Erődemonstráció

Ez a fazon is biciklin érkezett, és mintha még nem találták volna fel a szandált, talpát sípcsontig érő csatos bőrbakancs védte az izzó homokszemektől, alaposan megművelt testén izzadtságcseppek korzóztak, és várták, szinte követelték, hogy egy jót pancsoljanak a langyos vizű folyóban, amelyre fiatal szomorúfüzek vetettek némi árnyékot. Ezen okból napmentes teret a parton nem leltél, mert fát sem, mindeniket kivágták, majd eladták tüzelőnek a szibériai életkörülményekre hajazó keleti hidegháborúban, amikor jegyre adták a margarinszerűséget az alimentarában, no meg az ezt követő jólétben is, persze, mert a törvényen kívüliség mennyei érzése időközben beleivódott a földönfutók génjeibe. A hőség elől tulajdonképpen menedéket jelenthettek volna a bozót-csoportok is, ha tarka foltjaikat nem legelnék le folyton a pásztorlegény által a plázson sütkérezőkre szándékosan és rosszindulatúan rávezényelt kecskék, juhok, marhák: eme állatfajok miatt sem izgágáskodhattál, nem szerették a jövést-menést, még a szükségleteidtől is csak nagy körültekintéssel szabadulhattál meg.

Az illető amúgy kedves embernek látszott, lehetett vagy hetven esztendős, a tarkója ugyan kopaszodott, de a korát nem mutatta, jól bírta magát. Le sem tagadhatta, hogy régi ismerője a vidék összes zugának, lukának, huppanójának, egyenes tartása, a tétovázás valamennyi módját nélkülöző határozott fellépése ezt sugallta számomra. Oly magabiztosan, derekasan szállt le a bringájáról, és oly nagy vitézséggel közelítette meg a vizet, hogy helyismeretével kapcsolatban a bizalmatlanságnak még a legkisebb jelét sem tanúsíthattam irányába. Regénybeli csatákba szoktak ekkora bátorsággal indulni a férfiak, egyéb eseményekre – ekként – csak ritkán. Miután a járművét gondosan biztonságba helyezte, a ruháit egy-kettő levetette, majd előbb bokáig, később térdig, végül pedig derékig merült bele a kacérul örvénylő folyóba, amelynek habjaiban úszóbajnokokat megszégyenítő mozdulatokat végzett a kiszáradt füves réten kínlódva barnuló szépasszonyok örömére. Aztán eltűnt a feje fölé tornyosult hullámok között, egyből ráhozva a frászt a tettetett izgalmak előadására fogékony nézőközönségre. Valószínűleg élvezte a pattanásig feszült helyzetet, mert csak néhány perc múlva bukkant elő a mélyből a túlsó part közelében, ahol a hölgyek feltűnőeket sipítva adták tudtára, tetszett nekik a produkció, s szívesen látnák vendégül a pokrócukon. Az öreg azonban rájuk se bagózott, tovább úszott, újból alábukott, újból előjött, parádézott, figurázott. Kb. száz métert gyűrhetett már maga alá, amikor arra utaló jelzéseket kezdett leadni, hogy az eddigi mutatvány-sorozat neki meg sem kottyant, rövid pihenő után ezért daliásan fordult vissza a futam kiinduló pontja felé, s nyomult irányunkba teljes gőzzel, lendülettel.

Parádéjának záró része is szervesen illeszkedett a műsorszámba, hisz ugyanazzal a sebességgel kapta magára a holmikat, amellyel azokat ledobta magáról, és ugyanazzal a frissességgel pattant fel a kétkerekűre, mint amellyel érkezett. Fellépése azonban váratlan fordulatot vett.

– Hülye tyúkok, hogy a kotrác vinne már el benneteket innen! Férfi kell néktek, mi, a férj már nem is jó? Majd adok én nektek pasizást! Szeretnétek ti még aztán látni nyáron a füzeket és a füzek alatt a mutatós Herkuleseket, hogy a guta ütne meg mindnyájatokat, parázna nők, szajhák sokadalma! Csak tönkre teszitek az embert a dagadó dudáitokkal, csókos ajkaitokkal, utána meg könnyeztek, hogy kitoltunk veletek, játszátok az áldozatot, holott ti vagytok a bűnösök, ti izgatjátok fel a bennünk szunnyadó ördögöt! Nos, itt van ni, kapjátok be!” – fenyegetőzött önmagából abszolút kivetkőzve, s a nemi szervét szégyentelenül felfedve, miközben a koponyája úgy kivörösödött, mintha megperzselődött volna a korábbi nedves viháncolásban. A fehérnépek erre ismét nyivákolni kezdtek, trillázásaikba viszont most már pici félelem, ijedelem is vegyült.

Megnyilvánulásai azonban bennünket másként érintettek meg, mi ugyanis csupán ekkor, színpadias távozásakor fújtuk ki magunkat, vontuk le a történet tanúságát, ha egyáltalán volt-e ilyenje, vagy csak mi hittük, hogy van. Ekkor, ez alatt a pár perc alatt értettük meg: az öreg igazából erődemonstrációt tartott az elvárosiasodott, robotizált mezítelen napozók előtt. Hogy legalább nekik bizonyítsa be azt, amit másoknak már hiába igyekszik, mert a léte, a személye, az irányelve senkit sem érdekel. Vagánykodása tulajdonképpen egy nekik címzett intés, fenyítés volt, egy figyelmeztetésként magasba emelt mutatóujj, annak a hiedelemnek a látványos, gyakorlatilag is igazolt kinyilvánítása, hogy az automatizált, ropit evő s kólát ivó sápadt fiatalok képtelenek arra a teljesítményre, amelyet őseik idősen, megtörten, rengeteg kudarc, elmebajba kergető bukás, csúf megaláztatás súlya alatt mutatnak fel a társadalomnak.

Ha ugyanis nem épp ezen nemes gondolatoktól indíttatva cselekedett, amikor melegebb éghajlatra küldte a csodálatára gyorsan összesereglett pucér nőket, akkor a szeme sarkából nem lesett volna folyton feléjük, sőt, meg se parittyázta volna az együttesüket. A vízakrobaták általában kinéznek maguknak egy kevésbé szem előtt lévő terepet, ott táncoltatják meg fáradt tagjaikat a saját szórakoztatásukra. Ő azonban nem így járt el.

Amúgy meg be kell látnom: bizonyos értelemben tényleg legyőzött bennünket, másfelől viszont nem, főként, hogy pofátlanul, vigyorogva s a farkát lóbálba lécelt le a helyszínről. Soha többé nem látták a környéken. Talán azt hitte, rendesen megleckéztette a társaságot. De tévedett, mert a társaság egy ideig röhögött rajta, akár a falu bolondján, aztán lassan elfeledte. A langyos vizű folyóhoz azóta is autóval járnak ki az általa megszólítottak, az egyébként is pusztuló növényzetet továbbra is intenzíven irtják, és pirosló kebleiket is a régi szokásokhoz híven riszálják az asszonyságok, ha megjelenik az izzó homokon egy adonisz.

Kő a kövön (+ film is gördül)

Temesvár egyik gyárvárosi parkjában félmillió euróból felépítették a mini Stonehenge-t. Igen, az angliai kőrakás apró másolatát, nem a pisai ferde toronyét, nem a Kremlét, nem a Louvrejét. És még csak nem is a hortobágyi Kilenclyukú hidat reprodukálták a nagy múltú bánsági településen, mert ehhez a művelethez a Böge medre valószínűleg szűknek, a megyeszékely pedig tágnak bizonyult, sem pedig a velencei sóhajtók átjáróját, noha utóbbi megalkotására már régen megérett itt az idő.

Túl sok kérdést azonban e befektetéssel kapcsolatban ne tegyünk fel magunknak, mert fölösleges. Azt például ugyanis nem tudni, mire szolgál a Görögországból hozatott tizenhárom idomtalan oszlop, de hát ez nem is meglepő, hisz a tudósok még azt sem derítették ki, mi célból emelték fel bronzkori elődeink az eredetieket, amelyek Spanyolország atlanti-óceáni partjaitól Dél-Skandináviáig töltöttek be számunkra rejtélyes missziót. A kutatóknak csupán sejtéseik vannak afelől, hogy bizonyos boszorkányságokra, így a csillagok járásának megfigyelésére is alkalmasak lehettek az óriásépítmények. No meg a csodás gyógyulások elősegítésére, támogatására – ám ezt az elméletet ma már csak abban az esetben hihetjük, fogadhatjuk el, ha elszakadunk mindattól, ami racionális, majd beszabadulunk a szürreális tartományba, s ott oltároknak nézzük a napkapukat.

Ilyen szinten persze nekünk is megengedett a spekulálás. Következtethetünk többek között arra, hogy a halom megalkotása talán az ókori rómaiakkal ápolt rokonságot kívánja feladni, s vele együtt a dák származást, mégpedig a kelta javára. Könnyen előfordulhat ugyanis e válságos időszakban, hogy a fontsterlinges angolszászokkal, britekkel melengetett kebelbarátság a biztonságos, az előnyös. Ez akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha belátjuk: bizony a latin keresztapa kigolyózta keleti fivéreit a családból.

Ezzel együtt a mi kis Stonehenge-ünk védelmi gyűrű nem lehet. Egyfelől a koldusbotra jutott Romániát már senki sem akarja megtámadni, még a nyers husikán felnőtt, hegyvonulatokról, medvékről és tengeri kikötőről álmodozó ősi ellenség sem, másfelől hiányzik mellőle az árok, a földsánc, ami viszont elengedhetetlen tartozéka bármely erődnek. Várszerűség tehát nem (mellesleg már van egy rom a városban, és amiként a jelen ábra mutatja, az is csupán kínnal-keservvel tartható fenn, csak&örökké útban van), bár megtörténhet, hogy nevelői, oktatói szándékkal gyermekeknek készült, elvégre hinták, libikókák tarkállanak a közelében, és így azt kell mondanunk: a temesvári Stonehenge valójában egy játékszer. Ezt támaszthatja alá a környezetét alkotó sok-sok kavics, szúrni, vágni- s embert ölni képes tárgy, mert nálunk újabban az a szokás, hogy mindazon talpalatnyi földnyelvre, amelyen gyerkőc megfordulhat, vastag betonréteget öntenek. Gondolom azért, nehogy takarítani, gereblyézni, ásni, kapálni kelljen utána.

Nem kizárt az sem, hogy a gyárvárosi Stonehenge-utánzat csupán egy köztéri dísz, egy dekoratív műremek kíván lenni: egy olyan országban ugyanis, ahol az aranyozott rózsaszín kripták és a balkáni „mulatósok” számítanak esztétikai bravúrnak, a megalománia pedig keresztény erénynek, az őskori vallások kifigurázása egyáltalán nem elképzelhetetlen.

Egy biztos: a sziklarakás nem annak a háromszáz skótnak az emlékműve, akik a török kori Temesvár ostrománál hősködtek. Itteni vitézségeikről ugyanis csak nagyon kevesen értesültek, akik viszont igen, azokat a magasabb körökben fontoskodók beszámíthatatlannak tartják, ötletet tehát nem adhatnak, javaslatokat nem tehetnek. Különben is: sehol, egyetlen fórumon sem hangzott el, hogy esetleg ilyesmiről, hagyományőrzésről, tiszteletadásról lenne szó.

Igaz, a Stonehenge-állítók javasasszonyokról sem beszéltek, ám emiatt a célközönségből elméletileg nem rekeszthetők ki a jósnők. Tudniillik nem jelenthető ki kellő határozottsággal, hogy éjnek idején ők nem fogják anyagi hasznát venni a térplasztikának, nem gyűlnek majd össze körülötte egy kis orgiára, seprűtáncoltatásra, kuruzslásra, az előreláthatatlan megsaccolására.

Amúgy a park többi részével semmi bajom, örülök, hogy végre elkészült. És örülök annak is, hogy elöljáróink Nagy-Britanniában is tapasztalódhattak, noha ennek egyelőre nem igazán van látszatja.

GÖRDÜLŐ FILMECSKE

Zöldség

A fegyelmezetlen csapat gyorsan összeverődött, a többség busszal érkezett a helyszínre, néhányan gyalog, mindannyian a zebránál sorakoztunk fel, lestük a lámpát, hogy zöldre váltson, és átmasírozzunk az úttest túloldalára, ahol már vártak reánk a napi teendők.

Egyeseknek sietős dolguk lehetett, mert az ácsorgást nehezen viselték. A közvetlenül mellettem feszengő hölgy például folyton a telefonjával huncutkodott, előkapta, eltette, előkapta, eltette, a mögötte lévő a retiküljében matatott idegesen, olyan arcot vágva a banális művelethez, mintha a világ legbonyolultabb feladatát kéne megoldania, a bal felem közelében vakarózó pasit a hőség zavarhatta, hisz minden pillanatban nadrágja zipzárjához kapott, az előttem parkoló gyermek pedig a csokifagyiját akarta hozzáoperálni szomszédja fehér szoknyájához. Mire sikerült is volna neki a kísérlet, a tömeg hirtelen testhelyzetet váltott, és egy emberként kezdett előre nyomulni. Páran meg is jegyezték, piros van még, ezt én is konstatáltam, de hiába, mert a tilost mutató forgalom-korlátozó közlekedés-manipulátorra rajtam kívül mindenki magasról tett rá, úgyhogy se perc alatt hűlt helye maradt a seregnek, vitézei annyira szaporán szedték a lábukat: valósággal száguldoztak az út porában (talán azért, nehogy megolvadjon talpuk alatt a talaj, vagy csupán megszokásból, a láthatáron ugyanis egyetlen jármű sem hősködött). Átgázoltak hát a piroson, szemrebbenés nélkül tiporták le a rendszabályokat, hogy aztán megkönnyebbülten sétalépésre s csigaüzemmódra váltsanak át.

Egyedül maradtam tehát a bajaimmal. És amint így, a globális melegházhatás és az egyetemes pszichológiai válság súlya alatt magányosan roskadoztam a járdaszigeten, akár egy halom szerencsétlenség, szemben a megálljt parancsoló, szolgaságra nevelő, alávetettségre s türelemre intő, ám a dühtől és az utálattól kivörösödött jelzőrendszerrel, szégyellni kezdtem magamat. Azt gondoltam, mennyire nevetséges az én hagyományőrző törvénytiszteletem a törvénysértők habzó tengerében.

Kellemetlenségemben végül én is babrálni kezdtem a táskámban, úgy tettem, mintha meg kellene keresnem benne egy nagyon fontos tárgyat, kulcsot, életmentő feljegyzést, ilyesmit. Közben láttam, hogy a kirakatnak álcázott csupa üveg pénzmosodában gubbasztó butácska banki alkalmazottak, megbízatásaik nem lévén, jóízűen, mégis ízléstelenül szórakoznak rajtam. Ölbe tett kézzel, hanyatt fekve, egymás hegyén-hátán pöffeszkedve kacarásznak divatjamúlt magaviseletem, csitris idétlenkedésem okán. Szinte hallottam is, amint gyertyába emelkedve megállapítják: „Nézd a hülyét, nem mer átmenni a piroson!”

És én tényleg nem mentem át a piroson. De nem azért nem mentem át, mert nem mertem, hanem azért nem, mert nem akartam. Hadd röhögjenek, bátorítottam egyre-másra magamat, míg agyamon át nem cikázott a megerősödés, felemelkedés lehetősége: mi lenne, ha változtatnék ezen? Mi lenne, ha én sem fizetném be az adót, majd letagadnám, hogy nem fizettem be, ha hazahordanám az irodából a teljes fogyóeszköz-készletet, a faxot, a nyomtatót, a hangfalakat, az íróasztalt, ha nem váltanám ki a buszbérletet, mégis kedvemre utazgatnék, ha lopnám a villanyáramot, és azt hangoztatnám, sajnálom, nem tudtam, hogy nem szabad, nem mondta nekem senki, ha nem vásárolnék, hanem csennék, ha nem törődnék azzal, piros van-e, vagy zöld, hanem ökörként baktatnék végig az életen, mint a legtöbben?

Nem történne semmi. Sőt, még ki sem röhögnének.

Évekkel később viszont én nevethetnék rajtuk. Ha olyan lennék, mint... Ha most és a továbbiakban átcaplatnék a piroson.

Dekrétum a mindenkori pogromokról, az önkontrollról és a megtorlásról (+ családias, nyárias ünnepnapokat!)

Hogy a béke szilárd és teljességgel zavartalan legyen, mind a nagyobbak, mind a kisebbek között, bármily rendűek legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy bárki is kardot rántson avégre, hogy valakit megsebesítsen. Amit, ha valaki ezután, vakmerősége ösztökéitől sarkallva megkísérel, ugyanazon karddal végeztessék ki. (Szent István király)

Spanyolország, én szeretlek!...

Tudjátok, hol falatozhattok ingyen, bérmentve Spanyolországban? Castellonban például, a Larga (Széles) utca 3. szám alatt. Ezt az egyik helyi újságban olvastam, amely kiadvány van annyira naprakész, korszerű s előrelátó, hogy a közhivatalokban elvégzendő tisztogatás fejleményei helyett inkább azt taglalja, mit kezdjen magával az ember, ha szép finoman „eltávolítják” a cégtől, ezért hirtelen állás, pénz és lakás nélkül marad. A lap burkoltan azt ajánlja, hogy az ilyen keressen menedéket Spanyolországban, mert a római katolikus Caritas jóvoltából ott biztosan nem fog éhen halni.

A Caritas ugyanis még az efféle válságos időkben is tartja magát a keresztény tanításhoz, és szegénykonyhákat működtet szerte a világban, így az Ibériai-félszigeten is. Azt viszont még a segélyszervezet sem sejti, hogy gondoskodásával milliókat ment majd meg a bűnözéstől és a szabadságvesztéstől, többek között olyanokat, akik inkább vállalják az egy tál meleg étellel kecsegtető mediterrán munkanélküliséget, mint a teljes lerongyolódással fenyegető romániai közalkalmazottiságot (illetve mindazt, ami ebből a státusból fakadhat).

A szeretetszolgálat persze azt sem feltételezi, hogy éttermét az amúgy rendesen megfizetett román feketemunkások is szívesen látogatják. Utóbbiak ugyanis – hazai tapasztalatokból kiindulva – a következőképpen okoskodnak: miért adjanak ki pénzt azért, amit ingyen is megkapnak? A mélyen vallásos vendégszerető spanyol ember észjárása azonban nem ennyire körmönfont, sőt, még csak meg sem fordul a fejében ez a lehetőség. Nem, mert hasonló helyzetben önös érdekből ő sosem venné ki a falatot a koldus szájából, és nem várná el a görögkeleti egyháztól, hogy pusztán krisztusi lelkületből – őt mint pápistát – naponta jóllakassa.

A bigott katolikus házigazda tehát még nem fogott gyanút, de ami késik, nem múlik. Ha ugyanis neszét fogja venni annak, hogy csúnyán átverték, mert nem mindig földönfutó az, ki kéreget, lesz ott bizony bikaviadal és hittanóra ezerrel.

Kíváncsi vagyok, hová, mely nyugat-római civilizációba irányítják majd ezt követően a lumpenek és az elbocsátottak hadát a pozícióikhoz foggal-körömmel ragaszkodó hazai kommándánték és bértollnokok.

Nem elég nagy a rakás

Békási-szoros, Hargita megye, Gyergyószék

Neamţban nem ismerik a határokat: ma száz méterrel, holnap ezerrel tolják nyugatabbra a megye sufnijait, holnapután pedig már arra fogunk ébredni, hogy a granicsár Szeged mellett, a Tiszánál kéri kontrollra a passzportot, vagyis ehelyt helyett ahalyt.
Gyimesbükköt is így, szép diszkréten tolták át Hargitából Bákóba, s vették rá a félig-meddig csíki "csángót", hogy ügyes-bajos dolgait ne Szeredában intézgesse, hanem az ország ezeréves peremének túloldalán, Moldvában. A helybelieket keservesen érintő igazságtalanságot mára elfeledték a hivatalosságok, a régi szélek és székek visszaállításáért egyik elöljárónk sem vitte vásárra a bőrét, a politikus nem tette kockára a karrierjét, a nemzet Messiása pedig nem döngette meg a nyilvánosság előtt mélymagyar mellét.
Emiatt fúr-farag tovább a telhetetlen állambíró ollója. Ma egy kicsit innen nyisszant le, holnap két kicsit onnan, amíg akkorára nem dagad, hogy magától felrobban, mint hajdanán a puliszka, velünk együtt. Csodálkozom hát, hogy a nyakas székely ember a mindenkori vesztes beletörődésével, tétlenül szemléli, miként lopják el ma szálanként az erdejét, holnap katonástól a királyságát.
A legfőbb kérdés számomra tehát: meddig tűri még? Mert azt ő is jól tudja, hogy a tét nem száz vagy kétszáz méter egyik vagy másik megye javára, hanem maga az országhatár, azzal együtt, hogy a dokumentumok szerint a módosítás már kilencven éve megtörtént.

A békási háború előzményei:
1 + 2

A nagy alvók (részlet)

Eltörött a homokóra

Bánlakon nem értek meglepetések. Vagy mégis? Hisz a találtnál egy picivel több emlékre, ereklyére számítottam. Hogy manapság használatos kifejezéssel éljek: egy virtuális találkozást reméltem a kopaszodó, jóságos mosolyú bajszos arisztokratával, aki lovaglóruhában, magát pózba vágva a kastély terméskő-lépcsőjéről kedves-komikusan köszönti a betévedőt – amiként azt Szamossy Elek (1826-88), Guidó „udvari piktora” is megfestette, csak más kontextusban. Látni akartam Jenő Egyiptomból hozatott edényeit, bútorait, múmiáját, japán faliszőnyegeit, antik legyezőit, gazdag családi képtárát, olasz medalionjait, miniatúráit, fegyvergyűjteményét, ha nem is ott kint, a lecsapolt mocsarú bánsági világ végén, de legalább a dettai vagy a temesvári múzeumban. A palota parkjában azonban a keleti pavilonnak csupán a romjaira bukkantam, tehát valamivel többre a semminél. Mintha a lerobbantság korunk kötelező maskarája lenne, egyéb nem került elő a törmelék alól.

1956-ot írtak már, amikor a Karátsonyi-vagyonból közgyűjteménybe került egy-két műtárgy, porcelán, szobor, nyolc festmény és egy kút. Igen, egy kút, ha hihetünk a feljegyzéseknek. Több, egymástól független hírforrás egybehangzó közlése szerint a térplasztikák egy részével Dettán, a múzeum udvarán kellett volna szembesülnöm, csakhogy a régiségek jelenleg a hajdani tűzoltótoronyban várnak jobb sorsra, az ipartörténeti műemlék pedig egy betontenger közepén vénül. Az értékek zöme tehát eltűnt, elkallódott, esetleg el lett téve, rejtve, dugva, ami pedig máig látható, megközelíthető helyen gyönyörködteti az érdeklődő szempárokat, annak „elkülönítésén”, kisajátításán már dolgoznak azok az ortodox főpapok, akiknek grófok emeltek templomot. Ha a főurak nem nyúltak volna mélyen bele a zsebükbe, talán még ma is a szabad ég alatt adnának hálát a jó Istennek a bánlakiak, és nem csak ők.

A görögkeletiek sumákolásának azonban megvannak az előzményei. 1922-ben Radovan Lozovics pancsovai képviselő oly mértékben végezte gondnoki teendőit a Karátsonyiak bánsági birtokain, hogy az uradalomról szőrén-szálán eltűntek a mezőgazdasági gépek, nyoma veszett a bútorok javának és az állatállománynak. Aztán mint az úthenger, úgy mentek át Bánlakon a visszavonuló szerb katonák az első világégés végén. Az ingatlanba betörő bakák szinte mindent tönkre tettek, amit nem, azt magukkal vitték (a maradékot a helyiek lopták el). Később, az 1930-as években Erzsébet román királyné rendezte be magának az úri lakot, ő javíttatta fel az állagát.

A hitelezők kezére jutott mesés vagyon széthullását Keglevich-Karátsonyi Imre, Jenő fogadott fia amúgy sem tudta volna megakadályozni. Az örökös imádott kóborolni, bejárta egész Európát, négy nyelven beszélt, művelt, tájékozott ember hírében állott, de kenyérre lehetett kenni, olyan meleg szívű volt. A hagyatéknak azt a részét is képes lett volna szétosztani, elajándékozni, amit nem sikerült kicsalniuk, elvenniük tőle.

A kommunizmusban a diktatórikus rendszer törvényszerűségei érvényesültek: a kastély kegyetlen ura az állam lett, beteg öregek, értelmi fogyatékos árvák laktak benne egy ideig. Mivel ekkor valójában már nem volt gazdája, téglánként, poharanként hordták el a szemfülesek. És hordják a mai napig.

(Az említett szerzők, helytörténészek adatain kívül írásomba Fogarasy-Fetter Mihály, Karácsonyi Krisztián Norbert, Nagy Iván és ifj. Neubrandt Ferenc kutatási eredményeit is beépítettem, ezért köszönettel tartozom mindannyiuknak. Köszönettel tartozom továbbá az ortodox egyháznak, a román királyi család egyik mellékági leszármazottjának és a hazai bulvársajtó néhány munkatársának, amiért közös erővel hívták fel a figyelmemet a téma aktualitására. Mindezek mellett, no meg a hírközlők utóbbi csoportjától eltekintve elsősorban a saját gyűjtésemre s tapasztalataimra hagyatkoztam. Ezért hiszem, hogy nincsenek véletlen egybeesések.)

*

A teljes írás a Művelődés című kolozsvári folyóirat összevont nyári (május-júniusi) számában olvasható.

Régiók háborúja: ez lenne az autonómiához vezető út? (+ film)

Moldvában naponta átlagosan öt embert szúrnak le s hat gyermeket erőszakolnak meg, utóbbiakat többnyire a családfők (ha nem a pópák). Havaselvén ettől picit jobb a helyzet: oltyán és muntyán földön ugyanis látszólag a csalók, a szélhámosok állnak a bűnözési lista élén. Végül is mindegy, mert az újabb és újabb gyilkosságok már nem is számítanak hírnek, nem mennek eseményszámba. A felizgatott, beszívott tagok úgy esnek egymásnak e két Kárpáton túli tartományban, mintha az öldöklés, a leszámolás lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ám ha ugyanez Erdélyben vagy a Bánságban történik meg, akkor az immár vendégmunkásított regátiak egy emberként kapják fel a fejüket, és a győztes boldogságával mondogatják: lám-lám, csupa vérszívó barbár lakik odaát.
Ezzel a történelmi ellenségeskedéssel visszaélve tették a helyezkedő, ravasz médiamogulok és üzletelő futtatóik az utóbbi napok vezető híranyagává a keletről importált roma bíró már említett temesvári feldarabolását, és az ügy olybá tálalását, mintha országunkban ezidáig sosem fordult volna elő hasonló eset. Persze jobb lett volna, ha a két bukott orvostanhallgató semmilyen szinten nem kerül kapcsolatba a dúsgazdag cigányemberrel, mert ha tartózkodtak volna a vele való találkozástól, akkor most nem várna reájuk fejenként legkevesebb húsz évnyi szabadságvesztés. Ezért hát sajnálom is őket, meg nem is.
Azt viszont már én is nehezen viselem, hogy a nyilvános szitkozódás az ifjak családtagjaira, sőt még a rokonság baráti körére is kiterjedt. Céltáblává s gyanúsítottá vált ily módon a vádlott fiú lekurvázott anyjának az élettársa is, no meg a lesurmózott, lebanditázott szerető apraja-nagyja, bónuszként pedig a teljes bánsági adventista közösség, lévén, hogy a hasfelmetsző leányzó valamikor ezen szövetségnek volt a tagja. Nem mintha szimpatizálnék a szektákkal, sőt, tanításaikat, szélsőséges elveiket egyenesen helytelennek, a valóságtól abszolút elrugaszkodottnak és félrevezetőnek tartom, de ami sok, az sok. Hisz a hivatalos nyomozást fürgeségben és merészségben sokszorosan leköröző amatőr boncolgatás jelenlegi állapotában, illetve formájában a latin szappanoperák szerzőinek is rendesen feladja a leckét, nem beszélve az érintettekről és a fakabátokról.

Mindent összevetve az az érzésem, a temesvári leszámolás miatt kirobbant hisztéria egyáltalán nem magától tört ki, inkább mesterségesen gerjesztett, amelynek hatása által az ötletgazdák máris elérték, amit akartak: a szerepek élesen elkülönültek egymástól. Van ugyanis egy tisztességes áldozat és egy hozzá fűződő gyászoló, szenvedő, bántalmazott ártatlan importtábor, amelynek fenntartóival mindenikünknek együtt kell éreznie, és van két vadállat, akiket egy Istentől elrugaszkodott pénzorientált, perverz, korrupt bennszülött nagycsalád termelt ki magából. Őket mindazoknak, akik még élni s otthonukban, szülői házukban békében megöregedni szeretnének, el kell ítélniük.
Mi ez, ha nem manipuláció, terror, rabszolgaság?

Részletek itt.

A felaprított roma bíró különös esete a borosjenői medikával

Uborkaszezonban különösképpen örvend az újságíró s közönsége a gyilkosságoknak, főként ha még szaftosak is. Nos, a hétvégén mindenkét csoport kielégülhetett, hisz a helyi orvosi egyetem egyik központi fekvésű bentlakása előtt feltűnt a semmiből egy feltrancsírozott idős roma férfi, akinek holtan is sikerült megdobnia a tikkadt városi polgárok hangulatát. A 65 éves cigány bíró Mercédesz típusú luxusautója csomagtartójában várta, hogy rátaláljanak, ami meg is történt, mégpedig egy véletlen folytán: ébredés után a kolesz kapusa ugyanis vértócsákat vett észre a folyóson, ezért értesítette a rendőröket. A nehezen, de mégis fellelt nyomok aztán elvezettek a felaprított Trifu Schrottuhoz, akiről kiderült, szép kis summákat fordított arra, hogy igénybe vehesse a pénz szagától eszüket vesztett csinos medikus hölgyek szolgáltatásait...
Érdekes mód ezúttal a tettesek is játszi könnyedséggel horogra kerültek, no nem az illetékes szervek ügyességének, szakértelmének tulajdoníthatóan, hanem csupán annak köszönhetően, hogy a két húsz esztendős erdélyi "fenevad", az egyházi iskolában és vallásos családban nevelkedett, orvosnak készült hátszegi legény, Raul Florea s bájos borosjenői barátnője, Carmen Bejan feladta magát. Igaz, a szerelmesek most egymásra mutogatnak és egymásnak ellentmondóan nyilatkoznak a bűntény körülményeiről, történéseiről (a fiú például azt állítja, a függöny mögül nézte végig, mit követ el a barátnője), magyarázataik hihetetlensége senkit sem érdekel. Amiként arról is szólni félnek a médiában, hogy az áldozat a romániai roma közösség "felsőbb tízezerének" egyik meghatározó, dúsgazdag "építője", mondhatnók kulcsfigurája volt. Hogy miért pont egy ártalmatlan ifjú pár darabolta volna fel hirtelen felindulásból - féltékenységből vagy bosszúból - egy nagyobbacska, csontfűrészelésre alkalmatlan konyhakéssel, egy olyan helyszínen, ahol éjjel is jönnek-mennek a bérlők? Hát nem tudom.