Zöldség

A fegyelmezetlen csapat gyorsan összeverődött, a többség busszal érkezett a helyszínre, néhányan gyalog, mindannyian a zebránál sorakoztunk fel, lestük a lámpát, hogy zöldre váltson, és átmasírozzunk az úttest túloldalára, ahol már vártak reánk a napi teendők.

Egyeseknek sietős dolguk lehetett, mert az ácsorgást nehezen viselték. A közvetlenül mellettem feszengő hölgy például folyton a telefonjával huncutkodott, előkapta, eltette, előkapta, eltette, a mögötte lévő a retiküljében matatott idegesen, olyan arcot vágva a banális művelethez, mintha a világ legbonyolultabb feladatát kéne megoldania, a bal felem közelében vakarózó pasit a hőség zavarhatta, hisz minden pillanatban nadrágja zipzárjához kapott, az előttem parkoló gyermek pedig a csokifagyiját akarta hozzáoperálni szomszédja fehér szoknyájához. Mire sikerült is volna neki a kísérlet, a tömeg hirtelen testhelyzetet váltott, és egy emberként kezdett előre nyomulni. Páran meg is jegyezték, piros van még, ezt én is konstatáltam, de hiába, mert a tilost mutató forgalom-korlátozó közlekedés-manipulátorra rajtam kívül mindenki magasról tett rá, úgyhogy se perc alatt hűlt helye maradt a seregnek, vitézei annyira szaporán szedték a lábukat: valósággal száguldoztak az út porában (talán azért, nehogy megolvadjon talpuk alatt a talaj, vagy csupán megszokásból, a láthatáron ugyanis egyetlen jármű sem hősködött). Átgázoltak hát a piroson, szemrebbenés nélkül tiporták le a rendszabályokat, hogy aztán megkönnyebbülten sétalépésre s csigaüzemmódra váltsanak át.

Egyedül maradtam tehát a bajaimmal. És amint így, a globális melegházhatás és az egyetemes pszichológiai válság súlya alatt magányosan roskadoztam a járdaszigeten, akár egy halom szerencsétlenség, szemben a megálljt parancsoló, szolgaságra nevelő, alávetettségre s türelemre intő, ám a dühtől és az utálattól kivörösödött jelzőrendszerrel, szégyellni kezdtem magamat. Azt gondoltam, mennyire nevetséges az én hagyományőrző törvénytiszteletem a törvénysértők habzó tengerében.

Kellemetlenségemben végül én is babrálni kezdtem a táskámban, úgy tettem, mintha meg kellene keresnem benne egy nagyon fontos tárgyat, kulcsot, életmentő feljegyzést, ilyesmit. Közben láttam, hogy a kirakatnak álcázott csupa üveg pénzmosodában gubbasztó butácska banki alkalmazottak, megbízatásaik nem lévén, jóízűen, mégis ízléstelenül szórakoznak rajtam. Ölbe tett kézzel, hanyatt fekve, egymás hegyén-hátán pöffeszkedve kacarásznak divatjamúlt magaviseletem, csitris idétlenkedésem okán. Szinte hallottam is, amint gyertyába emelkedve megállapítják: „Nézd a hülyét, nem mer átmenni a piroson!”

És én tényleg nem mentem át a piroson. De nem azért nem mentem át, mert nem mertem, hanem azért nem, mert nem akartam. Hadd röhögjenek, bátorítottam egyre-másra magamat, míg agyamon át nem cikázott a megerősödés, felemelkedés lehetősége: mi lenne, ha változtatnék ezen? Mi lenne, ha én sem fizetném be az adót, majd letagadnám, hogy nem fizettem be, ha hazahordanám az irodából a teljes fogyóeszköz-készletet, a faxot, a nyomtatót, a hangfalakat, az íróasztalt, ha nem váltanám ki a buszbérletet, mégis kedvemre utazgatnék, ha lopnám a villanyáramot, és azt hangoztatnám, sajnálom, nem tudtam, hogy nem szabad, nem mondta nekem senki, ha nem vásárolnék, hanem csennék, ha nem törődnék azzal, piros van-e, vagy zöld, hanem ökörként baktatnék végig az életen, mint a legtöbben?

Nem történne semmi. Sőt, még ki sem röhögnének.

Évekkel később viszont én nevethetnék rajtuk. Ha olyan lennék, mint... Ha most és a továbbiakban átcaplatnék a piroson.