„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. november 3., kedd

Frontvonal: kinek a pap, kinek a papnő. Sorvadó közösségeink VI.

Marosvásárhelyen minden ötödik járókelő görögkeleti pap. Megható. Ha nem pap, akkor papnő, a két kategória között azonban nem sok a különbség, hisz mindkettő szőke. Ez még az előbbinél is meghatóbb. Egyetlen polgári főre így talán több mint öt, Istennek abszolút elkötelezett igazhitű hívő jut. Hogy mennyire hiteles, igaz és szívből jövő ez az elkötelezettség, arról persze vitatkozhatunk. Mert az átszellemült fizimiskájú pap általában egy-egy angyal arcú papnő társaságában sétál végig a főutcán, azaz jobbján a nővel, balján a legfelsőbb hatalmat megtestesítő jelképekkel. Persze ez még nem kéne gyanút ébresszen senkiben. Ám amíg a kolostorokban keresztre feszítéssel űzik a sátánt azokban a pillanatokban, amikor a belázasodott, hideg rázta lakónak dokira lenne szüksége, azt hiszem, a gyanúnk is megalapozottá, jogossá kezd válni.

E történetben már az is hátborzongató, hogy a színpompás, látványos Kultúrpalota árnyékában egyáltalán felvetődik bennünk a kérdés: mi értelme ekkora lelkipásztor-áradatnak Székelyvásárhelyen? Minek a temérdek pléhkereszt, aranyozott óriásbazilika? Emberi léptékkel mérhető-e még ez a szakrális sűrűség, tömjénfüst-koncentrátum, szentségosztódás? Csak nem fegyverként használja a bicegő államapparátus a kereszténység ártalmatlan jelvényeit, szimbólumait és képviselőit az amúgy is fogyatkozó, önmagát emésztő kálvinista réteg ellen? Vallásháború zajlik itt, vagy mi?


És ők tudják, hogy mi tudjuk, mi folyik körülöttünk, és mi a rovásunkra. Ők viszont azt is tudják, hogy
protestáns puritánság ide, katolikus konzervativizmus oda, mi semmi pénzért nem bántanánk az egyházukat, nem cselekednénk a krisztusi tanítások ellen. Talán istenfélelemből, talán nem, végül is mindegy, miért nem, hisz a lényeg úgy is az, hogy nem. Nem nyilaznánk le a pópáikat, bármit is tennének, és nem törnénk rá a közösségeikre, még önvédelemből, önmegőrző, világmegváltó szándékkal sem. Emiatt hatalmaskodhatnak egyelőre felettünk kezükben a Szentírással, fejük felett a bazi nagy kupolákkal. Ám ami földi, az nem örökkévaló, a római birodalom is megbukott, a perzsák, az oszmánok is visszavonultak, mindenféle erőfitogtatásnak vége van/lesz egyszer.

De vajon az erdélyi ütközetnek ki lesz a győztese? Aki Isten nevében harcol, vagy az, aki Isten nevében tűri, hogy harcoljanak ellene?


A vásárhelyi Kultúrpalota pokolian sötét, jéghideg alagsori vécéhelyiségeiben mindenesetre már thrillereket is nyugodtan forgatni lehetne. Nagyon remélem, nem ott fog eldőlni a majdani csata, a keleti eklézsiák köntösét magukra öltőknek a polgári kisebbséggel zajló ökölvívó-mérkőzése, s ha bukni is fogunk, annyit legalább kikérünk majd magunknak, hogy ne ott, ne a vásárhelyi közművelődés fellegvárának angolvécéjén kerüljön sor a végső összetűzésre, a félreértelmezett erkölcsrobbanásra.


A palotának érintetlennek kell maradnia (beleértve a férfi+női mosdót is).

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

+++

Gurzó K. Enikő írta...

Kösz.

Spectator írta...

Én át tudnám fordítani Orosházára is a dolgot, bár itt nem papi ruhában járnak "ők"... S amíg ők tesznek, márpedig ugyancsak aktívak, addig elvihetik Székelyvásárhelyt és Kolozsvárt és Orosházát is...

Gurzó K. Enikő írta...

De ugye tudja, hogy a két helyzet nem azonos. A következményeit nézve pedig pláne, hogy nem az.

ÉvaZsuzsanna írta...

Szíves figyelmedbe ajánlom a Marosvásárhely főterén álló ortodox bazilika előcsarnokában lévő freskókat, egyik erdélyi utamon láttam, nem akartam hinni a szememnek!
Látható blogom 2006. augusztusi bejegyzésében...