„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. december 10., csütörtök

Tacs. Sorvadó közösségeink XV.

A régi az újban, 's az új a régiben

Ez az a település, amellyel nem igazán tudom, mit kezdjek. Jobban mondva azt nem tudom, sorolhatom-e a meggyengült, sorvadó közösségeink közé, avagy sem, hisz a közeli települések magyar ajkú lakosságával együtt állítólag szívósan kitart anyanyelve s nemzeti hovatartozása mellett a mára teljesen elrománosodott egykori szász vidéken, Beszterce-Naszód megyében.

Ám nem csak emiatt vagyok tanácstalan és eltévelyedett. Tény és való ugyanis, hogy a világvégi tünetegyüttessel megspékelt szórványszindrómát még mi is, akik arrafelé már távoli idegennek számítunk, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Tulajdonképpen volt rá módunk, hisz elég sokat tekeregtünk, bukdácsoltunk, amíg a rejtőzködő Tacsra rátaláltunk. Előbb egy tévesen kihelyezett forgalomelterelő tábla miatt kerültük meg szinte az egész Észak-Erdélyt, majd egy újabb okosan megfogalmazott felirat sodort tévedésbe, így már-már attól kezdtünk tartani, hogy Beszterce mindenestül kiszaladt a lábunk alól, nemkívánatos vendég módjára kivitett magából, aminek következtében moldvai kolostorlátogatásba torkollik a református templommustrának indult kultúrprogramunk.

Szerencsére nem így történt, mert még időben elébünk tolakodott a girbe-görbe, de célba vezető „autópálya”, amelynek tesztelése végül eredményes lett: a porfelhőbe burkolózott útszakasz végén, a rozsdásodó vonatsínnel büszkén megférő színpompás benzinkút utáni kereszteződésnél egyszer csak felcsillant előttünk teljes szépségében a mindentudó közlekedésrendészeti panók egyik díszpéldánya, majd mögötte a sok-sok sáros huppanó s kopár dombocska, amelyek ölelésében egy időre elvesztünk a világ szeme elől.

Így, ennyire lehetetlen állapotban érkeztünk meg Tacsra, s a tudományos kíváncsisággal keresett mezőségi templomok lábához, hisz fejünk fölé egyszerre két istenháza is tornyosult. A régi s az új – szoros egymásmellettiségben. Utóbbi felépítésére az előbbi romlandósága sarkallta a hollandok által elvarázsolt helybeli kálvinistákat, akiket a nyugatiak valamiért erősen meggyőztek arról, hogy a kazettás hajlékot helyreállítani pénzügyileg nehezebb lenne, mint felhúzni egy modern stílusú épületet, amelyről itt inkább nem nyilvánítok tárgyilagos véleményt (mert az sokakat felháborítana). A tiszteletes mindenesetre nem iparkodott közelebbről felvilágosítani bennünket arról, van-e konkrét elképzelésük, kidolgozott tervezetük az ótemplom megmentésére, hasznosítására, ezért sajnos nem oldozhatom fel a feltételezett bűnök alól, legalábbis önmagamban nem.

Talán még annyit erről a fölöttébb tanulságos szegény-gazdag erdélyi megállóról, hogy a velem tartó kolléganők egyike pont itt, a magaslati templomkertben, az értékromlás tetején és csúcsán, a hagyományápolás temetőjében dicsérte meg a már több napja viselt mustársárga blúzomat. Márpedig ő ilyet csak akkor tesz (lévén, hogy nem ez a kedvenc foglalatossága), ha egyáltalán nem kötik le a látottak, ha káromkodás és éles kritika helyett női közhelyszerűségekbe kívánja fojtani a csalódottságából fakadó haragját. Később határozottan ki is jelentette: az újnak s a réginek Tacson érzékelt konfrontációja, az arányok durva harca, az egyedi múltat beárnyékoló jövő, s az archaikusra magasról tevő korszerű egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Sőt.

Efféle vegyes érzelmekkel gyalogoltunk le az árok szélén elkényelmesedett buszhoz, miközben meg sem fordult a fejünkben, hogy a falakon túl egyesek a nyomon követésünkkel tartják ébren önmagukat. A faluban ugyanis síri csend honolt, még a légy sem zümmögött, és a traktor is alud(ot)t. Ilyen mennyei körülmények között természetesen senki sem sejtette, hogy a kerítések, ablakok mögött kukkolók titkos köreiben érkezésünknek már régen híre ment, és hogy szakszerű sommázatok helyett brigádunkban egy-kettőre házszámok, lakcímek kezdenek majd közszájon forogni, a száraz, marketing-ízű adatokkal együtt pedig az is nyilvánvalóvá lesz, hol, kinél lehet szőttest vásárolni, s mennyiért. Feltételezhetően nyugat-európai képet vághattunk a terepszemléhez, hisz az árak elérhetetlen magasságokba szöktek. Így hát vásárfia s kontyalávaló nélkül távoztunk az öregedő, de piacorientált Tacsról.

(Üres kézzel azonban mégsem jöttünk el onnan, tarisznyánkban egy legendás nótának szorítottunk helyett. A dal ekként szól, talán ismerősen:


1. Fehér László lovat lopott

A Fekete-halom alól.

Lovat lopott kantárostól,

Cifra nyereg-szerszámostól.


2. Rajta érte hat vármegye,

Hat vármeggye, hatvan rabló.

Fehér Lászlót ott megfogták,

Börtön fenekére dobták.


3. Fehér László, édes bátyám,

Aluszol-e, vagy meghaltál?

Feleli a többi rablók:

Ne keresd itt a bátyádot!


4. Zöld erdőben, zöld mezőben,

Akasztófa tetejében.

Zöld erdőben, zöld mezőben,

Akasztófa tetejében.


adatközlő: Székely Márton /20/, gyűjtő: Kallós Zoltán, 1966.)

6 megjegyzés:

Éva írta...

Ezt a dalt valamikor, megboldogult lánykoromban én is elénekeltem egy megéneklünk Románia versenyen...

Amúgy szakmai feltérképezés, vagy egyéni kezdeményezés ez az országjárás ?

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Egy őszi továbbképzésen vittek el ezekre a helyekre.
Szóval énekelsz is.

ha23 írta...

Mostanában jártam Tacson és sajnos egyet tudok érteni a cikkíró ki nem mondott (ill. írt) gondolataival: a csodálatos, kazettás-mennyezetes, emberléptékű és megkapó szépségű és arányú régi templomot pusztulásra szánták, a hollandok nem adtak pénzt a fölújításra, és most, hogy fölépült az új "templom", meg amúgy is: minek.
Az új templom igénytelen, ormótlan hodály, északra néző ablakokkal (mert persze onnan jön a fény - a hollandok szerint, régi templomokon senkinek nem jutott eszébe észak felé ablakokat nyitni), ajtók, ablakok nem zárnak, a lelkész lakással együtt inkább drága és azőta is rettentő rezsiköltséggel járó tévedésnek, mint érdemi ajándéknak nevezhető. Ha lenne rengeteg pénzem, azonnal tennék azért, hogy a régi templom restaurálásra kerüljön, mert érzelgősség nélkül állítom, hogy él, lelke van, emberi, személyesen szólít meg - és én bizony könnyet ejtettem érte.

ha23@freemail.hu

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Inkább (pusztulásra) ítélték, mint szánták.
Köszönöm, örülök, hogy egyetért és együttérez velem, velünk.

Tibor írta...

Én idén tavasszal jártam ott, Tacson.

Igen,a régi templomnak lelke volt, az új meg...új volt....

Üdvözlettel,

Novák Tibor
Ercsi

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Sajnos én már nem emlékszem egyik templomra sem. :)