Epizódok a temesvári Magyar Ház történetéből (részlet)

Muzsikaszó és propagandakampány

A Magyar Ház létrehozásának gondolata 1922 tavaszán fogalmazódott meg a Szabolcska Mihály vezette dalárda tagjai körében. Horváth Antal ügyvezető elnök kezdeményezésére az egylet közgyűlése április 26-án elhatározta, hogy a kultúrpalotát felépítendő akciót indít. Elgondolásaik gyakorlati kivitelezésére a muzsikáló bánsági magyarok Székely László műépítészt kérték fel. Terveik további alakulásába azonban külső tényezők is jócskán beleszóltak. Kezdeményezésüket sokáig Papazoglu városi zeneiskolai igazgató – számukra kellemetlen – fellépése tartotta napirenden. A direktor ugyanis teljesen váratlanul távozásra szólította fel az oktatási intézményben heti rendszerességgel próbára összesereglett dalárdát. A muzsikusok nemes törekvése tulajdonképpen akkor mozdul ki a holtpontról, amikor november 9-én Papazoglu kizáratja a magyar önképzőkört az épületből. Hogy e tettét az igazgató megbánta-e vagy sem, pontosan nem tudni, mindenesetre cselekedetét igazolandó később átlátszó mentségeket keres. Arra hivatkozik, hogy a tanodában tapasztalható zsúfoltság hátrányosan érinti az oktatási-nevelési folyamat menetét, ám az sem ártana, ha lépéseket tennének az egyre nagyobb teret hódító dilettantizmus visszaszorítására.

A dalárda lépéskényszerbe került, s alternatíva híján a javaslattevők saját otthonuk önerőből történő létrehozásán kezdtek el gondolkodni. A patthelyzetből való kilábalásra, a kiútkeresés kényszerére az egylet választmánya az egyszerű meditálásnál dinamikusabb megoldásokat keresett: célirányos gyűjtést kezdeményezett. Szinte hihetetlen: felvetésük visszhangra talált. Pető Ignác billédi ügyvéd ötezer lejes adományát, akárcsak Bakodi Antal piarista tanár felajánlását a választmány lehetőségéhez mérten meghálálta azzal, hogy mindkettőjüket tiszteletbeli taggá választották. A Magyar Ház felépítésének ötletét a Magyar Párt Temes-Torontál megyei szervezete is felkarolta; népszerűsítése végett például nagyszámú nyomtatott körlevelet bocsátott ki. Intézőbizottsága 1923 februárjában egyebek mellett elhatározta, hogy a Magyar Házért folytatott lobbija költségeinek fedezésére adakozással egybekötött irodalmi-esteket, hangversenyeket szervez majd.

***

Nos, ez az írás jó néhány esztendős már, eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, aztán itt-ott megbütyköltem, de hiába, mert azóta változott a stílusom és az írásmódom, -modorom, úgyhogy az egészet átfogalmaznám. Ezért kérlek benneteket, tekintsetek el ezúttal a szöveg stilisztikai nyavalyáitól, összpontosítsatok inkább a mondanivalóra, a rejtett üzenetekre, a tanulságra (ha egyáltalán lesz erőtök és türelmetek végigfutni a sorokon).
Ami pedig az épület mai jogi státusát illeti... Hát persze, hogy még nem kaptuk vissza. Hát persze, hogy egy fasiszta díszpéldány, egy vérbeli maffiózó tette rá a kezét, akit hiába földeltek el nem is olyan régen, úgy tűnik, a halála nem zárt le korszakot, az ipse szelleme tovább él és kísért a szélös Bánságban.
Mi, közvetlenül érintettek, mondhatnók kárvallottak is hibásak vagyunk, természetesen, a kialakult helyzet fonákságaiért, mert a rendszerváltás után újjáalakult Rt. élén már a "tegnapelőtt" elkelt volna egy tisztességes vezetőségváltás, sőt, ezzel a mulasztással (is) örök adósai maradunk a megcsúfolt históriánknak, derekas elődeinknek és Szent Patrónánknak. Erről bővebben azonban nem kívánok szólni, nehogy még ennek a történelmi bakinak, emberi tökéletlenségnek is én igyam meg a levét.

Az ingatlan sorsának, vajúdásos "életútjának" egyes részleteit ide kattintva ismerhetitek meg.

Ci­zel­lált tör­té­ne­lem (részlet)

A hu­mán­ér­tel­mi­ség­re ráerőszakolt kom­mu­niz­mus­be­li ret­te­gés, nyo­masz­tó tit­ko­ló­zás, vész­ter­hes hall­ga­tás olyan semmiségekből is fa­kad­ha­tott, hogy ma már tény­leg csak ne­vet­ni tu­dunk a sar­lós-ka­la­pá­csos re­zsim sok-sok agya­lá­gyult­sá­gán. Azo­kon az ap­pa­rá­tus­be­li ak­ti­vis­tá­kon, akik rossz szem­mel néz­ték, rend­szer­el­le­nes­ség­gel vá­dol­ták az öt­vös- és ko­vá­csolt­vas-mű­ves­sé­get, il­let­ve mind­azo­kat, akik e mű­vé­sze­te­ket gya­ko­rol­ták, tá­mo­gat­ták. De igaz ez for­dít­va is: e kéz­mű­ipart a pu­faj­ká­sok vé­gül azért le­he­tet­le­ní­tet­ték el, mert művelői, fenn­tar­tói azok a si­ke­res vál­lal­ko­zók, nagy becs­ben tar­tott intellektü­el­lek, ran­gos és va­gyo­nos arisz­tok­ra­ták vol­tak, aki­ket ko­holt vá­dak alap­ján fél­re kel­lett se­per­ni­ük ah­hoz, hogy ab­szo­lút ha­ta­lom­hoz jut­va meg­szed­jék ma­gu­kat.

Volt azon­ban egy erős gaz­da­sá­gi in­do­ka is a fém­kul­tú­ra fo­ko­za­tos át­ala­ku­lá­sá­nak. A 18-19. szá­zad­ban több­nyi­re ón asz­ta­li edé­nye­ket, kész­le­te­ket hasz­nál­tak a ház­tar­tá­sok­ban, a ne­héz­kes anyag azon­ban nem tu­dott meg­fe­lel­ni az új el­vá­rá­sok­nak. A haj­lé­kony, oly­kor sze­szé­lyes for­má­kat az öt­vö­sök va­ló­sí­tot­ták meg ezüstből. Ez már azu­tán volt, hogy a sta­bil, drá­ga­kö­vek­kel meg­ra­kott tá­lak, vá­zák, ku­pák ko­ra el­múlt, és a ven­dég meg­tisz­tel­ve érez­te ma­gát, ha uzson­ná­ra ezüst­tel te­rí­tet­tek.

A pol­gár­ság egy­re növekvő igé­nye azon­ban meg­vál­toz­tat­ta az öt­vö­sök mun­ká­ját: a biz­tos vevőkör tu­da­tá­ban a mes­te­rek mind­in­kább az ol­csó kész­áruk gyár­tá­sá­ra ren­dez­ked­tek be. A köz­em­ber fény­űzé­se ek­ként ösz­tö­nöz­te az öt­vös­mű­vé­szet fejlődését, já­rult hoz­zá az új for­mák és dí­szít­mé­nyek meg­szü­le­té­sé­hez. A sza­po­ra ter­me­lés azon­ban a minőség ro­vá­sá­ra ment, csor­bát ej­tett a ki­vi­te­le­zés szín­vo­na­lán. A so­ro­zat­gyár­tás vé­gül szok­vá­nyo­so­dás­hoz ve­ze­tett.

A legjelentősebb mes­te­rek mun­ká­já­nak ní­vó­ját per­sze nem ron­tot­ta ez a mó­di. Hír­név­hez, el­is­mert­ség­hez ők épp az­ál­tal ju­tot­tak, hogy a szé­ri­á­ban gyár­tott da­ra­bo­kat is igé­nye­sen, mű­vé­szi ké­pes­sé­gük, mű­sza­ki tu­dá­suk leg­ja­vát ad­va ké­szí­tet­ték el. ők nem­csak ki­elé­gí­tet­ték, ha­nem ké­pez­ték, fi­no­mí­tot­ták, ci­zel­lál­ták is a tö­me­gek íz­lé­sét. A pro­le­tár­ura­lom ide­jén azon­ban nem volt sza­bad egyénieskedni, sem egyén­nek len­ni, ki­mon­da­ni azt, hogy a vas mű­vé­szi meg­mun­ká­lá­sát kez­det­ben a ko­los­to­rok­ban vé­gez­ték. Hogy a kéz­mű­ipar mű­vé­szet­té ne­me­se­dé­se egy­há­zi te­vé­keny­ség­hez kötődött. Hit­hez, val­lás­hoz.

Er­re ti­los volt em­lé­kez­ni. Il­let­len volt ki­ej­te­ni Fe­ren­czy Kár­oly és David Klein ne­vét, pe­dig mind­ket­ten pá­rat­lan szép­sé­gű ko­vá­csolt vas­mun­ká­kat, gyer­tya­tar­tó­kat hagy­tak az utó­kor­ra.

Má­ra azon­ban va­la­me­lyest rendeződött, úgy­mond nor­ma­li­zá­ló­dott a hely­zet, ma már sza­bad ró­luk és a hoz­zá­juk ha­son­lók­ról, ve­lük egyenértékű­ekről sza­ba­don be­szél­ni, s ha sza­bad, ak­kor kell is mi­nél gyak­rab­ban. Nem áll­ha­tom meg te­hát, hogy le ne ír­jam: a ma­gyar mű­vé­szet tör­té­ne­té­ben épp az öt­vös­ség ren­del­ke­zik a leg­gaz­da­gabb ha­gyo­má­nyok­kal, hisz egé­szen az ál­lam­ala­pí­tás ko­rá­ig, a hon­fog­la­ló ma­gya­rok díszítőművészetéig vezethető vissza. A későbbi idők nagy fel­ta­lá­lá­sai kö­zül is kiemelendő né­hány, ek­ként a sod­rony­zo­mánc, amely ma­gyar jel­leg­ze­tes­ség­ként ala­kult ki, és már Szent Lász­ló ki­rály ara­nyo­zott ezüstlemezből vert erek­lye­tar­tó­ján meg­ta­lál­ha­tó. Büsz­kék le­he­tünk ar­ra is, hogy a 16–18. szá­zad­ban az er­dé­lyi zo­mán­cot nagy előszeretettel, lát­vá­nyos ered­mé­nye­ket fel­mu­tat­va al­kal­maz­ták a környező or­szá­gok­ban. A ma­gyar öt­vös­mű­vé­szet meg­be­csült he­lyét ter­mé­sze­te­sen az is bi­zo­nyít­ja, hogy ter­mé­kei – a dísz­fegy­ve­rek, ék­sze­rek, ru­ha­kap­csok, bog­lá­rok, nás­fák stb. – nél­kü­löz­he­tet­len kie­gé­szí­tői let­tek a ne­me­si-nem­ze­ti vi­se­let­nek, a dísz­ma­gyar­nak. Ez a hi­he­tet­le­nül tar­tal­mas örök­ség még­sem tu­dott ki­tel­je­sed­ni, a 17. szá­zad­ban vég­le­ge­sült tí­pu­sok (a klasszi­kus ido­mú tal­pas po­hár, a fe­de­les ser­leg, a sok­szö­gű dísz­tá­nyér, a fü­les ku­pa) a 18. szá­zad­ban fo­ko­za­to­san el­tűn­tek, a vi­lá­gi öt­vös­ség, fém­mű­ves­ség pe­dig el­ve­szí­tet­te szin­te összes ele­mi, ere­de­ti vo­ná­sát. A ko­ra új­kor tö­rök és né­met há­bo­rú­i­ban ugyan­is a vá­ro­sok el­sze­gé­nyed­tek, tönk­re­men­tek, új­já­szü­le­té­sük egy-egy főpapi vagy főúri me­cé­nás kegyétől füg­gött, olyan főrendiektől, akik fel­vi­lá­go­so­dott vi­lág­pol­gár­ként a nem­zet­kö­zi, aka­dé­mi­kus kul­tú­rát, il­let­ve az egy­há­zi kul­tusz­hoz köthető mű­velt­sé­get is­tá­pol­ták.

A bi­ro­da­lom épí­té­sé­nek meg­annyi gond­ját, ba­ját csak sú­lyos­bí­tot­ta, hogy a bé­csi kor­mány Ma­gya­ror­szá­got a 18. szá­zad kö­ze­pe óta az oszt­rák tar­to­má­nyok földművelő s állattenyésztő gyar­ma­tá­nak te­kin­tet­te, ma­gyar szak­em­ber­nek en­nél­fog­va csak mint a leg­kez­det­le­ge­sebb ipar­ágak művelőjének ju­tott sze­rep: míg mé­szá­ros, gu­bacs­apó, bog­nár, kö­tél­ve­rő, gombkötő bár­ki le­he­tett, az asz­ta­los, öt­vös, kőfaragó, sza­bó s min­den más, na­gyobb ügyes­sé­get és mű­vé­szi te­het­sé­get, ér­zé­keny­sé­get meg­kí­vá­nó mes­­ter­ség űzé­sé­nek tel­jes jo­gá­val ki­zá­ró­lag a né­met aj­kú tár­sa­sá­gok ren­del­kez­tek.

A múlt eme sze­le­te így szá­munk­ra nem egy ólom­ka­to­nás, tündérilonás de­rűs tör­té­net, de ra­gyo­gó­vá te­szi az in­du­lat­men­tes em­lé­ke­zés, az elődök előtti őszinte főhajtás, a va­ló­di ér­de­mek szívből jövő el­is­me­ré­se. (folytatás+részletek itt)

Európai ökokultúra (részlet)

Ahova a madár röpülve sem juthat, vagy csak fáradva érhet

Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet. (Fekete István)

Elhagyva, mint madár az ágon
Ápolt erdőkről, finom levegőjű s friss növényzetű hegyvidéki városkákról regéltek a kezembe került régi képeslapok, miközben a rádióban a műfajokká „nemesedett” szemetelési szokásokról társalgott a műsorvezető a hallgatósággal. Arról vitatkoztak, összefügg-e a zenei ízlés a tisztasági igénnyel. Csoda számba menően ellenvélemény nélkül fogalmazódott meg, hogy bizony egy dzsessz- vagy rockfesztivál után nem marad annyi limlom a helyszínen, mint amennyit a manelisták hánynak szét egyetlen délután a csórékolbászos (mititéjes), aranyláncos pikniken. A betelefonálók közül többen hencegve ecsetelték: az ő gyermekeik nejlonzacskókkal megrakottan vonulnak ki mindig a zöldövezetbe, azokba gyűjtik össze a szabadtéri eszem-iszom maradékait, a flakonokkal, konzervdobozokkal, egyszer használatos mütyürökkel megtömött szatyrokat pedig, ha nincs a közelben kuka, egyszerűen hazaviszik, otthon dobják be a kosárba. Mindez azért történik így, hangsúlyozták, mert rendre, fegyelmezett magatartásra, civilizált viselkedésre nevelték őket a családban (az iskoláról, mint pozitív tényezőről, nem esett szó). Volt, aki határozottan kijelentette: Románia Európa szemétládája. Ezzel valamennyien egyetértettek, kérdések, kételyek garmadát vetve fel viszont bennem. E tudathasadásos, ellentmondásos, tisztaságmániás állapotban ugyanis mélyen el kell gondolkodni azon, hogy akkor mégis honnan származik, miből fakad, kitől ered a földre takaróként rátelepedett rengeteg szenny, mocsok, vackeráj? Tán a minisztérium a hibás a felfordulásért? Vagy maga a miniszter úr, mert nem küld személyre szóló meghívót mindenik utcaseprőnek, szép szavakkal, finomul, alázatosan kérve meg ekként a társaságot, szíveskedjenek egy picit takarítani is, ha kedvük lesz rá. Esetleg csupán a szociális segélyből élők nem teszik a dolgukat, mert beadták a felmondásukat?
Variálható tehát e téma, hisz bárkinek az oldaláról közelítjük meg, arra a következtetésre jutunk, hogy van egy gárda, amelyik pimaszul szemetel, és van egy másik társaság is, amelyik szemtelenül asszisztál az össznépi hulladékosításhoz. A jelenségre újabban az újságírók is felfigyeltek. Tudósításban olvastam, hogy az egyik bánsági folyóparton miccset sütő különítmény egyénjeinek a szemét azért nem szúrta a mellettük tornyosuló szemét, mert az már ott leledzett, amikor kiértek a természet ölébe s letáboroztak. Erőteljesen fogadkoztak: a lomot nem ők tették oda. Aztán, hál’ Istennek, jó étvággyal bekapták a gané tetején ropogósra sült húspogácsát...
Amint az előbbi eset is példázza, a higiénia terén már a harmadik világbeli országok szintjén sem vagyunk. Faluhelyen nincsen jelen a köztisztasági vállalat, a városokban pedig csupán a főterek azon parcelláin locsolják a virágágyásokat, nyírják buzgón a füvet, ahová a külföldi delegációk és vendégfogadóik, a menedzserek, díszöltönyben korzózni mennek. Tisztségviselőék részéről a többi negyedet felfalhatja a kosz, bekaphatják a falkába verődött éhes kóbor kutyák. Habként az kerülhet a tortára, hogy az egyre fényűzőbb centrumba a közeljövőben csak azt fogják beengedni, aki lepengeti a „kapupénzt”. Aki nem, az bújócskázhat majd a rendfenntartókkal, botorkálhat a záptojás szagú sikátorokban.
Bár ami a szabad- és ünnepnapokat, valamint azok mennyiségét, számát illeti mindenki (az is, aki adja, meg az is, aki kapja) nagyon korrekt ebben az országban, azt viszont még nem számolta ki senki, hány liter víz és hány watt villanyáram megy el évente csak arra, hogy a díszvendégek és házigazdáik, az ügyvivők, tiszta lábbelivel kerüljenek ki a városnézéssel fűszerezett, tarkított monoton üzleti megbeszélésből.
Az egyre jobban érezhető, érzékelhető szemfényvesztés ellenére egyesek még hisznek a lakkcipős, palotás, limuzinos Münchausen báróknak. Újabban az történt, hogy valaki a megyeházán elszólta: jönni fognak a fapapucsos hollandok, akik majd kikotorják a Béga-csatornát. Ebből persze megint cikkek lettek, megható történelmi körítéssel, amelyekből megtudhattuk, mennyire szép volt az élet Temesváron úgy százötven évvel ezelőtt. Arra a kérdésre viszont nem kaptunk választ, honnan indultak el a flamandok, hisz az anyai fészekből elsőként kiszállt és felénk röpült, röpülő csoportjuk már tíz éve úton van, de még mindig nem ért ide. Pedig az akkori napilapok megírták: lesz Bégánk! Azóta a Sebes-Körös is felkerült a (fekete) listára, azzal a megjegyzéssel, örömhírrel, hogy néhány év, évtized múlva vízen utazhatnak majd Magyarországra a nagyváradiak. Gondolom, ez a fajta fejlesztési terv is méreteket fog ölteni, megszédítve a Maros meg a Szamos mentén élőket, akik magukhoz térésükig egyébről sem fognak álmodozni, mint színes vitorlásokról és fehér sétahajókról.
A horgászok egyelőre nem vették a szívükre az újabb természetellenes bejelentést, és bár számos helyen már a fákat is kivágták mellőlük, naponta kivetik a horgot, amelyre hal ma már csak a halastavakban akad. A magántulajdonban lévő halászbirodalmak megjelenése óta ugyanis lényegesen lecsökkentek az állatállomány-telepítések – nyilván rafinált üzleti megfontolásból. Ez a suttyomban zajló intézkedés a pecásokat különösebben nem érdekli, hisz ők inkább a csend, a nyugalom, az élénkítő levegő miatt járnak ki a partra. Mi több, most már a víz minőségével is nagyjából meg lehetnek elégedve (feltéve, hogy nem inni akarnak belőle), hisz amióta bezárták a gyárakat, sokkal áttetszőbbek a folyók, mint voltak a romániai ipar „aranykorszakában”.

In memoriam Kodaly Zóltán

Hogy ki volt Kodaly Zóltán? Restellem, de nem tudom, sem én, sem a világhálós keresőprogram. Senki sem sem sejti tehát, hisz leellenőriztem.

Pedig nagy arc lehetett ez a Kodaly, ha Temesváron utcát neveztek el róla. Mondjuk, az egy picit túlzás, hogy utcát, inkább egy autóbeállót, mert ha felmérjük a gyárvárosi terepet, majd a kapott koordinátákat statisztikailag kielemezzük, csakis arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelzett beugróra, illegális autóparkolóra csupán egyetlen magánépületnek nyílik főbejárata. Ez azt jelenti, hogy a temesvári Kodaly Zóltán utcában megközelítően négyen laknak, maximum két családra valóan. Ez továbbá azt is jelenti, hogy a névadókon kívül valószínűleg senki sem tudja a temesvári Kodaly utcában, ki volt Kodaly. Ha viszont a városi tanács Kodalya az a Kodály, akire én gondolok, akkor a tippem még inkább helytállónak bizonyul.

A bánsági nagyváros lakosságának ugyanis ma már csak a tíz százaléka magyar nemzetiségű (hatvan éve még ennek az adatnak pont a hatszorosa volt igaz), vagyis nagyszerű, ha csak mindenik harmincadik polgár tudogat magyarul (mert az idő múlásával sajnos együtt jár a feledés), és minden negyvenedik, ötvenedik fő eljut arra a szintre, hogy bizonyos legyen benne: a világhírű zenetudóst Kodály Zoltánnak hívták, nem pedig Kodaly Zóltánnak.

Feltételezhetően ezért nem intett még be senki a polgármesternek, beszélje meg a felelős bizottsággal, és cseréltesse le azt a táblát, hisz ha véletlenül bizonyítaniuk kell majd a világ előtt a település multikulturális jellegét, nem lesz mivel.

Érdekes azonban, hogy Rousseau nevét még nem láttam helytelenül leírva (noha a temesvári franciák száma sosem haladta meg a 0,02 százalékot), bár nem képez kivételt, sőt, variálható, módosítva is közreadható: lehetne Russzó, esetleg Ruso. A szóösszetétel nem mutatna rosszul, s a tábla elkészítése is kevesebbe kerülne, hisz nyolc betű helyet csupán hatot, esetleg négyet kellene belegravíroztatni a fehér zománcba. Tetemes summákat takaríthatna így meg a megyeszékhely, a megmaradt összegből pedig újabb régi elnevezéseket korszerűsíthetne. Sorra vehetné például a Shakespearét, amely nálunk olcsóbban, azaz Sekszpírként vagy Şeckspirként is eladható lenne. Vagy másként, még ezeknél a változatoknál is egyszerűbb alakban. Iuliu Maniut azonban semmilyen formában nem kéne értékesítenie, mivel a globalizációs törekvések olvasatában (amúgy az enyémben is) ő a vérszemű szélsőségesek klubját képviseli a panteonban, azokét, akikről – a tiltások ellenére – továbbra is neveznek el tereket és közintézményeket Romániában. Maniu szellemének istápolására ezért még két banit sem szabadna jóváhagynia a város kincstárnokának.

Az is megfordul persze a fejemben, hogy a Kodaly Zóltán csupán egy gúnyos válasz kíván lenni az Emanuil Gojdu helyett előszeretettel használt Gozsdu Manóra, mint budapesti névváltozatra. Feltételezem, a tisztelt olvasó ismeri az államközi megegyezéssel felpörgetett (avagy elárult) ügyet, ezért nem részletezem.Visszatérek inkább az én kecskeméti Kodályomra, azzal a meggyőződéssel, hogy a temesvári elírás a szórakozottság műve, s nem a bosszúállásé, a leszámolásé. Nem pusztán egy gonosz hatósági húzás, amely által az egyes hivatalnokok úgy érzik, orrba-szájba kielégítik a nemzeti kisebbségeket, és nem csak egy elvégzendő EU-s feladat, amely tulajdonképpen már azóta nem létezik, amióta a bánsági etnikumok aránya a kritikus tíz százalék alá süllyedt.

Magyarázkodni természetesen lehet, egymásra ujjal mutogatni is, főként ha Petőfi Sándor és Bartók Béla nevének ékezetei is felcserélődnek vagy lemaradnak egy idő után az egyes hangokról, a bocsánatkérés pedig csupán egy kézlegyintéssel kísért széles mosollyá fakul. Egy „ugyan már!” meg egy „mit csinálunk mi ebből is problémát?!” manapság a jutalmunk, ha nyilvánosan kiengedjük a gőzt, mert ők nem értik, miért oly fontosak nekünk ezek az apróságok.

Márpedig számunkra még mindig lényegesek a részletek. Hisz bármilyen nemes tetté is minősüljenek a jóvátételek, az utólagos helyesbítések már nem osztanak, nem szoroznak a helyzetünkön. A valóságon, amely úton-útfélen azt tudatosítja bennünk, mennyire nem vagyunk már meghatározó tényezők bizonyos régiókban. Csupán betűk maradtak meg belőlünk, azok is szétszórtan. S ha már ez a sorsunk, legyünk legalább igényesek, rakjuk össze, amit még lehet.

Igaz is, Ady nevét sem az az utca viseli Temesváron, ahol a poéta lakott, hanem a vele párhuzamos. Hisz ebben a nagy lazaságban az ide tévedt köztisztviselőnek tényleg mindegy, hol hajtotta álomra fejét esténként az Endre: az ő értelmezésében ez is utca, az is utca, s az Ady időnként Adi, Andrei. Endre Adrian.

Jazz Festival/Dzsesszfesztivál (&spot produced by AR)

Wolfsberg 2009

Spot

International four day jazz festival in the Banat County Mountains.: it takes place each summer in the west of Transilvania, in the Wolfsberg (Szörényordas in Hungarian, Gărâna in Romanian) Village. Biggest Open Air Festival in Romania, cca. 5000 people in the audience.


Wolfsberg can be found about 10 km's of mountain-driving from Reşiţa (120 km's from Temesvár, Timişoara). The surrounding of the festival is beautiful, the wooden booths etc., erected just for the festival weekend, are incredible, the stage, lights and sound are professional, the organizeres are nice and everybody speaks English (and most everybody speaks German and many knows Hungarian too).

The audience is large (there were maybe 5000 people and all of them came only because of the event, staying in tents, private houses, pansions) and they were not only enthusiastic, but also knowledgeable. There was TV, radio, thus pretty good media coverage. The organizers, Jazz Banat Cultural Foundation and its president, Marius Giura from Temesvár, did a good job.

Kedves barátaim,

ígéretemhez híven hozom a tudomásotokra, hogy július 17-19. között idén is megrendezik Szörényordason (Wolfsberg, románul Gărâna) a nagy sikerű nemzetközi dzsesszfesztivált. Ezúttal is ismert arcok, nívós koncertek váltják majd egymást a színpadon három (négy) napon át.

A paradicsomi szépségű hegyvidéki völgyben 1997 óta jönnek össze nyaranta - immár több ezres nagyságrendben - a dzsessz-fanatikusok, no nem azért, hogy kitombolják magukat és lángra lobbantsák az erdőt, hanem az együttlét öröméért, a tartalmas szórakozás kedvéért. A rajongók zöme a patak partján veri fel sátrait, és nomádként éli meg az eseményt, ám a fifikásabbak is jól érezhetik magukat, hisz mind Szörényordason, mind a közeli Temesfőn (Weidenthal, románul Brebu Nou), illetve Ferencfalván (Franzdorf, románul Văliug) számos panzió fogad ilyenkor vendégeket. Kispénzűek is nyugodtan letáborozhatnak, sör ugyanis van temérdek mennyiségben, és az étkezés is megoldható egészen olcsón, tarisznyából - például.
A lényeg amúgy is a részvétel, éhen eddig még nem halt ott senki, a farkasoktól és a juhászok szabadon bóklászó kutyáitól viszont óvakodni javallott (politikusnak nevezett törpék, medvék és egyéb veszélyes állatfajták csak elvétve fordulnak elő ezen az egykoron tiroliak és csehek lakta vidéken).
Szörényordasra autóval a legkönyebb eljutni: Temesvárról két és fél óra alatt odaér az ember, kivéve ha nem áll meg mindenik italozónál és huppanónál. Resicabánya irányából biztonságosabb megközelíteni a célpontot, mint Karánsebes felől, de azzal számolni kell, hogy az útviszonyok kiszámíthatatlanok. Vonattal valamivel bonyolultabb, jóllehet ismét van egyenes, átszállás-mentes összeköttetés Temesvár és Resicabánya között. A mára kissé szürkévé s romossá regátosított bányászvárosban a Ferencfalvára tartó mikrobuszokat kell meglelnie a kalandokra éhes polgárnak, mert ha ezen a műveleten sikeresen túljut, már csak Szörényordasig kell elszállíttatnia magát valakivel, valamivel.
Köszönöm megtisztelő figyelmeteket, jó szórakozást, kellemes időtöltést!

Részletes infók itt.

Szögedi vadrózsák

A pásztorkodástól a gyűjtögető életmódig: Kálmány Lajos bolyongásai

Kálmány Lajos, a dél-alföldi népköltési gyűjtés igazi nagy alakja, Szegeden született 1852-ben. Tipikusan pályatévesztett ember volt, de az is igaz, ha nem választja a katolikus papi hivatást, talán sosem nyílik alkalma elvégezni azt a hatalmas munkát, amelyet teljesített. Hozzájárult ehhez nyers, makacs, nehezen összeférő természete, amiért a Dél-Tiszántúlon és a Temesközben sokáig plébániáról plébániára helyezték, és csak nyugdíjasként került vissza szülővárosába. Minthogy állomáshelyei szinte mind szegedi kirajzásúak voltak, Kálmánynak módja nyílt Szeged és a folyamatosan kibocsátott telepesek különböző időmetszeteket őrző hagyományainak összehasonlítására. Hányatott életét egyfelől helyi értetlenség, másfelől a vezető folkloristáktól kijáró szakmai elismerés kísérte.

Teológiai tanulmányait Kálmány Lajos a temesvári szemináriumban végezte, pappá is itt szentelték 1875. július 24-én. Történt ez azt követően, hogy szegedi gimnáziumi tanulmányai egyáltalán nem szereztek neki sok örömet: sosem csinálhatta azt, amit szeretett volna. Nem véletlen hát, hogy már az első osztályban megbukott, ezért apja tímárműhelyébe került inasnak. A magyar néprajztudomány szerencséjére azonban újrakezdte a következő tanévet: a bácskai Kucoráról származó anyja, a falu hentesének makacs leánya ültette ismét az iskolapadba.

Az ímmel-ámmal, kényszerből elvégzett piarista középiskola után a temesvári papnevelde sem lehetett a kedvére való. Nyilván nem akart ő lelkész lenni, jóllehet a vele egyazon évfolyamon érettségizők zöme a papi pályát választotta. Csupán anyja kívánságát teljesítette, aminek az volt a következménye, hogy egy életen át hordta a foglalkozásából és a természetes vonzalmainak ellentétéből ácsolt keresztet. Péter László szerint ebből fakadt szomorú, kedvetlen, keserű természete, s ezen kényszerhelyzetre vezethető vissza tragikus sorsa is.

A gimnáziumban ugyan megszerezte Löw Immánuel, a majdani nagy hebraista barátságát, Temesvárott pedig Csiky Gergely volt az egyik tanára, de vele egyidejűleg Szentkláray Jenő és Szabó Ferenc is jelen voltak a városban – idővel mindketten plébánosai lettek.

A népköltészeti alkotásokat egyházi hivatásának első állomásán, Magyarpécskán kezdte gyűjteni, egy évvel később pedig, 1876. október 17-én már az általa szerkesztett kötet bevezetőjét fogalmazta Tájékoztatásul címmel. E másfél könyvoldalnyi szövegben azt fejtegette, hogy közvetlen ihletője Dugonics András 1820-ban posztumusz megjelent gyűjteménye, a Magyar példabeszédek és jeles mondások című volt, munkáját ezért az ő tiszteletére ajánlja fel. Versenyre azonban nem Dugonics Andrással, hanem Kriza Jánossal kelt, amikor első gyűjteményének két kötetét a Koszorúk az Alföld vad virágaiból címen adja ki, tulajdonképpen a Vadrózsákra utalva ezzel, mintegy visszhangként.

Kálmány valójában Abafi Aigner Lajosnak volt a legnagyobb „fölfedezettje”, utóbbi bátorította ugyanis a dél-alföldi folklór gyűjtésére, kiadására. Azt viszont nem tudni, mi adta Kálmánynak az alapvető ösztönzést a „szegedi nagytáj” (Bálint Sándor kifejezése) hagyományainak tudatos föltárásához.

Folklorista érdeklődésének kialakulásához persze gyermekkorának iparos-paraszti környezete, s Török Károly példája is hozzájárulhatott. A hódmezővásárhelyi Török – Kriza után a tájegységi gyűjtés neves, korán elhunyt alakja – Gyulai Pál gyermekeinek a nevelője, Arany Lászlónak a pártfogoltja volt, és az első olyan magyar néprajzos, aki munkatársak nélkül dolgozott, saját kezűleg készítve el kötetének jegyzeteit.

A dicséretek mellett azonban kritikák is bőven érték. Gyűjtői felfogását többek között Benedek Elek is nehezményezte, A Fővárosi Lapokban például a szépirodalmias átdolgozást kérte számon tőle, a „vadvirágok” megválogatását, mivel Kálmány az övétől eltérő úton haladt, és ellenezte a gyűjtött szövegek hamisítását, vállalva viszont a kritikátlan szerkesztés vádjának ódiumát. „Nekünk a népköltést, nem pedig a magunkét feladatunk bemutatni, mit ha szem előtt tartunk, feladatunkat hűen teljesítjük” – vallotta.

Kálmány nem vette magára Elek „apó” véleményét, sőt, egyre inkább kitágította a megörökítendő tradíciók körét. Az előtte járóktól eltérően ő tényleg nem nagyon válogatta meg anyagát, mindazt lejegyezte s közölte, amiben csöppnyi folklorisztikai értéket látott, hitelességre törekedve, abban a formában publikálva az anyagot, ahogyan azt a közlőtől hallotta. Míg Erdélyi és Kriza munkatársai szép darabokra vadásztak, Ipolyi pedig csak a mitológiai tartalmúnak vélt adatokat értékelte, Kálmány előfeltevés nélkül a terepen élve gyűjtött. Így lett a tényekre ügyelő, tárgytisztelő pozitivista szövegfilológia előfutára, noha eleinte a népköltészetet és a műköltészetet sem tudta magabiztosan elkülöníteni, s olykor csiszolt a szövegeken.

A fentebb már említett tájékoztatójának van azonban egy mondata, aminek tragikus megvalósulását egy életen át szenvedte: „A kitartás (ti. Abafi Lajosé), melyre buzdított, hiányozni nem fog; nem főképpen abban az esetben, hogy ha oly szerencsés lehetek, hogy több magyar községben egy-egy évet tölthetek.” Nos, nem a maga akaratából, de majd minden évben „szerencséje volt” új plébániára, új faluba, új konfliktusok közé kerülni. Nagyszabású gyűjtőmunkájához azonban, úgy tűnik, pont egy égbekiáltó mostoha emberi sors kellett, az övé. Ezt a küldetést a pécskai kezdetektől (tehát 23 éves korától) a legrettenetesebb magányba vetve élte meg haláláig, 1919 decemberéig.

Hogy megérdemelt-e a hatalmas áldozathozatalt a Mű (tanulmányainak sora s kilenc folklórkötete), amelyet faluból faluba költözve, vándorolva, az újrakezdések sziszüphoszi átkával viaskodva teremtett meg? Az utókor már megfogalmazta „ítéletét”, csupán az elismeréssel járó koszorú virághíjas még mindig.

Életében, jórészt saját költségén, összesen hét kötetet adott ki, az 1950-es években pedig két, nyomtatásban meg nem jelent kézirata is előkerült. Kimagasló érdemeire Ortutay Gyula hívta fel a figyelmet, egyebek mellett arra, hogy a nagy területeket szinte ötletszerűen becserkésző, kortársi extenzív gyűjtőtípussal szemben Kálmány az intenzív, egyetlen területre s egyetlen összetartozó népcsoportra vonatkozó kutatások képviselője. Ennek gyümölcse volt – ha nem is tudatos kereséssel, hanem ösztönös rátalálással – az egyházaskéri Borbély Mihály mesemondó repertoárjának önálló kötetben rögzítése (1914). Kálmány úttörő munkáját méltóképpen majd csak az egyéniségkutatás értékelte az 1930-as évek végén (magyarországi viszonylatban Kálmányt csupán J. Bünker kötete előzte meg néhány évvel).

Több tekintetben is előfutár volt tehát: balladagyűjteménye a régi rétegekből kiemelt szép szövegekkel módosította azt a vélekedést, amely a Vadrózsák nyomán a népköltészet igazi hazáját a Székelyföldre helyezte. Az utókornak örökségül hagyott nagyszámú históriás éneke s katonadala Erdélyi János, valamint Arany László történeti néphagyományokkal kapcsolatos sejtéseire szolgált bizonyságul (A magyar politikai költészetről, 1873).

Kutatásának legfőbb tárgya a magyar mitológia volt, amelyet ő inkább ősvallásnak nevezett. Anyagkezelése s célja ugyan alig ütött el az Ipolyiétól, ő azonban az egész helyett a részletekkel, a néphit bűbájos alakjaival próbálkozott (boldogasszony, kedd asszonya, szépasszonyok, vízi lények, táltosok stb.). Tanulmányait mintha nem is ő írta volna meg, hanem egy, az össze nem tartozó adatok között merészen kapcsolatot teremtő fogalmazó. Szellemes ötletei, csapongó képzelete a mai olvasót is magukkal ragadják. Móra Ferenc egyik írásában az utolsó magyar sámánnak nevezte. Paradoxon, hogy az ily módon találóan jellemzett ember néphitkutatásainak éppen a samanizmus fogyatékos ismerete volt az Achilles-sarka.

A mindennapjait megnehezítő akadályokat részben gyűjtőmunkái okozták. Törökbecsén és Csókán egyenesen az erkölcstelenség vádját szegezték a mellének, világgá kiáltva: sikamlós verseket gyűjtött az iskolásoktól! Törökbecsén plébánosa, a történettudós Szentkláray Jenő sem tudta megvédeni, majd miután Kálmányt Apátfalvára helyezik, utána küldi vigasztaló mondását, miszerint papokkal álmodni szerencsétlenséget jelent.

Pedig igyekezett kommunikatív, udvarias lenni. Amikor Eleméren szolgált a történelmi könyvek sorozatát kiadó Szabó Ferenc oldalán, a Szeged népe 1891-ben megjelent harmadik kötetét a főnökének dedikálta tisztelete jeléül. Szót tudott érteni azonban a falvak népével is: nem egy ízben keresték meg panaszaikkal, tőle remélve segítséget.

Bár nem volt egy kiköpött csirkefogó, elhivatottságával, szokásaival mindenütt megbotránkoztatta az elöljárókat. Ha mással nem, akkor a renddel nem törődő, szembeötlő temperamentumával. Amolyan elparasztosodott falusi pap volt, aki a gazdálkodás körébe nem illő foglalkozások űzésével híveit több ízben felháborította: felült bizony a trágyás kocsira is, ha kellett, s úgy hajtott végig a falun.

„A hatalmas termetű, majd másfél mázsa súlyú vérbő embert – írta róla Péter László – a sok bor és a dohány végül tönkretette: 1906. augusztus 1-én ötvennégy éves korában agyvérzést kapott, a jobboldala lebénult. Állítólag borotválkozás közben érte a gutaütés.” Kálmány azonban nem orvossal, hanem a csorvási kuruzslóval gyógyíttatta magát. Ezek után jegyezte le Egyházaskéren Borbély Mihály meséit, és adta ki a Hagyományok második köteteként, 1915 februárjában pedig az al-dunai székelyeknél tett látogatást. Ekkor szerzett tapasztalatairól Sebestyén Gyulának így számolt be: „A csángókról nem tudom, mit tartsak. Ha székelyek, akkor miért nincs fogalmuk a Kádár Katáról és a többi kiváló székely balladáról? Vagy én nem jó helyt kereskedtem eddig? Majd ha jobb idők lesznek, ismét elmegyek, most nem lehet, mert bokáig kell köztük a sárban járni, s nyakig maszatos lesz az ember. Mindenesetre érdekes köztük gyűjteni: köreikben sok szép adatot találni a mitológia s a nyelvészet szempontjából. A csángó elnevezésért haragszanak, ők székelyek, Attila ivadékai – mondják.”

Amennyi feladatot az élettől kapott, azt mind bevégezte. A munkásságát méltató irodalom egyöntetűen azt állítja róla, hogy szerencsés kezű, jó szemű folklorista volt. „Öregségére” azonban kivadult az életből, embert maga körül látni nem akart, sétálni is csak hajnali két-három óra között ment ki az utcára. Senki sem vette észre, hogy eltávozott az élők sorából. Már több napos halott lehetett, amikor egy iskolásgyerek, akitől a rossz irkákat vásárolgatta, élettelenül megtalálta: az ajtónyílás patkányokat rezzentett el az arcáról. Ő, a fiúcska jelentette halálának hírét.

A csegődi csellengők (+ AR pixelkönnyei)

Csegődöt még a térképeken sem jegyzik. Minek is jegyeznék, hisz ilyen nevű falu nincsen Romániában. Csegőd csupán egy tönkretett Bihar megyei főúri birtok, rangjuktól és vagyonuktól megfosztott, földönfutóvá süllyesztett magyar grófok hajdani menedékhelye. Ha úgy tetszik, álomkastély, amelyhez még aszfaltos út sem vezet. Szanatórium (vagy inkább klinika?), amelybe súlyosan fogyatékos személyeket költöztettek, zsuppoltak, zártak be a pufajkások. Csöppet sem véletlenül.

Alighogy betettem a lábamat a mesébe illő, fenséges udvarba s kertbe, máris a nyakamban csüngött a kastély összes lakója. Hol a csomag? – kérdezte egyikük, amolyan tizenhat éves forma, s miután észrevette, hogy csupán egy szerencsétlen jegyzetfüzetet szorongatok a hónom alatt, sanyarúan levonta a végső következtetést: bizonyára megállították a vonatot, amelyen utaztam, és elkobozták tőlem az adományt. Sajnos nem sikerült kiderítenem, minek alapján jutott erre a felismerésre, mert lehorgasztott orral szépen eloldalgott, kopott, foltos rongyaiban azonban rettenetesen szomorúnak tűnt. Nem lehetett nem megsajnálni.


Csegőd-pusztát 1761. augusztus 9.-én a geszti uradalom részeként kapta meg borosjenői Tisza László. A mocsaras, nádas terület vadászatra kiválónak bizonyult, vadmacska, őz, nyúl és fácán egyaránt terítékre került a vidéken.
A birtok fejlesztését, kiépítését id. Tisza Kálmán miniszterelnök kezdte el: ménes- és szarvasmarha-istállót, illetve egyéb gazdasági épületeket emeltetett itt.
1894-ben az ifjabbik Tisza Kálmán gróf lett a tulajdonos; ő hozatta tető alá a villanyvilágítással és három fürdőszobával ellátott modern kastélyt.
Az 1920. évi trianoni diktátum Dél-Erdély részének minősítette Csegődöt, így az újonnan létrehozott Románia határai közé került.
1940-ben, amikor a második bécsi döntés alapján Nagyszalonta visszakerült Magyarországhoz, Csegőd továbbra is Románia része maradt. Ekkori kiterjedését 400 katasztrális holdra becsülték, 1947-ben azonban már csak 150 holdra.
Az 1949. év egyik hajnalán a tulajdonos Tisza György ügyvédet és családját a román politikai rendőrség (szekuritáté) Marosvásárhelyre száműzte.
A csegődi ághoz tartozó Tisza-fivérek, György és Kálmán több mint ötven évi „kényszerlakhely” és elnyomás után, 2001-ben kapta vissza jogerősen a Csegőd-pusztát.


A Tisza-grófok leszármazottai által visszaigényelt és visszakapott ingatlant a ’80-as években alakították át bolondokházává. A valamikori földbirtok magját ekkor a kastély és a vele szomszédos gazdasági épületek alkották, az elvtársaknak tehát még volt mit szétrombolniuk. Talán sokunk emlékezetében hagytak kitörülhetetlen nyomot azok a képsorok, amelyeket közvetlenül az 1989-es forradalom után külföldi újságírók készítettek a helyszínen. A forgatás időpontjában ugyanis a létesítmény akként festett, mint egy koncentrációs tábor: az intézet lakói csontsoványan fetrengtek a koszban, gügyögtek és ringatóztak a saját mocskukban. Egyszóval leírhatatlan körülmények uralkodtak Csegődön.

„Tudja, azokban az esztendőkben sehol sem biztosítottak jobb feltételeket a betegeknek” – mondta meglepetésemre az otthonban dolgozó szakácsasszonyok egyike. A hölgy tizenkét éve alkalmazottja a „rekuperációs centrumnak”, személyesen tehát nem élte át a borzalmakat: Erdőgyaraki lakós lévén csupán értesült afelől, mi megy végbe az arisztokraták szétvert hajlékában. Egyébként ő világosított fel elsőként arról, hogy Csegőd ismét a Tisza családé.
„Igen, a gróf Romániában él, néha meglátogat bennünket, most már a bért is közvetlenül neki fizetjük” – mutatott rá eléggé tartózkodóan az adminisztrációs ügyekben magát tájékozatlannak mutató Pavel Mária főnővér. Noha nem értettem, mitől retteg, szavaiban nem kételkedtem, sőt, a tőle szerzett infókra hagyatkozva sikerült találkoznom a tulajjal, Tisza György gróffal (ennek is már több éve), aki beszélgetésünkkor elegánsan közölte, idővel valószínűleg megszünteti a ráerőszakolt állapotot, vagyis eltanácsolja a gondozottakat. Láttam rajta, nincs szíve hozzá.

Első csegődi látogatásomkor mindenesetre száztizenkét hátrányos helyzetű, szellemileg és fizikailag egyaránt fogyatékos 17 és 32 év közötti felnőttet ápoltak az otthonban. Szinte mindenikük a Bihar megyei intézetben nőtt fel, bár akadnak köztük olyanok is, akikkel a szülők a mai napig tartják a kapcsolatot. Hogy Csegődről hová kerülnek majd az istápoltak, ki fogja egyengetni az útjukat, egyelőre tisztázatlan. A létesítményt ugyanis előbb-utóbb felszámolják, ami egyben azt is jelenti, hogy száznál is többen maradnak majd állás nélkül a vidéken.
Mindezek mellett felháborított a tény, hogy sem az orvos-igazgatóval, sem a direktor medikus kollégájával, sem a pszichológussal, sem pedig a gyógytornásszal nem volt szerencsém összefutni a kastélyban, amely mára holland, német és amerikai segítséggel túlnőtt egykori határain. EU-s szabványok szerint felépített, mosókonyhával, nappalival és konyhával ellátott villákban a külföldi befektetők kétágyas szobákat alakítottak ki, tehát aránylag nagy a kényelem, főként ha az egyetemi bentlakásokat vagy a szokványos állami kórtermeket vesszük alapul.
„Egyetlen percig sem hagyhatjuk magukra őket, hol egyikünk van itt, hol másikunk, éjjel is teljesítünk szolgálatot” – mondta a főnővér, miközben végigvezetett a példásan tiszta, de vizelet szagú házikókon. A „gyermekek” plüssmacik és egyéb játékok társaságában a nappalikban ücsörögtek, hangjukat hallani nem lehetett, csak ültek egymás mellett szép rendben és csendben, nem verekedtek, nem ugrabugráltak, nem civakodtak, holott felügyelőnek híre-hamva sem volt a környéken. Persze lehet, hogy épp akkor ment ki levegőzni, elvégre az udvaron is kókadozott néhány páciens. Utóbbiak tekintete az égbe nyúló fák egyikének felfüggesztett dohányzótálra szegeződött.
„Kezeltjeik tán csak nem cigarettáznak? – faggattam tovább Pavel Máriát. – Ó nem, a személyzet szokott rágyújtani. Valójában a tűzoltóság felszólítására intézkedtünk, különben megbüntettek volna” – magyarázta izgatottan a helyzetet. Szerinte a központ kilátásba helyezett felszámolásán kívül nincsenek gondjaik. A gyógyszereket megkapják, az étrend pedig elsőosztályú (a látottak alapján ebben picit kételkedtem, persze másban is). „Mi sem kábítószereket, sem nyugtatókat nem adunk a pácienseknek” – szögezte le aztán, azon felvetésemre reagálva, miszerint a csegődihez hasonló „szanatóriumokban” általában patikaszerekkel tartják féken a fogyatékosokat. Nem tagadta viszont, hogy sokszor kell szembesülniük hisztérikus dühkitörésekkel, ám még ezekben a krízishelyzetekben sem folyamodnak halucinogén anyagok beadagolásához. Megvárják, amíg a gyerkőcök megnyugszanak, magukhoz térnek. „Még a normális ember lelkiállapota is ingadozó, gyakran ideges, nehezen kordában tartható. Miért viselkednének másképp a szellemileg sérültek?” – méltatlankodott, várta, hogy bólogassak. Fapofával vettem tudomásul, hogy akár a katonai bázisokon, atomkísérleti telepeken, itt is tilos fényképezni: nem akartam áthágni a szabályokat.

A Tisza-birtok rejtélyes csendjét egyszer csak egy hatalmas porfelhőbe burkolózott, nyüszítő, zakatoló mikrobusz törte meg. A járműből hat barázdás arcú, gondterhelt fiatal pattant ki, s rohant eszeveszetten a gróf egykori otthona felé. Hátukon színes iskolatáska zötykölődött, belesikítva a park félelmetes némaságába. A különböző életkorú ifjak Erdőgyarakról érkeztek, oda járnak naponta írni-olvasni tanulni, jövőt formálni, országot építeni. Arcukról csakis azt olvashattam le, hogy már ők sem hisznek a csodákban.

FILM

Sajt (&AR kostolója)

Dögszagú állatszármazékok között bóklásztam, amikor frontálisan nekem ütközött egy emigráns. A mázsás nő visszataszítóan bűzlött és hangosan karatyolt, szinte üvöltött, akár a változó korban vergődő, menopauzás asszonyok rohamaik alkalmával. Hadonászott is persze, mert heves kézmozdulatok, csápolás és pogózás nélkül, ugye, nem ér semmit a produkció, meg is ijedtem emiatt nagyon, fizikailag rettegni kezdtem, lelkileg pedig szorongtam, nehogy a hirtelen gerjedt viharban lerepüljön valami érték a polcról, összeomoljon a több éves business, odavesszen a gondosan felépített, kitervelt üzletemberi imidzs, a keletkezett kárt pedig belőlem verje ki a testes tulaj, akitől, méreteinél fogva, úgyszintén ódzkodtam, enyhén fogalmazva. Erősen pattogott, bizony, a kajabálós donna tonna, noha csupán azt akarta tudatni a publikumával, hogy neki tulajdonképpen másfél, nem pedig fél kiló almára lenne szüksége, nem érti, miért pont őt verték át, pont őt, aki mindig mindent szó nélkül kifizet, ejsze lelkiismeretes fajta, sosem hagyná magát elcsábítani, sosem engedne a kiskapuk vonzerejének, nem ám, de azért reméli, félreértés áldozata lett csupán, nem pedig valamiféle őrült csalás szenvedő alanya, hisz ha kiderülne, hogy mégis, hogy tényleg szélhámosok olcsó prédájává vált, azonnyomban beadná a törvénybe az átverés összes résztvevőjét. Hadd dögöljön meg mindenki!

Kialvatlannak látszott, szemei vörösek és dagadtak voltak a rengeteg sírástól, valószínűleg csúnyán megbántották. Bármi is történt vele, a sódert feltartózhatatlanul nyomta, hisztériásan jajveszékelt, akár egy magára hagyott pelenkás. Sophie azonban, a formás francia butikos lány magasról tett az ő panaszáradatára, különben is, hozzá volt már szokva az efféle balhékhoz. Jobb kezével mélyen beletúrt a vállaira ömlő dús hajkoronájába, ezzel jelezve, hogy most inkább egy férfihoz lenne kedve. Pazar testékszerét, mely leginkább egy lángoló szénaboglyához hasonlított, amúgy már elirigyelték tőle a falubeli fehérnépek, akik látták, szépségben nem vehetik fel vele a versenyt, ezért megvetették, az iránta érzett vad gyűlöletükben pedig gyakran lekoszoscigányozták, lebüdöszsidózták; levénszajházták, de ő túljárt az eszükön, és szabadidejében megvigasztaltatta magát a terrorizált férjekkel. A titkos ölelések így használtak is neki, meg nem is. Használtak, mert a házsártos asszonyságok egyre kevesebbszer kezdtek ki vele, s nem, mert a férfiak viszont egyre többször, a botrányos események tisztázására felkért lelkész pedig megmondta: csak a boszorkányokat áldja meg a teremtő ekkora sörénnyel, senki mást, nézzenek csak utána a szent könyvekben, Anzelmnél, Özsébnél, Pelbártnál. Erre a gyülekezetben rögtön akadt olyan hívő, aki megesküdve az egyetlen élő Istenre azt állította, saját szemével látta, amint az egyik éjszaka a hajadon seprűnyélre pattant, és az éj leple alatt kivágtatott az erdőbe, ahol hatalmas tüzet gyújtott, majd táncra perdült a település összes hím halottjával. A mesélő még a nyomtalanul eltűnt grófot is látni vélte a dáridózók táborában. Ebből egyesek arra következtettek, hogy a csábos külsejű főnemest kétségkívül az a céda, ördögverte némber tette el láb alól. Az ügy érdekében még egy neves fővárosi kriminológust is alkalmaztak, vele bontatták ki a fickó sírját, de hiába. Az arisztokrata földi maradványai ugyanis bent feküdtek mind egy csontig az aranykoporsóban, érintetlenül. Amint az előrelátható volt, a temetés óta csak néhány kukacnemzedék nőtt fel a főnemes hullájának liliputi birodalmában.

Erről jut eszembe. Miután a vegyesboltban vásárolt öt deka trappistával a retikülömben berobogtam álmaim vasútállomására, elhatároztam, hogy szakítok addigi életpályámmal, majd a váróteremben megvetettem reményteljes jövőm alapjait. A letelepült életmódra való áttérésem után, zsebemben az állampolgárságot igazoló nemzeti okmánnyal, azonnal megnyitottam az ország első vidéki sajtgyárát. Portékám hasonlított ugyan a hagyományos caciocavallóhoz (sárga volt, lyukacsos és íncsiklandozó), masszájában azonban csápoló férgek tanyáztak. Ettől a többlettől lett termékemnek utánozhatatlan, kesernyés bukéja, s alkalomadtán keményítő ízű s fazonú fehér folyadék csöpögött belőle. Kellemetlen zamata s kinézete ellenére köreimben hatalmas sikert arattam vele s általa.

A továbbiakban innovációm lényegét ismertetném, hátha Önök közül is néhányan kedvet kapnak a gyártásához. Orrfacsaró illatú portékám különlegességét az adta meg, hogy felszeletelését követően a közepéből gyufafejnél is apróbb élőlények zúdultak ki tömegesen az éhségtől elerőtlenedett, a látványtól pedig eszméletét vesztett fogyasztó tányérjára. Reggelinél, vacsoránál teljes ármádia hemzsegett az ebédlő asztalán, onnan rajzott szét a lakás egész területére, annak minden zugába, sarkába. Befészkelték magukat e miniatűrök az ágy puha párnái közé, a takaró alá, a zuhanyozó fölé, a háziúr pizsamanadrágjába. Felfedezettjeim úgy hancúroztak, izegtek-mozogtak a család mindennapi betevő falatjában, hogy öröm volt nézni. Karcsú, puha testecskéjük kokuszreszeléket helyettesített születésnapi tortán, Rigójancsin, feketekávén. Mégis, kegyeltjeim nedvei sajttermékeim összetételében érvényesültek a leghatásosabban. Aki a túrórudimat megkóstolta, pillanatok alatt kísértésbe esett, tejszármazék-függővé vált, időnként levetette magát a földre, s toporzékolva követelte, hozzanak már neki abból a gilisztás kajából, mert ha nem kapja meg azonnal a napi adagját, felvágja a vénáit, feltrancsírozza a torkát. Törzsének azon erogén zónáját, amelyet imádott hernyótalpú férgeim étkezéskor, végigcsúszva, rángatózva a nyelőcsövek rendszerén – mindig meg-megtapogadtak, nyelvükkel felizgattak, végignyaldostak. Páratlan élményt jelentett egy-egy ilyen szeánsz. Végül bejutva a nedves emberi szájüregbe, s ott összepárosítva magukat a kacér nyálmirigyekkel, a mezítelen testű élőlények úgy érezték, rumbával illendő adózniuk a fajfenntartásnak: igazából épp a köldökriszálásuk váltotta ki a folyton visszasírt élményt, okozott addikciót. Bulijuk a gyomor ízlésesen berendezett belterében folytatódott, ilyenkor már nótázással is fel lehetett dobni a hepaj hangulatát, szabad lett, sőt, kötelező kanállal és kannával muzsikálni, térdet csapkodni, hisz kedvcsinálóként elegendőnek bizonyult a teríték fölé görnyedő, ennivaló purdék látványa. A cséplőfogak labirintusában eltévelyedett lumbricusok alkalmanként olvadozó hópelyhekként fehérlettek a falatozók ajkain, vibráló diszkófényeket utánozva. A nemzetség azon egyedei csillogtak-villogtak ilyetén, akik már a kezdetek kezdetén, az emésztés folyamatának első szakaszában összezavarodtak, és egymást megbolondítva, félrevezetve nem lefelé, a sötétség irányába, hanem kifelé, a fény felé vették útjukat. Ügyetlenkedésük, botladozásuk tulajdonképpen fel sem háboríthat, ki sem hozhat a sodrunkból, mi több, inkább arra ösztönöz, hogy dicséretben részesítsük eme kedves, aranyos csúszó-mászó testvéreinket, hisz hasonló helyzetben, kényelmetlen szituációban mi ugyanúgy cselekednénk, mint ők. Á la carte szorítanánk ki a nagy közös házból a kevésbé dörgölődzőket, a gerinceseket (egymást).

Most már csak az a kérdés, édes pártfogoltjaim körében milyen elvek szerint megy végbe a végzetes szelekció? Úgy, hogy megmérettetik mindenikük proteintartalma, s a táblázatba foglalt adatok függvényében a gyengébbek távozásra szólíttatnak fel? Tán kiűzetnek a közös otthonból? Vagy okulván az előzményekből, az alantasabb példányok önként futamodnak meg a vastagbelekbe történő felvételi vizsga izgalmaitól? Előfordulhat, hogy az alácsüngő hangszálvégződésekbe, bőrfoszlányokba, mikroorganizmusokba az okosabbja kapaszkodik meg, s számításainkat keresztülhúzva tornássza vissza magát a mandulák tájékára, laposra taposván fajtájának ostobább tagjait. Óriási csata mehet végbe a hangszálainkon ilyenkor, de amíg üres a has, kit érdekel, mi zajlik bennünk és körülöttünk?

Spiró szerint is a lélek eleve pusztulásra ítéltetett.

Belátom, üzletasszony létemre megesik néha a szívem rajtuk, drága erucáimon, hisz meggyőződéssel vallom, másként kéne eljárni az ügyükben, picit koplalhatna az emberiség is, hogy megszaporodhassanak, mert ha megsokszorozódnának, megnövelhetném a termelést. Több kukac, több sajt. Több sajt, több vásárló. Több vásárló, több pénz. Mennyire átlátható! S ha suskából több állna a rendelkezésünkre, akkor a balkáni menekült nem rúgná többé össze a port a derék Sophieval egy kiló alma miatt. Vérbeli büszkeségétől fűtve inkább megvenné az egész készletet, hernyóstól, gilisztástól, nem pofázna, még ki se válogatná a rakásból a hibátlan példányokat, ha pedig az áru abszolút fogyaszthatatlannak bizonyulna, odaadná a Bumbeşti-i árváknak, mondván, azok a szart is bekapják, jó az nekik, majd a nagydobra vert jótéteményeiért cserébe levarázsolná az égből az összes aprószentet, hogy hálából odaadja őket a körzeti pópának. Erre fogadni mernék. Lenne aztán jókedv az épülő templomok körül, muzsdéjos miccssütéssel egybekötött viháncolás meg hasonló apostoli cselekedetek, amik egyébként is vannak, de a félretájékoztatás elleni tiltakozás egyik módozataként a tévébeli műarcok ezúttal nyilvános akciókon égetnék el műhajfonataikat, a lángok közé repülnének ilyenkor a műfogsorok is, végül a mikrofonokat is nekihajítanák a kameráknak, aminek következtében az ajándékozási lázról, a díjosztó gálákról nem kapnánk élő közvetítést, csak vágottat.

Hát többek között efféle csodákat tenne velük az én sajtom.

Manapság mecénások, krisztusok betoppanására vár a pezsgősüvegekkel felfegyverzett, ünnepre váró tépett banda, így kiált a bőkezű Parmezánpatrónáért, ki a betegeknek marihuanát, kokót és morfiumot, kinek mit, a depressziósoknak eurómilliárdokat szór majd két kézzel – reményeik szerint. Ami viszont már megadatott, mielőtt még imáik meghallgatásra találtak volna, az egy óriásmonitor, amelyen vélt tündér száguldozik át meghatározott időközökben húsvéti angyalkának álcázva, hátán feneketlen zsákkal, ajkai között vörös szegfűvel. Valék ő is modell a Megváltó Giliszta című sajtsorozatomhoz, ami majd kiállíttatik az üzemi folyóson – mindenki okulására.

És mert a válság megoldására ekkora egyedi ötlettel rukkoltam elő, úgy gondoltam, ezúttal mennyei koronát kérek fizetségül.

– Te most komolyan beszélsz? – szólalt meg erre egy hang a hátam mögött. Megfordultam. A bevándorló volt, ő figyelte ki a gondolataimat. Kezet akartam fogni vele, de vihogva eltűnt, csupán a mosdatlanság bűzét hagyta ismét maga után, no meg az ártatlanságom elvesztésének terhét, mely elviselhetetlen nyűgként nyomasztotta szellemi mivoltomat. Magamra maradtam a pucérságommal. Nem bírtam elviselni, hogy része lett az énemnek, úgy éreztem, a tulajdonosi címet is magával vitte, amikor se szó, se beszéd elillant.

Elindultam én is. Utol akartam érni, s jól beledöngölni a földbe, a sárral, porral egyazon anyagot, jó pénzért eladható cuccot dagasztani belőle.Talán sikerült is, nem emlékszem már, dühös voltam, ezért aztán kegyetlen is. Az eszmék, az elképzelések már nem voltak az enyémek, már csak matéria voltam, új birtokos ült a nyakamban.

Az egyik nyitott ablak előtt megálltam, Sophie hangjára lettem figyelmes. A kisasszonyka egy gyermek fölé hajolt, megsimogatta, gondosan betakargatta:

– Fogadd el, mielőtt felnősz, hogy a minden hájjal megkent férgeké a világ. Ha elmulasztod megtenni, nem alszol el nyugodtan, Balázskám – mondta, s megcsókolta az apróság homlokát.

A fiúcska feltételezhetően az övé volt, tőle köszönt így el esténként, lefekvés előtt, mintha végleg távozni készülne ebből a világból, majd kétszer is megforgatta a kulcsot a boltajtó zárjában. Sörénye takaróként omlott keblére, amikor ágyba bújt. Az emigráns koldus a kulcslukon át leste őket. Tőle tudom, ő mesélte...

AR kostolója