Élet az osszáriumban. Sorvadó közösségeink XII.

Nyárádszentlászló egy csodálatos hely, valójában azon viharfokok egyike, ahol el tudnám viselni az életemet. Persze nem földmívesként, mert a paraszti életvitelbe bele kell ám születni, azt megtanulni, elsajátítani nem lehet, de mondjuk, termékeny szellemi alkotóként egészen jól elboldogulnék ebben a Maros megyei élő múzeumban, múzeumfaluban. Hogy szükség nem lenne ott rám, az biztos, ám az elutasításnak ez a formája már nem érne meglepetésként, hisz városon sem tudnak mit kezdeni az író-olvasókkal. Úgyhogy, ha választási lehetőség adódna, talán kivonulnék.
Talán. Mert nagy, sűrűn elhangzó szavak, súlyos kijelentések ezek, amelyek valódiságát csak a megvalósult tények igazolhatnák. A helyzet, amely rákényszerítene, hogy tényleg kiköltözzek, felszámoljam városi múltamat, énemet. Ekkor derülne csak ki, tisztában vagyok-e azzal, mit jelent a falu, mekkora terhet a hajnali ébredés, a kedvtelenséget, betegséget nem ismerő gaztalanítás kényszere, az ingatlan-karbantartás, amely nem hanyagolható, halasztható, feltéve, ha az ember nem óhajt a szigetlakó Robinson sorsára jutni, legalábbis képletesen. Ha nem akarja, hogy tűzoltóknak, katonáknak és matrózoknak kelljen őt kiszabadítaniuk a dudva közül, a fűvel benőtt házikóból, a gyepből, amely igen rámenős tud lenni, s szívesen behálózza, begyepesíti a gyanútlan parasztelmét. Hogy aztán, a mentés után ott álljon a nyomorult urbánus anyaszült meztelenül a rengeteg éhes férfi előtt, az anyagias hálára számító kiszabadítók, kilakoltatók gyűrűjében, tehetetlenül.
Sok szépsége ellenére a vidék tehát millió hátránnyal is szolgál, így csak annak ajánlott, aki a megpróbáltatásokra testileg-lelkileg eleve fel van készítve, s nem ott, a helyszínen jön rá arra, hogy a romantika nem a tehenek között, a legelőn, vagy a hízók között, az ólban születik. És nem akkor döbben rá a barakkosított civilizáció népszerűségére, a betonkényelem felkapottságára, amikor reggel a kútból merített jéghideg vízben kénytelen lemosni magáról az éjjeli ránctalanítót, amely falun tojássárgából, esővízből, mézből és gyógynövényekből kikevert természetes arcmaszk.
A rusztikussághoz, a biovitelhez fűzött rózsaszín felhők tudniillik könnyen szertefoszolhatnak, amiből kifolyólag az edzetlen, acélozatlan ténfergő egy idő után annyira kényelmetlenül kezdi érezni magát, hogy inkább mindenből, mi földi, kivonul. E tragikus szituációval nem azért hozakodtam elő, mert ódzkodom a fizikai terheléstől, vagy mert szégyellem a kétkezi munkát és a repedt tenyerű dolgozót. Hanem azért, mint már említettem, mert nem értek hozzá. És nem azért nem értek hozzá, mert én százszázalékos városinak tartom magamat, hanem azért nem, mert rákényszerültem, hogy városivá nevelődjek. Hogy ne tudjak megfejni egy tehenet, hogy féljek a bikától, a nyúltól és a pulykától, mert az egyik rúg, a másik harap, esetleg csíp, szóval testi sértést okozhat. Nem mintha városon abszolút biztonságban lennék, mintha ott senki sem sérthetne meg, nem üthetne le az utcán, nem kaparhatná ki a szememet. Mégis félek. Félek például attól, hogy nem lesz, hol megvásároljam a kedvenc mosószeremet, vagy ha lebetegszem, akkor nem fog kijönni értem a mentő, vagy ha kijön, akkor későn. És félek attól is, hogy mi lesz velem, ha fájni kezd a fogam, iszonyúan fájni egész éjszaka, s nekem nem lesz kit felráznom álmából, nem lesz, kire ráparancsoljak, kihez könyörögjek, csináljon valamit, mindegy, mit, csak csináljon, ne kínlódjak annyit. Nem lesz senki, akinek, ha csak egy percig is, de azt kellene tennie, ami nekem jó, amire nekem van szükségem, nem pedig neki – általam.
És attól is rettegnék, hogy a gyermekeimet nem kupálnák ki rendesen az iskolában. Nem tanítanák meg olvasni, számolni, szavalni, a többi fontos tudnivaló bevéséséről, az informatika, a közgazdaságtan és a nemzetközi kapcsolatok elsajátíttatásáról nem is beszélve. Ezt mind nekem kéne megtennem otthon, a suli után, fáradtan, kimerülten, a nagyvárosi követelményrendszer ismerete nélkül. Ezért aztán felnőtt korában az apróságot csak segédmunkásként alkalmaznák, miközben mások Bachot tolmácsolnák a filharmóniában, Villont utánoznák a színházban és világnyelveken társalognának ügyfeleikkel az irodában. Szóval a tanyasi életmóddal a saját fiaimat, lányaimat is megfosztanám az érvényesülés legalapvetőbb, legkézenfekvőbb feltételeitől, elzárnám előlük a jólét, a kényelem összes járhatónak vélt útját.
És bár megszámlálhatatlan bennem a fóbia, szinte fölöttem tornyosulnak már a rémületek, eszeveszetten nehéz az elszakadás a nyárádszentlászlóktól. Fájdalmas a búcsú a csendtől, a nyugalomtól, az őszinteségtől és a legendáktól is, de fájdalmasabb a templomtól, mégha nem is katolikus, mégha nem is oly tiszta, mint a lelkek, mik egykoron látogatták, mint a népek, kik nem adják át egy-kettőre Isten házát a vájároknak, a falképfeltáróknak, a megszentségtelenítőknek, hanem ezernyi gesztussal jelzik, ez az ő szent terük, amely fölött a szemüveges idegennek nincsen hatalma, hiába diplomás.
Álltam ezért a kutatóárok szélén, alattam millió törött csont könyörgött a teremtőhöz, hogy újból összeforrhasson, hogy ismét ép testet alkothasson, majd végigszenvedje, -küzdje az életet. Azt az életet, amelyet mi eldobunk magunktól. Ott feküdtek tehát a mélyben, szétszórtan, egymáson, nagy-nagy összevisszaságban ezek a feltámadni kívánó hajdani analfabéták, felettük régészek spaklizták a még megmaradt falmaradványokat, felmutatandó a jelennek az ősiség elemeit, ám csak néhány pillanatra, hogy aztán újra betemessék a korokat, elföldeljék az egekig szárnyaló gondolatokat. Hogy halálosan becsapják a porban fuldokló földönfutókat, kik láthatatlan kezeikkel kapaszkodtak a fénybe, mit csóvaként, napjaink vívmányaként és kizárólagos tulajdonaként villantottak fel előttük. És mindeközben én csak aggodalmaskodtam, sajnálkoztam a mesterséges szakadék szélén, szenvedve néztem a holtak haláltusáját, és semmit sem tudtam tenni értük. A paraszt örökre paraszt marad, vontam le ebből a következtetést, a föld is az övé, s mert a társadalom úgy épült fel az évszázadok alatt, ahogyan, hierarchikusan, lépcsőnként és fokonként, a butaság, az ostobaság kimozdíthatatlan a már véglegesített rendszerből.
Ilyen tekintetben Nyárádszentlászló egyértelműen a szomorúság élettere (volt) számomra, hisz nem csupán a gyökerekhez való kötődést, a hagyományőrzést jelentette, amint azt első látásra hittem, hanem a kicsinyességet is.
***
Fényképtár

A megfizethetetlenek

Jelenleg mindenki utazási lázban ég körülöttem, talán még a templom egere is, amennyiben közalkalmazott az ipse, de gondolom, mára már ő is az (mi egyéb lehetne?). Persze ez attól is függ, melyik egyháznak a tagja őexcellenciája. Ha csupán egy egyszerű felekezetiségre vagy szektás tagságra futotta neki, akkor már egyéb kategóriabelinek számít, és a normálistól, a megszokottól eltérő módszerek, kritériumok, rendszabályok szerint mérik neki a morzsákat. Talán még abban a hátrányban is részesül a szerencsétlen flótás, hogy a szegény eklézsiának kell őt eltartania. Utóbbira csupán amiatt volna szükség, hogy a rekedt hangú kántornak is legyen néha egy-két szolga lelkű társa a nagy üres templomban. Ők ketten, hárman biztosan nem álmodoznak, legalábbis nem úgy, nem arról, mint azok, akikkel e sorokat indítottam, és kikhez most visszatérek, lévén, hogy újabban ők kerültek a figyelem középpontjába, az ő sorsuk, jelenük, jövőjük számít szenzációsnak, így vagy úgy, ezért vagy azért.

Hiába, a korral együtt a fontossági sorrend is változik, megváltozik. Egy évszázada még a polgármester tette volna tűzbe a kezét a plébánosért, ja, meg a kántorért, ma már ez fordítva működik, a plébános és a kisegér folyamodik kegyelemért a polgármesterhez és az elöljárót segítő személyzethez. Ám sietnie kell, hisz a válságkormány hamut szórt a fejére, húzott egyet a gatyamadzagon, és azt mondta, bűn lenne bejárni dolgozni a szent ünnepek idején, menjen inkább mindenki, amerre lát, vásárolja meg a fenyőt, a lakást, az LCD-t, szerezze be a sült galambot, aztán utazzon el jó messzire, melegebb éghajlatra, ott pihenje ki magát, gyűjtsön erőt és ihletet a szabad természetből, hogy aztán a jövő év elején megvalósulhasson, kiteljesedhessen a hatékony együttes szundikálás az ország szociális bölcsőjében. Mármint a központi vezénylésű önkormányzati szférában.
És erre a szürke hivatalnokok egyből kivirultak, megrohamozták az utazási irodákat, és uzsgyi, azonnal, eddig még sosem látott, tapasztalt fürgeséggel gyakorlatba ültették a fentről küldött utasítást. Vagyis: leléptek.
Hát ennek éreztén miért higgyek a számoknak, mik sunyin kacsintgatnak reánk a bérrácsok mögül? Higgyem el, hogy a kétnapos kényszerszabadság megközelítőleg 50 eurómba fog kerülni havonta, s így az óriási, 200 ajrós fizetésemből csak százötvenet, azaz alig 40 ezer forintot fogok kézbe venni ezentúl? Higgyem el, hogy irtózatosan rosszul megy ennek az országnak, miközben azt látom, hogy a plázák tele vannak kiöltözött emberekkel, az utcákon luxusautók pöfékelnek, a városok szélén villanegyedek köszönik szépen, jól vannak, és a túltápláltság, a habzsolás okozta kövérség jellemzőjévé vált a lakosságnak?
Persze nem lenne szép tőlem, ha úgy tennék, mintha nem tudnám, mi a hirtelen ránk szakadt boldogságnak a magyarázata, s hogy miért örül valaki annak, ha két-három-négy napra kirúgják? Hát azért ér a füléig ilyenkor a romániai közalkalmazott szája, mert az érintett társaság jelentős többsége nem a zsebpénznek sem elegendő „állami” béréből, abból a bizonyos, már említett 200 euróból tengődik egyik napról a másikra, hanem a magánvállalkozásaiból, amiket az esztendők folyamán – ideje bőven lévén – kiépített, vagy a család alternatív jövedelemforrásából (a másik fél, legyen az férj vagy feleség, apa vagy anya csillagokig szökő bankári, katonatiszti, főkönyvelői, agrármérnöki, földmérői, közjegyzői fizetéséből). Mert Romániában szinte csak protekcióval juthattál, juthatsz köztisztviselői, közalkalmazotti státushoz, ha úgy tetszik, tisztességtelen előnyhöz, ez a sajátos, helyi értelmezésű versenyszellem pedig már a múlt rendszerben is íratlan törvényként érvényesült: vagy a már magas rangban lévő pereputtyod menedzselt, és protezsált be ide-oda, vagy az állatfarm, amit falun tartottál illegalitásban, főként az előmeneteledre gondolva, s amellyel az egyenjogú kommunista éhínség idején bárkit levehettél a lábáról. Ám egyik is, másik is egyfajta gazdagságot, jómódot feltételezett. A jómódú pedig, aki a vagyon mellett a beosztást, a címet, a rangot is szükségesnek tartotta, hajlandó volt kisebb-nagyobb figyelmességekkel előrukkolni, jelentős materiális áldozatot hozni előmenetele érdekében. Hajlandónak mutatkozott már csak azért is, mert közhivatalban dolgozni nem csupán az előkelőséget, a feljebbvalóságot jelentette, jelenti, hanem magát a mennyországot. Aki egy efféle csemegéhez hozzájutott, az már biztos lehetett benne, hogy a nyugdíjkorhatár eléréséig egyike a kiválasztottaknak, a tejben-vajban fürösztötteknek, ezért valószínűleg öregségéig nem fog kelleni másik állás után néznie. Minimális erőbefektetéssel és biztos anyagi háttérrel egészen látványos karriert lehetett, lehet befutni ezeken a munkahelyeken, és így gyarapodó hírnévre, elismertségre, befolyásra, kamatozó kapcsolati tőkére is szert tenni.
Feltéve, ha megengedheted magadnak ezt a fényűzést. A közalkalmazottiság, a köztisztviselői lebegés luxusát. A kényszerszabadságok és a 200 eurós fizuk abszurditását. Kétségkívül megengedheted, ha valódi túlélőnek, kemény gyereknek, mázlistának születtél. Vagy milliomosnak.
Hát ezért nem váltott ki a hivatalos pénzkereseti lehetőségtől való eltiltás sztrájkot, ezért lapít az aktatologatók zöme, s mosolyog, hunyorít a bajsza alatt, és emiatt rohannak a köznépek ebédidőben az utazási irodákba, a fizetetlen szabadság hetét majdan kitöltendő, jó, nem munkával, hanem szórakozással, nem termeléssel, hanem fogyasztással, nem pénzkereséssel, hanem pazarlással. Futnak a lelkek autóstól, hogy a nagy érdeklődés, tolongás közepette nekik is jusson még hely a hotelekben. Világos tehát eme őrült költekezésben: ha esetleg még nem elég nyomasztó a csőd, majd lesz ezután.
Aki nem így gondolja, az vessen magára.

Kilincscsere Vécsen. Sorvadó közösségeink XI.

Az este aznap semmiképp sem akart megérkezni, szinte ingerlően későn jött el értünk, csak azt követően, hogy átverekedtük magunkat az elébünk gördült rengeteg önsajnálati s önostorozási próbán, hiábavaló kincskereső kalandtúrán. Így hát tépetten, szárnytörötten, de büszke lázban, bús varázstól leigázottan szédeleghettünk be Marosvécsre, hol, mondhatnók, címétől, rangjától megfosztott fejedelemhez illő volt a fogadtatásunk. Már a kastély bejáratában szellemi fogyatékosok integettek nekünk felhevült testtel és kipirult orcával, mint a bolondok, bátortalanabb társaik sok-sok rács mögül üdvözöltek esetlenül, csíkos pizsamában, vagy anélkül, de köszöntöttek, és mi ettől hirtelen boldogok lettünk, mert megszületett bennünk a dicsérendő felismerés, a rádöbbenés, majd a hála Isten felé, hogy ép eszűnek, úgymond beszámíthatónak teremtett meg bennünket. Noha e fesztív bolondériának, rabruhaterrornak, mi kilencven éve kezdődött, valószínűleg sosem lesz vége. Hisz hány év telt már el a vécsi kerekasztal-beszélgetések óta, s a jelzők, miket a felszólaló, megszólaló transzszilván lovagokra aggattak, még mindig élők, frissek, sőt, mintha csak most szökkennének igazán szárba.

Mert ebben az országban mindenkiről azt hiszik, hogy időmilliomos, hogy százhúsz élete van, hogy a türelem megtestesítője. Mert hiszik, ha ők ráérnek, akkor mi is. Ők bent, mi viszont kint. Kint a sírkertben, kőlapok és kőasztalok körül, siratófák alatt.

S az irántunk való határtalan szeretet is kiteljesedni látszik (ezen kirekesztősdik által is). Hisz mi mást jelenthetne a velünk folytatott bújocskásdi, fogdmegesdi, az itt vagyok, hol vagyok esszenciája, amely abban a gyakorlatban jut kifejezésre, hogy gyors felindulásból, hisztérikusan, bosszútól fűtve egyszer csak a házainkból kiköltöznek? Jóllehet aztán mégsem, inkább vissza, sőt, a korábbinál még mélyebbre fészkelik be magukat a termeinkbe, csarnokainkba, kápolnáinkba, tetőink alá, pincéink fölé, egyre kitessékelhetetlenebb formákban; a világra nyíló ablakainkba, lakjaink dekoratív nyílásaiba pedig muskátlijaink helyett csipkés bugyijaikat, melltartóikat állítják ki, ekként jelzik, mint az agyamentek, meddig terjed a hatalmunk.

A látvány fenségességén túlmenően ez a személyes, önkitárulkozó jelenlét hatványozott örömmel tölti el az embert, az otthonából kifúrt, kiüldözött tulaj szívét, mert így legalább abban lehet biztos, hogy aki beköltözött az odújába, a bennlévő, a lakó, a potyautas, az ingyenélő már ismeri az alsóneműt, legalábbis fogalmi szinten. Az már egy másik kérdés, hogy ezzel egy időben képes-e identifikálni a klotyót is, fogalmi szinten legalább, és nem-e hagyja ott erősen érzékelhető lenyomatait a kastély összes szegletében. Igen, ha a műveltségnek az ürítésre, a kisebb, nagyobb dolgaink intim elvégzésére vonatkozó elméleti fejezete még létezik a fejekben, akkor már ünnepelnünk kell, hisz az ősi szokás, az angolvécézés, a bilihasználat művészete a higiénia legalapvetőbb megnyilvánulása, mely másutt magától értetődő, itt, Erdélyben mára már csupán a civilizációnak egyfajta igazolványává alacsonyodott.

Tájainkon ugyanis a mosdó az utolsó olyan helység, amit felújítanak, kicsempéznek. A felújítás ugyanis általában kimerül a csempézésben. Ezen műveletet úgy is nevezik errefelé, hogy grésziázás, és ha ez az abszolút jó egy ingatlannal megtörténik, akkor már luxuskategóriáról beszélnek a népek. A lényeg ugyanis mindig a külső, a profájl, a szem és a józan ész becsapása, a káprázat. Az átverés, magyarán. Adjunk rá tiszta ruhát, a többi nem számít. Bizonyítsuk ideig-óráig, mennyit áldozunk, áldoztunk állagmegóvásra, mekkora pénzösszeget költöttünk el, költünk a kimondhatatlan nevű főúri rezidencia megőrzésére, mennyit a kipofozására, s részükről (mármint a részünkről) ez a köszönet. A dúsgazdag, parasztevő soviniszta disznók kitúrnak az újravakolt falak mögül, füllentik ők tudatosan, félrevezetve ezzel önmagukat is. Jesszus!

Mert valójában nem is történik egyéb, mint a kilincsek kicserélése: a régi rezek helyett műanyag vackok kerülnek a sokat látott, sokat hallott kapukba, ajtókba, melyek emiatt mostanság igen nehezen nyílnak meg a vécsiek előtt. S ha meg is nyílnak, a kitámadhatatlan design oromzatán rengeteg fogyatékos, érinthetetlen állami gondozott, bántalmazhatatlan szerencsétlen flótás védelmezi a mundér becsületét.

Kemény.

Herta Müller csúnya volt, mondja a tinó (s körbenéz)

Már régóta várom a pillanatot, hogy valaki világosan megfogalmazza: Herta Müller nem érdemelte meg a Nobel-díjat, Herta Müller bolond, Herta Müller fabulál, Herta betegesen hazudik, Herta szellemi fogyatékos, kitüntetéséért pedig hálapénzzel tartozik a Szekuritáténak. Dicsérem az eszét Radu Tinunak, hogy a felsorolt finomságokat kimondta, s ő mondta ki, nem másvalaki, mert akkor nagyot csalódtam volna a hetedik női érzékemben.

Azért örvendek ennek a kedves, hosszú s őszinte minősítésnek (köszönöm is ezúton Ştefan Bothnak, azaz Both Istvánnak, hogy a nem épp kedvencemnek számító Esti Igazságot e vallomással feldobta, s hasábjain még hajnalban közzé tette az interjúba csomagolt nyilatkozatot), mert a főraportőr, mármint Tinu, megérdemelte a médiabeli elsőséget, a csak neki szentelt szenzációhajhászást, időpocsékolást. Ennyi verejtékkel ledolgozott szolgálati év és aprólékos anyaggyűjtés után igazán kijárt neki ez a halmozott demokratikus odafigyelés. Miután milliók életét kicselezte, tényleg megilleti az a temérdek átok, kurvaanyázás stb., amely az említett újságcikk apropóján elhangzott.

De a már nem éppen zsenge hajtású Tinu bizonyára ezeket a magasztos pillanatokat is elfeledi majd, amiként arra sem emlékszik már, hogy Hertát anno rendesen meghurcoltatta. Csupán annyi jutott eszébe az akkoriban „különcködő” értelmiségiről, hogy úgy viselkedett, mint egy igazi, torzonborz hippi, természetábrázoló kijelentéseivel, emberi megnyilvánulásaival, a puszta létével rengeteg bajt, fejtörést és munkát okozott a szekunak, többek között neki. Amúgy meg állítja, Herta félrebeszél, hisz nem is figyelték meg, csak ő hiszi, hogy igen, és csak azért hiszi ezt, mert a normálisnál nagyobb jelentőséget tulajdonít magának. Nem volt ő annyira fontos személyiség, hogy kövessék, lehallgassák, pucérra vetkőztessék, jó pénzért eladják a német szövetségi köztársaságnak, magyarázza eszeveszetten a vezérinformátor. Különben is: csak egy volt a sok zavaró elem közül, de a többiektől eltérően ő határozottan csúnya volt.

Igen, Tinu határozottan emlékszik arra, hogy Herta Müller csúnya volt. Mert Tinu határozottan teszi a hülyét, nehogy még sittre vágják, ha már eddig száraz bőrrel megúszta a disznóságait.

Hertát egyébként szeretnie kellene, s ezt ő is tudja, hisz nélküle most nem lenne az, ami, dúsgazdag biztosítótársasági igazgató, hanem már régen felkopott volna az álla, s talán már éhen is halt volna a semmittevéstől. Herta ugyanis Tinu elvtárs mindennapi betevőjét biztosította azzal, hogy bánsági svábnak született és németül publikált ezt-azt, egyszerűbb és bonyolultabb virágnyelven kifejtett történeteket, afféle kódolt eszmefuttatásokat, amilyeneket az agyoncenzúrázott, kivesézett temesvári irodalmi lapok akkoriban még elviseltek.

Aztán, kikerülve a szabad világba, a rebellis írónő gondolatilag kitárulkozott, sóhajtva megnyílt. Néhány eminens, álszent figuráról így végre leesett a több évtizedes álarc, és mi csak néztünk ki a fejünkből. Hogy hát ez is? Meg az is? Nem mintha erről vagy arról a muksóról nem sejtettük volna az egyetemes besúgásban való részvételt, feltételezésünkből hiányzott viszont a teljes bizonyosság ereje. Hála a mülleri leleplezésnek, most már könnyedén, megingathatatlanul, az igazolások birtokában röhöghetünk bele a simulékony kukkolók képébe, egyebek mellett a múzeumi körökben kapus bácsinak csúfolt emigráns pofa arcába, aki díszfedelű, ám hazug albumokban adja még mindig ki mások kutatói munkájának gyümölcsét, mintha kizárólag az övé lenne minden kötetbeli szó, vessző, pont. A bikfice... S a barátai a bizottságból... A teremburáját! Ők is? Ők is.

Lám-lám (és most nagyon hízik a májam), nem csak mi, magyarok vagyunk képesek ekkora egymás iránti utálatra, feljelentősdire.

Zármondatként mi egyebet mondhatnék, mint hogy: tanulj tinó, mert ökör lett belőled.

A szentbenedeki nagyfal (is leomlott). Sorvadó közösségeink X.

A grófkisasszony ma korán kelt, látni kívánta a felszálló köd virtuskodását, majd a harmathabok közül kiszabaduló hegyláncolatot, amint a futamgyőztes örömével körbehordozza tekintetét a rabigába hajtott, ébredező tájon. Ám aznap reggel csalódnia kellett, hisz a felkelő Nap lett a vidék ellentmondást nem tűrő úrnője, őfelsége pedig úgy csillogtatta meg szemkápráztató aranyfényét a gyöngybevonatú leveleken, hogy a mennyei villogáson kívül egyebet észlelni nemigen lehetett. A pászták erejéből mindenesetre a kémlelő leányzó hajkoronájára is bőven jutott, és ettől csak fokozódott a színparádé s a kavalkád.

A grófkisasszony ezért leereszkedett a mélyen fekvő udvarba, hogy arca természetes pírjának a domboldal lábait nyaldosó patak kristálytiszta vizével adjon huncutabb ragyogást. Érezte, ma eljő érte a messziről és régóta várt herceg, ki a makulátlanságot, az ártatlanságot értékeli majd benne, nem pedig a hetedhét országon át futó birtokát és a tulajdonjoggal járó hatalmat.

Sejtelme be is igazolódott, hisz az ifjú úgy elvitte magával a hajadont, hogy még a teherbíró ősi falak is leomlottak utána, hiába állítottak ki védelmükre a kastély urai unikornisokat és egyéb korabeli őrző-védő alakulatokat, kommandós szerveket.

De hát minek is rovom le ide mindezeket, hisz a tündérrózsikás, szőkekirályfis mesék élvezetére manapság senki sem szán időt, sem energiát. Ez egy olyan világ ugyanis, amelyben a reneszánsz helyszín romantikáját csupán ordináré miniszoknyákban és vinilin tűsarkúakban botladozó bukszák jelentik. Tudniillik a múltat az érintetlennek tűnő Szentbenedeken is szépen benőtte a fű, a patinára rálustálkodta magát az igénytelenség, a főurak lépte nyomát pedig a gondtalanul, szemtelenül széthajigált hulladék különíti el a jelentől. Ez is egyfajta diszkrimináció, amiért perelni lehetne. Kellene.

Itt viszont senki sem gondol arra, hogy az örmény-magyar "romhalmazba" Dés teljes tékája beleférne, s talán még a várostörténeti gyűjtemény néhány érdekessége, ritkasága is okulására válna eme felújítható, még megmenthető élettérben a focidepresszióba s drogművészetekbe kergetett fiatalságnak, ha már a komcsik agymosásán átesett idősebb nemzedék szellemi-lelki épülését a kulturális megnyilvánulás – mármint az irodalmi előadás, a könyv, a műtárgy – már úgy sem szolgálja. Hisz ha szolgálta volna, akkor most nem részesülnénk abban a megtiszteltetésben, kegyben, hogy jó helyett csak rosszat mondhassunk Kornisék ősi fészkének aktualitásairól.

Így hát a misztikus Szentbenedeken számomra csupán két ostoba maca jelképezte áttételesen a pillanatot, no meg a fertőző fabudi, ahová kisdolgozni beinvitáltak. A történet díszletét a közeli buszmegálló avatta hiánytalanná: a létesítmény sártengerében néhány hontalan bambult mozdulatlanul, ekként, kínai-török vásári portékában remélte, hogy hamarosan felszedi majd őket az álmaikat beteljesítő Robotkolozsvárra rohanó társasmobil.

És a társasmobil felszedte őket.

***

archív

Gerlaiak Uivaru de Someş-en. Sorvadó közösségeink IX.

A szöveg erőszakot, brutalitást és gyűlöletet kifejező szavakat tartalmaz, ezért tizennyolc éven aluliak csak szigorú szülői felügyelet mellett olvashatják. Utóbbiak szakszerű magyarázatot kötelesek adni gyermekeiknek.

Atenţie! Textul conţine cuvinte vulgare şi expresii violente, astfel, studierea lui este strict interzis minorilor. Restricţia nu se referă la copiii maturizaţi, îndrumaţi de părinţi poligloţi, pedagogi bibliofili, învăţaţi.

***

A helyi illuminátusok akadémiájáról kijövet, hogy az asszonyát is kielégítse, Joánye megvásárolta az aznapi megyei újságot. Lapozgatta előre, lapozgatta hátra, előről hátra, hátulról előre, aztán ismét előről hátra, majd egy ideig felfelé, utána lefelé, ügyeskedve, egyre szaporábban, izgatottabban, hogy a millió kis sporttragédia között a tabellát is meglelje, míg frontálisan össze nem ütközött Iancival.

– Bă, bozgore, mai uită-te şi tu, unde calci!

– Mi a bajod már megint, te, büdös oláj?! Nem volt elég pornós az éjszakád? Te is nézhetnél a csuperkás lábad elé, ha már a fegyelemről van szó!

– Bă, pula mea, tot aşa zgârcit ai rămas, cum erai!

– A faszomba, elhiszed, hogy te sem változtál semmit, amióta nem láttalak! Épp olyan tetves prosztó maradtál, amilyen voltál!

– Amúgy, hogy vagy?

– Binye, mă. Şi tu? Tu şe mai faci, cum te descurci?

– Ce să fac? Mă tot gândesc, ce dracu cauţi tu aici, la noi? Nu ai destul loc la tine acasă, în uriaşa pustă răsăriteană? Ar fi cazul să te cari mai departe, prostule!

– Mármint, hogy én, mit csinálok itt?! Te sehonnai bitang fráter, hogy nem sül le a bőr a mocskos képedről! Te putregáj! Még neked áll feljebb, ahelyett, hogy kinyalnád a hátsómat, amiért beengedtelek a földemre!

– Pula calului!

– Menj a picsába! Kinyithatnád már magyarul is azt a herpeszes szájad, mert amit nem kell, azt bizony megérted. Különben is, ha itt élsz, tanulj meg a nyelvemen pofázni!

– Cu momăta poţi să vorbeşti aşa, dar nu cu mine nici în veci, şarlatanule, să nu uiţi chestia asta! Fasírtot csinálok belőled, vadállat, ami vagy!

– Nem megmondtam, faszikám, tudsz te, ha akarsz! Azt javaslom, igyunk erre!

– Bine zici, hai să băgăm în noi o berică!

Joánye s Ianci így bevágódtak a legközelebbi késdobálóba. A zöldségpiacon, ahol éppen tanyáztak, nem is találtak volna egyéb italozót. Ianci odament a pulthoz és rendelt egy kört. Megitták. Aztán Joánye is odament a pulthoz, hogy még rendeljen egy-egy pofa sört, de azt is megitták. Majd jött a második, és a harmadik fejadag.

– Tudod, Joánye, jó barátom vagy te, de nem kéne mindig nekem jönnöd az utcán.

– Ki megy neki kinek? Te most tényleg azt állítod, hogy én szándékosan megyek neked? Te hülye vagy!

– Seggfej vagy te! De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy vasárnap elmentem a reggeli misére, s a templommal szomszédos bódéban úgy bömböltek a mánelek, hogy nem hallottuk a pap hangját.

– És miért mondod ezt most nekem, én zajongtam? Már ezzel is engem gyanúsítasz? Te rohadék!

– Nem, egy szóval sem gyanúsítalak, retkes talpú. De irtóul zavar, hogy egyszerűen nem értitek meg, nálunk a mise nem a cirkuszolásról szól, hanem az imádkozásról, nem a háborúzásról, hanem a békéről. Ti, álszent csürhék, ezt nem értitek, mert ti egyfolytában fecsegtek, ordibáltok, lökdösődtök, verekedtek, nálatok akkora a jövés-menés, mint az állomáson.

– Figyelj ide, te tróger barbár, te elkényeztetett babapiskóta! Te csak ne bántsd az én istenemet, mert kettéhasítalak a fejszével, majd kiszögezlek a katedrális tornyára, hogy mindenki lásson, amiként lerohadsz onnan, akár a sátán szolgája!

– Szép kis keresztény vagy, nem mondom!

– Mi van, még gúnyolódsz is, szaros törpe! Még templomod sem lenne, ha mi nem építettünk volna nektek!

– Hogy ti nekünk? Hát ez röhejes! Ez fordítva történt, frátye, nektek nem lenne most semmitek, és még mindig szaros gatyában, mezítláb szaladgálnátok a trágyátokban, ha mi nem fogadunk be ide benneteket, és nem adjuk oda nektek az iskoláinkat. Az istennyiláját a hazug disznójának!

– Mi, csak nem azt akarod bizonyítani, hogy ti voltatok itt előbb! Na nekem aztán bizonyíthatod, mert én tudom, amit tudok! Hogy dugnád fel magadnak!

– Mit, babám? A dák kincseiteket, amik mind hamisítványok?

– Nem, babám, a vérbajos arisztokratáitokat, akik tönkretették a nemzetünket, a hazánkat, kiszipolyozták, rabigába hajtották a népünket! Dögölnétek már mind meg!

– Irigy vagy a múltunkra, az a bajod. Tudod, hogy egy senki vagy, hogy senkik vagytok mind, hogy nincs semmitek, mert amitek van, az is mind bennünket illet meg. Ez a te bajod, tatikám. De nekem most mennem kell. Kezdődik a meccs, majd holnap folytatjuk. Na binye? Da’ nu te szuperj, fatter, chiar am de lucru.

– Nu mă supăr, stai liniştit. Dar mă cunoşti, nu? Há’ mér’ haragudnék, haver? Hai să mai ciocním ódată!

– Hájdá, na!

S Ianci, mint a hét mindenik napján, most is békés gondolatokkal tért haza, azon meggyőződéssel, hogy végre sikerült közös nevezőre jutnia a földijével.

Joánye úgyszintén.

Így lett Szamosújvárból Gerla, aztán Uivaru de Someş.

Sorin szorít (mi is, de nem neki). Sorvadó közösségeink VIII.

Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál, hol minden piros, fehér, zöldben jár. Ez nem vicc, ez mámor, az izé az Ámor, már itt van, és áldozatra vár. Becsület szavamra: meg vagyok zavarva – daloltuk halkan, habozva, suttyomban, a valóságot félremagyarázva, elferdítve, a múltat, a jelent és a mindenséget elhallgatva, az égről a Napot, a Holdat és a csillagokat letagadva, nehogy ellenünk is kivessenek (avagy harci arzenálként bevessenek) egy mocskos, vacak, illegális nyelvtörvényt. Így haladtunk előre a busszal és a korral, jóllehet a városba nem mentünk be, mert egyesek úgy találták jónak, ha a Matyi térnek csak messziről integetünk, mint az angol királynő, csuklóból. Hangsúlyozták, úgyis ismeri mindenki, tanulmányozására most nincs idő. Persze akadtak, kik azt mondták, nem, ez nem éppen így van. Csakhogy: ha választási lehetőségről van szó, s kedvünkre csipegethetünk az előre mutató igenek, illetve a hátrafelé menetelő nemek közül, akkor többnyire az utóbbiak mellett döntünk. Nemet kiabálunk a paradicsomi tiltásokra, nemet a függetlenségre, nemet a kettős állampolgárságra, a hazugok leváltására, az oltásellenzőkre, nemet a disznóinfluenza-tagadókra, a zöldekre, a katolikus papok családalapítási természetére, nemet erre s arra, nemet Kolozsvárra.

S hogy mennyire nem igaz, hogy mindenki ismeri Kolozsvárt, m/k/i sem igazolja jobban, mint maga a polgármester, akit nem véletlenül hívnak a rossz szájak apostolinak (de inkább prosztónak: a’ prostu). Nem véletlenül, mert kötélverő (funar) elődjéhez hasonlóan valószínűleg ő is csak egy szerencsétlen küldöttje, ejtőernyőse a Mennyei Atya egyik felkentjének, aki ugyan nem Rómában lakik, hanem inkább Romanban (sz. m.: település fajta Moldvában), vagy még ott sem, hanem csupán a közelében, a városszerűségtől kétszázharminchét kilométerre, a kereszteződéstől balra, a hetedik szilvafa mellett. Namármost: ez az ember, ez az úgynevezett polgár, apostoli nagykövet egy ízben az uniós Egyesülés terén sebtében kiderítette, hogy a kolozsváriak igazából szatmárnémetiek (sz. m.: Szatmárnémeti román „tükörfordításban” Satu Mare, ami magyar tükörfordításban nagy falu). Tudniillik magyarul beszélnek, és aki magyarul beszél, nem lehet egyéb, mint paraszt. Szellemes felismerés, nemde?
Ennyit a táblán túlról Erdélybe passzolt primáriusz apostoli bölcsességéről.
Egyesek az efféle szemtelenségekre azzal vágnak vissza, hogy paraszt, aki mondja. Néha én is.
Következésképp: ha szabad ilyet gondolnom, talán mégis azon kollégáknak volt igazuk, akik amellett törtek lándzsát, hogy az árvaságra jutott Kolozsvárt most hagyjuk (ki). Az együtt utazó, okuló közösség eme elhatározásának természetesen egyetlen pozitívuma, rövid távú konklúziója lett, éspedig: pillanatnyilag nem néztek „szatmárinak”.
A felvázolt közjáték ellenére a Matyi térre egészen biztosan még vissza fogunk térni, ha nem is mindnyájan, de egy páran, akik ezt a kiváltságot majd ki is érdemeljük, kétségkívül, mégpedig nem trógersorba taszítottként, hanem a jelenlegi mivoltunknál kedvezőbb státuszbeliként (el sem tudom képzelni).
Így hát miután az éjszakai fényekbe burkolózott kincses várost minden oldalról körbeudvaroltuk, foszladozó fátylát újból meg újból megérintettük, és a teste iránti vágyakozásunk félre nem érthető jeleivel, az elterelőútján megejtett násztáncunkkal az elpirulásig felizgattuk, akár a hajadont a távol tartott vőlegény, ismét visszatértünk a messzi Székre – aludni. Még jó, hogy a nagy sötétségben rátaláltunk.

A páncélos szláv brigád. Sorvadó közösségeink VII.

Azt hittem Szilágy megyébe visznek (lásd: Szilágycseh), aztán kiderült, hogy nem. Azt is hittem, elmagyarosodott csehek fogadnak majd knédlivel és mézes sörrel, aztán ismét kiderült, hogy nem. Valójában tehát csalódnom kellett volna, s amiért ez nem történt meg, az csupán a nagy pánszláv szövetség életerejében való hitemnek tudható be. Tudniillik szlávok köszöntöttek, csak nem az elmagyarosodott fajtából valók, hanem a latin nyelvcsaládba beolvadottak.

Igazából nem sokat törődtek velünk, persze nem is számítottunk arra, hogy fognak, de nem is bántottak, mindegy volt nekik, ott vagyunk-e, avagy sem, amiként a falujukban évszázadokkal ezelőtt épült katolikus templomon is úgy néztek át mindeddig, mint a tisztességes halandó a gonosz által elébe görgetett akadályokon. Hiába, aki nem hisz Istenben, csupán a varázslatokban és a sátán erejében, azt lehetetlen meggyőzni afelől, hogy nem elég foghagymát aggatni az ablakba, döglött macskát csempészni a szomszéd edényébe, s borsot törni az ellenség orra alá, hanem hívő ember módjára cselekedni is kell. Mivel pedig erre, mármint az értelmes viselkedésre az illetők csöppnyi hajlandóságot sem mutattak az elmúlt sok-sok esztendőben, a műemlék összeomlott, helyt adott a mellette szót kérő, követelő korszerűségnek, amely annyit is ér, amennyinek látszik.

Szóval szemügyre vettük Páncélcseh egyetlen régiségét, csoportosan úgy tettünk, mintha a szívünkön viselnénk a sorsát, még könnyeket is hullattunk a nagyobb hatás kedvéért, majd hatalmasokat pislogva megbeszéltük, mit kellene másoknak tenniük a megmentéséért. Aztán beültünk a buszba, s nagy kacagások közepette indultunk volna tovább a vicces erdélyi autópályákon, azzal a pillanatnyi elhatározással, hogy bizony, mi majd megőrizzük magyar elődeink páncélcsehi jelvényét az utánunk jövők gyönyörködtetésére. De mivel egyikünknek a bankautomata többet jelentett Erdély összes örökségénél, és belső késztetéstől hajtva eszeveszetten kitépődött a bandából, hogy letámadhassa a tömeges pusztulásunkat ígérő informatizált pénzeszsákot, célba érésünkig abszolút elfelejtettük, miért is mutatták be nekünk a Kolozs megyei életteret. Tehát tömegesen igazoltuk, miként lehet szemet hunyni millióegy disznóság felett, és a valóságtól elszakadva közösen, szinte pofátlanul, hülye gyerek módjára örvendeni annak, hogy a Nagyszebenben tanult oltyán származású marosvásárhelyi kolléga, huhh, jelenünk globalizált diplomása, uáu, szellemi-fizikai segítségünkkel megmentette önmagát az éhhaláltól, sőt, kellemessé tette a hétvégéjét. Amely amúgy nélkülünk nem is lenne neki annyira mézédes, amennyire mostanság. De hát ne sajnáljuk tőle ezt a pici földhöz ragadt örömöcskét. A jól pozicionált szék ugyanis, amely az égből pottyant az ölébe, és amelyért cserébe, mintegy hálából, sorozatban gyártott ikonokat antikol, egyszer majd megbosszulja magát – a görögkeleti kuruzslókat parafrazálva.

Szóval efféle élményekkel, hasznos tapasztalatokkal tértünk vissza Székre aludni. Mint a befőtt.

Frontvonal: kinek a pap, kinek a papnő. Sorvadó közösségeink VI.

Marosvásárhelyen minden ötödik járókelő görögkeleti pap. Megható. Ha nem pap, akkor papnő, a két kategória között azonban nem sok a különbség, hisz mindkettő szőke. Ez még az előbbinél is meghatóbb. Egyetlen polgári főre így talán több mint öt, Istennek abszolút elkötelezett igazhitű hívő jut. Hogy mennyire hiteles, igaz és szívből jövő ez az elkötelezettség, arról persze vitatkozhatunk. Mert az átszellemült fizimiskájú pap általában egy-egy angyal arcú papnő társaságában sétál végig a főutcán, azaz jobbján a nővel, balján a legfelsőbb hatalmat megtestesítő jelképekkel. Persze ez még nem kéne gyanút ébresszen senkiben. Ám amíg a kolostorokban keresztre feszítéssel űzik a sátánt azokban a pillanatokban, amikor a belázasodott, hideg rázta lakónak dokira lenne szüksége, azt hiszem, a gyanúnk is megalapozottá, jogossá kezd válni.

E történetben már az is hátborzongató, hogy a színpompás, látványos Kultúrpalota árnyékában egyáltalán felvetődik bennünk a kérdés: mi értelme ekkora lelkipásztor-áradatnak Székelyvásárhelyen? Minek a temérdek pléhkereszt, aranyozott óriásbazilika? Emberi léptékkel mérhető-e még ez a szakrális sűrűség, tömjénfüst-koncentrátum, szentségosztódás? Csak nem fegyverként használja a bicegő államapparátus a kereszténység ártalmatlan jelvényeit, szimbólumait és képviselőit az amúgy is fogyatkozó, önmagát emésztő kálvinista réteg ellen? Vallásháború zajlik itt, vagy mi?

És ők tudják, hogy mi tudjuk, mi folyik körülöttünk, és mi a rovásunkra. Ők viszont azt is tudják, hogy protestáns puritánság ide, katolikus konzervativizmus oda, mi semmi pénzért nem bántanánk az egyházukat, nem cselekednénk a krisztusi tanítások ellen. Talán istenfélelemből, talán nem, végül is mindegy, miért nem, hisz a lényeg úgy is az, hogy nem. Nem nyilaznánk le a pópáikat, bármit is tennének, és nem törnénk rá a közösségeikre, még önvédelemből, önmegőrző, világmegváltó szándékkal sem. Emiatt hatalmaskodhatnak egyelőre felettünk kezükben a Szentírással, fejük felett a bazi nagy kupolákkal. Ám ami földi, az nem örökkévaló, a római birodalom is megbukott, a perzsák, az oszmánok is visszavonultak, mindenféle erőfitogtatásnak vége van/lesz egyszer.

De vajon az erdélyi ütközetnek ki lesz a győztese? Aki Isten nevében harcol, vagy az, aki Isten nevében tűri, hogy harcoljanak ellene?

A vásárhelyi Kultúrpalota pokolian sötét, jéghideg alagsori vécéhelyiségeiben mindenesetre már thrillereket is nyugodtan forgatni lehetne. Nagyon remélem, nem ott fog eldőlni a majdani csata, a keleti eklézsiák köntösét magukra öltőknek a polgári kisebbséggel zajló ökölvívó-mérkőzése, s ha bukni is fogunk, annyit legalább kikérünk majd magunknak, hogy ne ott, ne a vásárhelyi közművelődés fellegvárának angolvécéjén kerüljön sor a végső összetűzésre, a félreértelmezett erkölcsrobbanásra.

A palotának érintetlennek kell maradnia (beleértve a férfi+női mosdót is).