„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. november 16., hétfő

A szentbenedeki nagyfal (is leomlott). Sorvadó közösségeink X.

A grófkisasszony ma korán kelt, látni kívánta a felszálló köd virtuskodását, majd a harmathabok közül kiszabaduló hegyláncolatot, amint a futamgyőztes örömével körbehordozza tekintetét a rabigába hajtott, ébredező tájon. Ám aznap reggel csalódnia kellett, hisz a felkelő Nap lett a vidék ellentmondást nem tűrő úrnője, őfelsége pedig úgy csillogtatta meg szemkápráztató aranyfényét a gyöngybevonatú leveleken, hogy a mennyei villogáson kívül egyebet észlelni nemigen lehetett. A pászták erejéből mindenesetre a kémlelő leányzó hajkoronájára is bőven jutott, és ettől csak fokozódott a színparádé s a kavalkád.

A grófkisasszony ezért leereszkedett a mélyen fekvő udvarba, hogy arca természetes pírjának a domboldal lábait nyaldosó patak kristálytiszta vizével adjon huncutabb ragyogást. Érezte, ma eljő érte a messziről és régóta várt herceg, ki a makulátlanságot, az ártatlanságot értékeli majd benne, nem pedig a hetedhét országon át futó birtokát és a tulajdonjoggal járó hatalmat.

Sejtelme be is igazolódott, hisz az ifjú úgy elvitte magával a hajadont, hogy még a teherbíró ősi falak is leomlottak utána, hiába állítottak ki védelmükre a kastély urai unikornisokat és egyéb korabeli őrző-védő alakulatokat, kommandós szerveket.

De hát minek is rovom le ide mindezeket, hisz a tündérrózsikás, szőkekirályfis mesék élvezetére manapság senki sem szán időt, sem energiát. Ez egy olyan világ ugyanis, amelyben a reneszánsz helyszín romantikáját csupán ordináré miniszoknyákban és vinilin tűsarkúakban botladozó bukszák jelentik. Tudniillik a múltat az érintetlennek tűnő Szentbenedeken is szépen benőtte a fű, a patinára rálustálkodta magát az igénytelenség, a főurak lépte nyomát pedig a gondtalanul, szemtelenül széthajigált hulladék különíti el a jelentől. Ez is egyfajta diszkrimináció, amiért perelni lehetne. Kellene.

Itt viszont senki sem gondol arra, hogy az örmény-magyar "romhalmazba" Dés teljes tékája beleférne, s talán még a várostörténeti gyűjtemény néhány érdekessége, ritkasága is okulására válna eme felújítható, még megmenthető élettérben a focidepresszióba s drogművészetekbe kergetett fiatalságnak, ha már a komcsik agymosásán átesett idősebb nemzedék szellemi-lelki épülését a kulturális megnyilvánulás – mármint az irodalmi előadás, a könyv, a műtárgy – már úgy sem szolgálja. Hisz ha szolgálta volna, akkor most nem részesülnénk abban a megtiszteltetésben, kegyben, hogy jó helyett csak rosszat mondhassunk Kornisék ősi fészkének aktualitásairól.

Így hát a misztikus Szentbenedeken számomra csupán két ostoba maca jelképezte áttételesen a pillanatot, no meg a fertőző fabudi, ahová kisdolgozni beinvitáltak. A történet díszletét a közeli buszmegálló avatta hiánytalanná: a létesítmény sártengerében néhány hontalan bambult mozdulatlanul, ekként, kínai-török vásári portékában remélte, hogy hamarosan felszedi majd őket az álmaikat beteljesítő Robotkolozsvárra rohanó társasmobil.

És a társasmobil felszedte őket.

***

archív

2 megjegyzés:

Éva írta...

Akárhogy is, nekem tetszik ez a 'tündérrózsikás, szőkekirályfis mese, a romos harangláb, az omladozó falak...bárcsak mese volna, és nem valóság...

ÉvaZsuzsanna írta...

"sorvadó közösségeink" - köszönet a sorozatért!