„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. november 9., hétfő

Sorin szorít (mi is, de nem neki). Sorvadó közösségeink VIII.

Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál, hol minden piros, fehér, zöldben jár. Ez nem vicc, ez mámor, az izé az Ámor, már itt van, és áldozatra vár. Becsület szavamra: meg vagyok zavarva – daloltuk halkan, habozva, suttyomban, a valóságot félremagyarázva, elferdítve, a múltat, a jelent és a mindenséget elhallgatva, az égről a Napot, a Holdat és a csillagokat letagadva, nehogy ellenünk is kivessenek (avagy harci arzenálként bevessenek) egy mocskos, vacak, illegális nyelvtörvényt. Így haladtunk előre a busszal és a korral, jóllehet a városba nem mentünk be, mert egyesek úgy találták jónak, ha a Matyi térnek csak messziről integetünk, mint az angol királynő, csuklóból. Hangsúlyozták, úgyis ismeri mindenki, tanulmányozására most nincs idő. Persze akadtak, kik azt mondták, nem, ez nem éppen így van. Csakhogy: ha választási lehetőségről van szó, s kedvünkre csipegethetünk az előre mutató igenek, illetve a hátrafelé menetelő nemek közül, akkor többnyire az utóbbiak mellett döntünk. Nemet kiabálunk a paradicsomi tiltásokra, nemet a függetlenségre, nemet a kettős állampolgárságra, a hazugok leváltására, az oltásellenzőkre, nemet a disznóinfluenza-tagadókra, a zöldekre, a katolikus papok családalapítási természetére, nemet erre s arra, nemet Kolozsvárra.
S hogy mennyire nem igaz, hogy mindenki ismeri Kolozsvárt, m/k/i sem igazolja jobban, mint maga a polgármester, akit nem véletlenül hívnak a rossz szájak apostolinak (de inkább prosztónak: a’ prostu). Nem véletlenül, mert kötélverő (funar) elődjéhez hasonlóan valószínűleg ő is csak egy szerencsétlen küldöttje, ejtőernyőse a Mennyei Atya egyik felkentjének, aki ugyan nem Rómában lakik, hanem inkább Romanban (sz. m.: település fajta Moldvában), vagy még ott sem, hanem csupán a közelében, a városszerűségtől kétszázharminchét kilométerre, a kereszteződéstől balra, a hetedik szilvafa mellett. Namármost: ez az ember, ez az úgynevezett polgár, apostoli nagykövet egy ízben az uniós Egyesülés terén sebtében kiderítette, hogy a kolozsváriak igazából szatmárnémetiek (sz. m.: Szatmárnémeti román „tükörfordításban” Satu Mare, ami magyar tükörfordításban nagy falu). Tudniillik magyarul beszélnek, és aki magyarul beszél, nem lehet egyéb, mint paraszt. Szellemes felismerés, nemde?
Ennyit a táblán túlról Erdélybe passzolt primáriusz apostoli bölcsességéről.
Egyesek az efféle szemtelenségekre azzal vágnak vissza, hogy paraszt, aki mondja. Néha én is.
Következésképp: ha szabad ilyet gondolnom, talán mégis azon kollégáknak volt igazuk, akik amellett törtek lándzsát, hogy az árvaságra jutott Kolozsvárt most hagyjuk (ki). Az együtt utazó, okuló közösség eme elhatározásának természetesen egyetlen pozitívuma, rövid távú konklúziója lett, éspedig: pillanatnyilag nem néztek „szatmárinak”.
A felvázolt közjáték ellenére a Matyi térre egészen biztosan még vissza fogunk térni, ha nem is mindnyájan, de egy páran, akik ezt a kiváltságot majd ki is érdemeljük, kétségkívül, mégpedig nem trógersorba taszítottként, hanem a jelenlegi mivoltunknál kedvezőbb státuszbeliként (el sem tudom képzelni).
Így hát miután az éjszakai fényekbe burkolózott kincses várost minden oldalról körbeudvaroltuk, foszladozó fátylát újból meg újból megérintettük, és a teste iránti vágyakozásunk félre nem érthető jeleivel, az elterelőútján megejtett násztáncunkkal az elpirulásig felizgattuk, akár a hajadont a távol tartott vőlegény, ismét visszatértünk a messzi Székre – aludni. Még jó, hogy a nagy sötétségben rátaláltunk.

1 megjegyzés:

Éva írta...

Mint néhai szatmár-megyei lakos most egészen megilletődtem, hogy én és a kincses, kilenc záros, kolozsvárosi, Virág János szegről-végről mégiscsak rokonok volnánk, egy kalap alatt, egy hajón utaznánk...ez aztán a nem várt megtiszteltetés :)