest ilyen. A múlt nyáron rövid látogatást tettem unokahúgomnál. legjobban az a közlekedési káosz fogott meg, ami várost jellemzi. Budapestre rendszeresen járok, ott sem piskóta a közlekedés, de Bukarasthez képest rózsaszín leányálom.
A pöffeszkedés talán a Herder által leírt nemzetjellem része? vagy csak a "román újgazdagok" privilégiuma? Lakóhelyem fürdőjében tömegesen mártóznak a zömmel aradi és temesi rendszámmal érkező "népek". Gyakorlatilag ma már csak román szót hallunk Gyopárosfürdőn. Sőt, újabban már ingatlanokat is vásárolnak. Előbb-utóbb Békés megye is elrománosodik, aztán jöhet Trianon 2.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Miért, szerinted hanyadik Trianonnál tartunk? Van abból már több is, sajna. Ezen, kérlek, segíthetne egy jó kis cserebere: a Békésbe beköltözött románok romániai helyét magyarok foglalhatnák el. Például: ti is visszaköltözhetnétek.
De tudd: ez az ország minden tekintetben egy trágyadomb, ami miatt képtelen vagy egyről kettőre jutni (se szakmailag, se másképp, főként ha nincsen pénzed, nincsenek kapcsolataid és nem vagy seggnyaló). Ez az a hely, ahol ha robotolsz, nincsen időd pénzt keresni. Egyszóval: Szar. Hozzánk képest nektek nincs okotok panaszra.

Unknown írta...

Valóban ! Hozzátok képest... és nem is panaszkodom, mert nem szokásom.
Az előbbre jutás sajna itt is úgy működik, ahogyan azt leírtad. Ez valószínűleg közép-kelet-európai jelenség, de lehet hogy globális (?).
Vissza, Erdélybe egyelőre nem költözöm, lévén gyermek fejjel, 1969-ben szüleim döntése szerint jöttem el. Ettől talán még lehetek büszke a gyökereimre (?)
Sajnos az elrománosodás, eltótosodás ellen biztos megoldást nem tudok. A legnagyobb baj talán az anyaországban rejlik, 1945-47 óta nemzetietlen, idegen érdekeket szolgáló kormányok ülnek ez ország nyakán. Hobo (Földes László) énekli egyik dalában: "Hazám van, de nincs országom." Nos, ez a legnagyobb baja ennek a nemzetnek, itt is, ott is, de még "itthon" is országtalanok vagyunk.
Csók!

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Szent Habakuk!

s@só írta...

hejjde nagy igazságokat olvasok itt a bejegyzéseitekben.
Az a családom másik fele (aki nem az erdélyi vonal) az régen Steiner volt (a nagyapa meg elesett a Donnál - isten nyugtassa, édesapám sem ismerte, mert csak helyet cseréltek a földön). Na aztán az öreganyám egyidőtájt lakott Tótkomlóson. Tótok földje vót az. Kiskoromban sok nyarakon jártunk ott, a Tata, aki féllábú volt az első világháború óta, olyan szépen mondta a tótot, persze, mert nem is magyar volt :)
Ez a vérrel áztatott kis föld Trianont nyögte akkor, azóta is. Persze, hogy nincs országunk.Hazánk van. Az "aranyos szegelet" kis darabja...