Minden rossz, de a vége jó

Ragyogó szemű, szép szál huszárlegények szalutáltak nagyszombaton a jász főváros „sétálóutcáján”, hagyományőrzők, köztük motorosok, íjászok, kung-fusok, rézfúvósok és lovagok követték őket fegyelmezett sorokban, talpig díszben, hogy együtt ünnepeljük a tavaszi hadjáratnak emléket állító városnapo(ka)t. A nehezen összeverődött álmos tömeg legszívesebben torkaszakadtából éljenezte (volna) a felvonulókat (ám nem merte), akiknek fénye „sajna” elhalványította a főlebonyolítók csillogását, többek között Jocóét, a polgármesterét, akinek az újabb csinnadratta épp kapóra jött (hát ekkora mázlit!). Hisz ki hiszi majd el ezek után, hogy ő valójában nem a választópolgárokat szolgálja? Ki hiszi majd el, hogy a szürke hétköznapokon autópályaként üzemeltetett főteret az elmúlt négy év alatt képtelen volt kipofozni, élvezhetővé tenni, elzárni a nemzetközi teherforgalom elől?

Ürömömre a rozsdás zászlórudakba még a március 15-e után elraktározott zsebkendőnyi lobogócskákat is visszacsempészték, a szökőkutak egyikét-másikát működésbe helyezték, az eddig szeméttárolóként használt földnyelveket árvácskákkal ültették be, a faleveleket hagyták kizöldülni s érvényesülni a visszafogott színkavalkádban, a várva várt enyhülést pedig beengedték a hideghónaljú tanyák közé, s mindezeket kizárólag értünk, a mi boldogságunkért, a mi jólétünkért hajtották végre. Vagyis: mit akarunk még?

Az otthoni húsvéti húsos fazék közeléből felháborodottan elkergetett, és az egészséges fejlődésében imigyen megzavart gyerkőc eperfagyit köpködött elébem, de kit érdekelt ez a nagy tavaszi zsongásban? Bevallom őszintén, zagyvasága engem sem kísértet meg, nem vágtam pofon a szerencsétlent, de még rá sem szóltam, nem üvöltöttem a fülébe: „Fiam, viselkedj!” Ott voltak nekem a ragyogó szemű, szép szál huszárlegények, alattuk a csini paripák, mellettük a zavarba ejtő Harley Davidsonok, hátukon a sörissza, bőrszerkós nehéz fiúk, az amcsi Mongolok kistesói. Igaz, utóbbiak nem a kábszerforgalmazó, randalírozó, négy végtaggal egyszerre ütő s aprító gonoszt képviselték, hanem a jót (?), a nemest (?), a tradíciókat (?), a nemzeti vonulatot.

Mégis, Jocó szemében a rettegés jeleit véltem megvillani, talán merénylettől tartott, azért tolta maga elé a kétszáz kilós szekrényajtót, védje meg, ha tudja, amikor tájékozatlanságomban más kiutat nem leltem magamnak, csak pont azt, amelyik az orra előtt vezetett el. De miután arcán megpillantottam a riadalmat, gondolkodóba estem. Azon nyomban szerettem volna megtudni, vajon miért, mitől fél az én burgermeisterem? Valószínűleg nem csak úgy, megszokásból, a hepehupás korzó s a dülöngélő, végnapjait élő központi műemlékek látványa miatt. Mint kormánypárti a romlottságot egy-kettő helyrehozhatná, csak akarnia kellene. Feltételezem, a szomszédja vicsorít rá fellendülőben lévő társadalmi státusa okán: az én értetlenkedésemre s az ő meghökkenésére egyéb magyarázatot ekkora kampányidőben egyszerűen nem leltem, lelek.

Mindezeket egybevéve, Jocót még bírnám is, ha nem lenne annyira szocreál, amennyire. Ha nem Fecóval parolázna előmenetele érdekében, hanem maximum Gordonnal. És neheztelek rá azért is, mert számára a húsvét olcsó népünnepélyé silányodott az idén (még jó, hogy a forgatagban legalább a palacsintasütőknek nem biztosított kibontakozási lehetőséget), noha mégcsak nem is Bódi Guszti vitte a prímet, és diplomatikusan Bunyós Pityut is távol tartotta. Ám az összetákolt emelvényre rossz időpontban felzavart ifjú rockerek ujjgyakorlata teljesen szétzúzta a félig csendes szentmisét, amely épp a koncertjük alatt bonyolódott, szintén a haccacáré helyszínén, Műjézus sírja mellett.

A diétásra sikeredett torma- s báránymentes vacsorám mellé bor helyett száz forintos sört ittam az emberiség testi-szellemi épségéért, feltámadásáért. Az eseményekhez nem is nagyon illett volna ennél arisztokratikusabb, ízorgiát nyújtó lötty. Persze jól esett volna egy minőségibb szíverősítő is, de mire ebben a vörös közegben pontot tehettem az i-re, s lehúzhattam magam mögött a redőnyt, már csak egy lepukkant mazochista ábécét találtam nyitva, a lepukkant ábécében pedig a végül megvásárolt, se füle, se farka komlófőzet volt az egyetlen iható, rózsaszín felhőket eloszlató bódítószer.