Kilincscsere Vécsen. Sorvadó közösségeink XI.

Az este aznap semmiképp sem akart megérkezni, szinte ingerlően későn jött el értünk, csak azt követően, hogy átverekedtük magunkat az elébünk gördült rengeteg önsajnálati s önostorozási próbán, hiábavaló kincskereső kalandtúrán. Így hát tépetten, szárnytörötten, de büszke lázban, bús varázstól leigázottan szédeleghettünk be Marosvécsre, hol, mondhatnók, címétől, rangjától megfosztott fejedelemhez illő volt a fogadtatásunk. Már a kastély bejáratában szellemi fogyatékosok integettek nekünk felhevült testtel és kipirult orcával, mint a bolondok, bátortalanabb társaik sok-sok rács mögül üdvözöltek esetlenül, csíkos pizsamában, vagy anélkül, de köszöntöttek, és mi ettől hirtelen boldogok lettünk, mert megszületett bennünk a dicsérendő felismerés, a rádöbbenés, majd a hála Isten felé, hogy ép eszűnek, úgymond beszámíthatónak teremtett meg bennünket. Noha e fesztív bolondériának, rabruhaterrornak, mi kilencven éve kezdődött, valószínűleg sosem lesz vége. Hisz hány év telt már el a vécsi kerekasztal-beszélgetések óta, s a jelzők, miket a felszólaló, megszólaló transzszilván lovagokra aggattak, még mindig élők, frissek, sőt, mintha csak most szökkennének igazán szárba.

Mert ebben az országban mindenkiről azt hiszik, hogy időmilliomos, hogy százhúsz élete van, hogy a türelem megtestesítője. Mert hiszik, ha ők ráérnek, akkor mi is. Ők bent, mi viszont kint. Kint a sírkertben, kőlapok és kőasztalok körül, siratófák alatt.

S az irántunk való határtalan szeretet is kiteljesedni látszik (ezen kirekesztősdik által is). Hisz mi mást jelenthetne a velünk folytatott bújocskásdi, fogdmegesdi, az itt vagyok, hol vagyok esszenciája, amely abban a gyakorlatban jut kifejezésre, hogy gyors felindulásból, hisztérikusan, bosszútól fűtve egyszer csak a házainkból kiköltöznek? Jóllehet aztán mégsem, inkább vissza, sőt, a korábbinál még mélyebbre fészkelik be magukat a termeinkbe, csarnokainkba, kápolnáinkba, tetőink alá, pincéink fölé, egyre kitessékelhetetlenebb formákban; a világra nyíló ablakainkba, lakjaink dekoratív nyílásaiba pedig muskátlijaink helyett csipkés bugyijaikat, melltartóikat állítják ki, ekként jelzik, mint az agyamentek, meddig terjed a hatalmunk.

A látvány fenségességén túlmenően ez a személyes, önkitárulkozó jelenlét hatványozott örömmel tölti el az embert, az otthonából kifúrt, kiüldözött tulaj szívét, mert így legalább abban lehet biztos, hogy aki beköltözött az odújába, a bennlévő, a lakó, a potyautas, az ingyenélő már ismeri az alsóneműt, legalábbis fogalmi szinten. Az már egy másik kérdés, hogy ezzel egy időben képes-e identifikálni a klotyót is, fogalmi szinten legalább, és nem-e hagyja ott erősen érzékelhető lenyomatait a kastély összes szegletében. Igen, ha a műveltségnek az ürítésre, a kisebb, nagyobb dolgaink intim elvégzésére vonatkozó elméleti fejezete még létezik a fejekben, akkor már ünnepelnünk kell, hisz az ősi szokás, az angolvécézés, a bilihasználat művészete a higiénia legalapvetőbb megnyilvánulása, mely másutt magától értetődő, itt, Erdélyben mára már csupán a civilizációnak egyfajta igazolványává alacsonyodott.

Tájainkon ugyanis a mosdó az utolsó olyan helység, amit felújítanak, kicsempéznek. A felújítás ugyanis általában kimerül a csempézésben. Ezen műveletet úgy is nevezik errefelé, hogy grésziázás, és ha ez az abszolút jó egy ingatlannal megtörténik, akkor már luxuskategóriáról beszélnek a népek. A lényeg ugyanis mindig a külső, a profájl, a szem és a józan ész becsapása, a káprázat. Az átverés, magyarán. Adjunk rá tiszta ruhát, a többi nem számít. Bizonyítsuk ideig-óráig, mennyit áldozunk, áldoztunk állagmegóvásra, mekkora pénzösszeget költöttünk el, költünk a kimondhatatlan nevű főúri rezidencia megőrzésére, mennyit a kipofozására, s részükről (mármint a részünkről) ez a köszönet. A dúsgazdag, parasztevő soviniszta disznók kitúrnak az újravakolt falak mögül, füllentik ők tudatosan, félrevezetve ezzel önmagukat is. Jesszus!

Mert valójában nem is történik egyéb, mint a kilincsek kicserélése: a régi rezek helyett műanyag vackok kerülnek a sokat látott, sokat hallott kapukba, ajtókba, melyek emiatt mostanság igen nehezen nyílnak meg a vécsiek előtt. S ha meg is nyílnak, a kitámadhatatlan design oromzatán rengeteg fogyatékos, érinthetetlen állami gondozott, bántalmazhatatlan szerencsétlen flótás védelmezi a mundér becsületét.

Kemény.