Tetemre hívás

 A restaurált, konzervált és preparált hollókői vármaradvány egyik belső tere

Hollókőt, azt hiszem, nem kell bemutatnom, akinek viszont mégis, annak kiindulópontként bátran ajánlom figyelmébe a rendelkezésünkre álló rengeteg színes, gazdagon illusztrált útikönyvet és a mindent tudó világhálót, többek között a Wikipédiát. Az ajánlott irodalomban ugyanis az összes alapinfó megtalálható. Földrajzi, néprajzi s egyéb tudományos adatokat vele kapcsolatban ezért nem közlök, elég ennyi: kellemes kis hely. Ha az ember nem rusnya tájékozódni, s közben használja az eszét, akkor nem a napsütötte teraszok és aszfaltparkolók között lavíroz, hanem inkább felkapaszkodik valamelyik dombtetőre, mert onnan belátja az egész környéket, a Cserhátot, de kedvező látási viszonyok esetén még a Mátrán túli részeket, a magas Tátrát is lesasolhatja (esőben útnak se induljon!).

A vidéket időigényesebb túrák lebonyolítása céljából is érdemes felkeresni. Tessék lesétálni a forráshoz, majd visszakapaszkodni a várhoz, hisz az erdei ösvény meredek szakaszainak leküzdésével egész napi testmozgás-szükségletüknek eleget tehetnek. A palóc leves és a sztrapacska utána igazán jól esik és jól jön, bár pénzügyi megfontolásból én nem éltem ezzel a lehetőséggel, megelégedtem a vágódeszkámon „kisütött” diákcsemegés cipókölteménnyel.

Ezennel azonban meg is érkeztem a nekem mi nem tetszik című fejezethez.

Nem tetszik többek között, hogy a hollókőiek is sztárkereskedői allűröket vettek fel, noha ez az állapot egyáltalán nem áll jól nekik. A boltokban ugyan helyi jellegzetességeket nem találsz, vásárolhatsz viszont békési fonott kosarat, szatmári kovászos uborkát, szász beütésű köcsögöt, bihari muzsikát. Az éttermek árai az ég kapuit döngetik, a palóc népviseletet pedig ruhakölcsönzőből válthatod ki s öltheted magadra egy fotó erejéig, ha bőven van suskád és humorérzéked. Hogy élőben lásd, arra nagyon kevés az esélyed (esetleg meggyönyörködheted a múzeumokban, intézményenként kb. 250 forintért, általános jegy nincs).

 Élőben nehezebb...

A skanzen mellett persze ott a vár, ahová múzeumi alkalmazottként sem mehetsz be ingyen, hiába mutogatod a bizonyítványodat a meghökkent kapus asszonynak, amúgy rendben lenne, csupán a modernizmus rondít bele a képbe. A járófelületet borító piskótáknak szerintem semmi keresnivalójuk a történelmi helyszínen, és a túlzottan pedáns, szögmérővel kimért rekonstrukció sem adja vissza a korabeli hangulatot. Kevés az idegennyelvű felirat, de sok az egyazon időben beengedett álmélkodó turista, így sokszor torlódásokra, fennakadásokra lehet számítani a lépcsőkön és az erőd pici termeiben, beltereiben. Egyébként a védmű jól néz ki, fiatalosan friss és tiszta, az avatatlan szemnek igen tetszetős, lebilincselő, számomra viszont hivatal ízű, valóságos konzervátórium, olyan, mintha hideg illatú, fertőtlenített falai között feszült ügyintéző nők, kosztümös aktatologató fruskák intéznék a világ sorsát.

De térjünk vissza egy percre a múzeumfalunkhoz, a világörökséghez, amely úgy jött létre, hogy az önkormányzat megvásárolta a romos parasztházakat, majd felújíttatta, restauráltatta a maradványokat, aztán a kipofozott közkincs-együttest bérbe adta. Az eredmény tényleg szép, nekem azonban kevés. Örülök, hogy az autós forgalmat kitiltották a védett műemlékutcáról, ám nem örülök, hogy Hollókő is csupán egy bebalzsamozott díszes tetem ma már.

Csónakot nekik!

A Zagyva természetes szépsége (kotrás előtt)

Magyarország a versenyhorgászat tekintetében nemzetközi viszonylatban is különleges adottságokkal rendelkezik, már ami természetes vizeit és a finomszerelékes horgászat gyakorlási lehetőségeit illeti. Kicsit mélyebben belegondolva, ez tényleg igaz. Van azonban több olyan folyónk, amelyekről viszonylag kevés tudósítás lát napvilágot, pedig álombéli tájakon, mesebeli birodalmakon rohannak át. Ezek egyike a halakban gazdag Zagyva, a Mátra s a Cserhát legjelentősebb vízgyűjtője. A patak az Északi-középhegységhez tartozó Karancs hegységben ered 600 méteres tengerszint feletti magasságban. Egy ideig a domborulatok közti széles völgyben halad, megkerüli a Mátra tömbjét, érinti Pásztót és Lőrincit, majd Hatvan városán átcsörtetve eléri a Jászságot. Folyási sebessége itt lelassul, útja délkeleti irányba fordul, áthalad Jászberényen, Szolnoknál pedig beletorkollik a Tiszába.

Minden szépsége ellenére a nagy esőzések idején rendkívül rakoncátlan, pajkossága pedig óriási galibát tud okozni. Idén is sokakat kizavart házikóikból, egyeseket a rokonokhoz, másokat a gátakra kényszerített, aztán, látva ijedelmüket, nagyot kacagott és visszalépett régi medrébe. Melengedtük ezért átforrósodott testünkkel a kánikulától porladó partját, onnan nézegettük békáékat és teknőséket, szurkoltunk nekik az életért folytatott küzdelemben. Ám igencsak mereszthettük a szemünket, mert a vízi növényzet, amely tavasztól őszig amúgy gyönyörű, s egyfajta zöldes-sárgás nyári ruhába öltözteti a csatornát, nem engedte, hogy a víz felszínén zajló történeteken kívül egyebet is kilessünk.

Sebaj, tudtuk mi, amit kellett. Azt is, hogy a polgármester télen még arról beszélt, idén tavasszal kikotortatja a városi Zagyvát, hogy mindenkinek jobb legyen. Most már nyakig benne vagyunk a nyárban, de még semmi sem történt, csupán néhányan merészkedtek rá a vízre egy kis gumicsónakkal. Valószínűleg nem juthattak messzire, hacsak: 1. ki nem hasadt alattuk a jármű, mert akkor egy ideig bizonyára elkerülik a vészforrást; 2. össze nem találkoztak a rendfenntartó szervekkel (bár szombat délután ez eléggé kizárt).

Vagyis elgondolkodtunk azon is, mennyi előnye származna a városkának abból, ha a Margit-sziget körül hivatalosan, program szerint és bizonyos díj ellenében csónakázni lehetne. A régieknek erre is volt módjuk, hisz Berénynek is megvolt a tavacskája, s megvolt a sörkertje is a tavacska mögött. De jöttek az istentagadók, és településrendezés ürügyén mindkettőt felszámolták. Maradt a temérdek szúnyog, a mocsárillat szárazság idején, a megkeserített munkásosztály, és a temérdek büfének nevezett harmad rangú kocsma – csónakázó tó nélkül (a biztonság kedvéért).

Persze lehet, hogy addig jó, amíg sem a hivatalosságok, sem más bele nem avatkozik a világ rendes dolgaiba, nem teszi rá a kezét arra, ami nem az övé, s nem is volt soha, így a Zagyva érintetlen marad, no meg buja, egy természetes szépség, a magyar pontyok kedvence.

Erről jut eszembe, a délalföldi Béga kikotrására húsz évig készültek, amíg végül nekifogtak, és azt tették, amit mindenki előre látott: kivágtak rengeteg part menti fát, kinyírták az élővilágot. Ugyanezt tették a Sebes-Körös nagyváradi szakaszán is, noha ott még csak álcának sem használták a kotrást. Egyszerűen csak romboltak, betonoztak. Ne is mondjam, a Béga nem kapta vissza egykori hajózható tulajdonságát, a Körös pedig elveszítette mindazon jellemzőit, amiért szerettük.

A belvárosunk is kéne

Aláírható állásfoglalás a történeti értékek rombolása ellen – V. kerület, Bécsi utca

Átépítették a Kálvin terünket, lerombolták anno a nemzeti színházunkat, és Óbudánkat, most még a belvárosunk is kéne!? (A Danon görög joghurt-reklám után szabadon)

Noll Tamás elnök részére

Állásfoglalás az V. kerületi Bécsi utcában tervezett városszerkezetet sértő és értékromboló nagyberuházás megakadályozása érdekében

Tisztelt Elnök Úr!

Mint bizonyára már Ön is értesült az eseményről, 2010. június 30-án a Központi Tervtanács a Fővárosi Tervtanáccsal együtt összevont ülést tartott a Budapest V. kerületi Bécsi utca Hrsz:24 413; 24 415; 24 439; 24 438; 24 437; 24 440; 24 416; 24 427 összevont telken elhelyezendő iroda, szálloda és kereskedelmi épület Elvi engedélyezési terve témában. A projekt tervezője Prof. Stefan Behling és Darron Haylock – a Foster & Partners Iroda London munkatársai.

A tervezett beruházás öt ingatlant bont le a Brit Nagykövetségtől a Kristóf térig, szétrombolva a történelmi városszerkezetet. Két városképileg védendő eklektikus lakóház bontása mellett feláldoz olyan építészeti és kultúrtörténeti emlékeket, mint az 1909-ben áruháznak épült szecessziós Fischer-házat, valamint az újkori magyar építészet egyik legkiemelkedőbb, építészeti megoldásában hazánkban egyedülálló alkotást, a Gulyás Zoltán által tervezett Chemolipex irodaházat (1963).

Az összevont tervtanácsban bemutatott terv, a résztvevők számos tagjának tiltakozása ellenére támogató döntést kapott, ami feltehetően a tervtanács aktuális személyi összetételének is köszönhető.

A tárgyalt beruházás korábban semmilyen nyilvánosságot nem kapott, a társadalom egyéb fórumai sem kaptak tájékoztatást, bár meggyőződésünk, hogy méretét, megoldását, valamint helyét tekintve jelentős közérdeket érint.

A tervtanácsi állásfoglalás – a tárgyalt témával kapcsolatos határozatán felül – azt a „súlyos üzenetet” hordozza, hogy a „pénzügyi érdekek” és a rosszul értelmezett „presztízs” oltárán bármilyen építészeti, történelmi és kulturális értéket föl lehet áldozni. Márpedig elfogadhatatlan, hogy a városrombolást, kétes és kommersz megoldásokat, álértékeket a fejlesztés, jelkép-teremtés, Budapest-brand jelszavaival próbáljanak legalizálni.

Sokkal szimpatikusabb lenne egy olyan magatartás, amely a teljes bontás helyett a meglévő értékek bevonásával olyan várostörténeti rétegződést hoz létre, amelyben az új és a régi egymásra hatásával kölcsönösen erősíti egymást.

Az Ön által vezetett szervezet alapszabályában is rögzítésre került az új építészet értékének, minőségének emelése, az ezzel kapcsolatos állásfoglalás a kiemelkedően fontos helyeken, valamint az épített örökség óvása, különös tekintettel a múlt kiemelkedő alkotásait.

Kérjük Önt, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel akadályozzák meg a történeti értékek lerombolását, valamint a városszerkezetet teljesen nélkülöző magatartás érvényesülését!

E tevékenységükben számíthatnak személyünk és a tagság túlnyomó részének segítségére is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az építész társadalom többségét, valamint a kulturális örökség irányában érzékeny társadalmat teljes egészében maguk mögött tudhatjuk.

Közös akarattal el kell érni, hogy a rossz értékrendet képviselő állásfoglalást változtassák meg, s hasonló elképzelés a későbbiek során se kapjon szabad utat.

Egyetértésében és sikeres intézkedésében bízva tisztelettel:

    Dobai János DLA sk Ybl díjas építész

    Ferkai András DLA sk Ybl díjas építész

    Hegedűs Péter sk Ybl díjas építész

    Patonai Dénes DLA sk Ybl díjas építész

    Wéber József sk Ybl díjas építész

Budapest, 2010. július 9.

***

Aláírható állásfoglalás a történeti értékek rombolása ellen – V. kerület, Bécsi utca

http://www.epiteszforum.hu/node/16452

***

Mély tisztelettel:

Millisits Máté

művészettörténész

új- és legújabbkori történeti muzeológus

"Egy nemzetnek nem csak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői" (Egry József)

Magyar Építész Kamara

1088 Budapest Ötpacsirta utca 2.

műemlékeinkért.hu

Díjak és ugratók. Díjugratók

 2010. július 17., Jászberény

Jászberényben való féléves tartózkodásom óta tegnap vettem részt az első olyan rendezvényen, amelyről azt mondhatom, szép volt, és elegáns, amelyen mindent a helyén találtam. A XV. Electrolux Díjugrató Lovasverseny szervezői nem váratták meg (azaz verték át) sem a résztvevőket, sem a civil érdeklődőket, a vetélkedő nem csúszott sem órákat, sem perceket, tényleg a sportszerűség, a fegyelmezettség jellemezte. Csupán a tűző nap okozott fejfájást, de ha belegondolunk, a Tour de France pályája felé sem építenek napellenzőt, aki kíváncsi a „futamra”, annak el kell viselnie az ultraibolyákat és a hőséget, saját felelősségére vállalnia kell a következményeket. Szóval aki egy ilyen szabadtéri kupán nem óhajt gutaütést kapni a kánikulától, az intézkedjen időben, hogy a természet nyári kicsapongásai miatt ne érje bántódás. Így tettünk most mi is, tökfedővel védtük meg koponyánkat az ártalmas sugaraktól, mindeközben testünk többi része rendesen leégett, de megérte, a versenyszámok közti bemutatót nem hagyhattuk ki. Gyönyörű volt, határozottan örülök, hogy ott lehettem.

 

Sajnos azonban sokan nem ültünk a lelátón, a helyiek java része ugyanis a közeli strandon mutogatta magát, a maradék pedig kavargatásra adta a fejét. Tudniillik két főzőverseny is zajlott a városban. Az egyik klikk a Margit-szigetet tette tönkre a néptől immár távoltarthatatlan csiricsáré muzsikaszóra, a másik bagázs a lovaskultúrát űzők szomszédságában izgult, hisz nem babra ment a játék: óriási nyeremények forogtak kockán (?). A főnyereményt, a közönség-díjat azonban senki sem vitte el. Nem, mert ki sem osztották. A gulyást ugyanis úgy sikerült ismét megkeverniük bizonyos személyeknek, hogy a bográcsok tartalmához az éhes szurkolók még véletlenül se férjenek hozzá.

S ez már nem az első eset, hogy sikertelenül próbálkozunk megkóstolni az itteni magyar ételeket. A múlt héten az Érparti Fesztiválon is megforgatták egyesek a fakanalat, de csak kizárólag a maguk részére, hisz a torna szereplői ott sem voltak hajlandók megvendégelni a bámészkodókat. Számos falunapon és össznemzeti ünnepségen jártam már, ám még sehol sem találkoztam azzal az eljárással, amelynek során a szakácsok paravánok mögé rejtőzve gyűszűnyi edényeknek (avagy miniadagoknak) gyújtanak alá, majd zárt körű rendezvényről papolva elkergetik a vásárolni szándékozó korgó gyomrú ínyencet.

Ennyit a helyi konyhai hagyományokról, konyhaművészetről. Az állatbarátokról és a mohókról. A sport jótékony és a bajnokságok kiábrándító hatásairól.

 (...)

Ja: a lovas esemény után, délután fél öt magasságában, abban reménykedve, hogy az ebédidő elmúltával végre megízlelhetjük a berényiek főztjét, újból felkerestük a Margit-szigetieket, ám ők már pakoltak. Nyáron, szombaton, szép időben. Hát kitől, mitől félnek ezek az emberek? Kitől, mi elől bújdosnak? Hová rohannak állandóan?

Ilyen volt

Eger

Izgalmas, modern, mégis múltba tekintő. Egerben történt egy szép nyári délutánon, Gárdonyi mesés várában, ahonnan megpróbáltuk kiűzni a bubust. Őkegyelmét azonban csak önmagunkból sikerült eltávolítanunk, miután az erőd alagútszerű pincéjében elhelyezett korabeli szeizmográfok sehogyan sem akarták előrejelezni az ellenség közeledtét. Márpedig valamit tennünk kellett. Először a távcsövet teszteltük le, de semmi, aztán a kazamatákban futkorásztunk fejvesztve le s fel, végül a várbörtönben tájékozódtunk és töltődtünk, innen vergődtünk fel a páncélos brigádhoz, no meg a líceumi gyűjteményhez, amely nem tudni, hogyan és miért, ám az ágyúkhoz irányított, így hát muszáj volt lőnünk egyet a távolban fel nem tűnt törökre (s az egri hősök tiszteletére). Persze nem sikerült senkit megijesztenünk, semmit szétbombáznunk (azt hiszem, valójában nem is nagyon akaratunk ilyet tenni), csupán azt állapítottuk meg, hogy az egri az egyik legésszerűbben berendezett hazai múzeum. Benne (a még babázó kislánytól a fifikás világmegváltón keresztül a sorozatgyilkosig) bárki megtalálja a neki tetszőt, ezért ha végig járjuk a szabadon választható útvonalat, úgy lép át rajtunk a futó idő, hogy araszoló halandóként észre sem vesszük. A sok-sok szeretettel és szaktudással felkínált élmény kiváló, s a kilátás is az, mármint a mellvédről.

Egyébként is: Eger egész évben kiváló kulturális programokkal csábítja antik falai közé a turistákat (van is mit mutogatnia), a nívós koncertek, kiállítások egymást érik, unatkozni tehát a Bükk lábánál nem lehet. Az óváros rabul ejtő, a helyi vezetőség ugyanis éjt nappá téve a föld alól kerítette elő a felújításhoz, rekonstrukcióhoz szükséges pénzt. Gratula, köszönet nekik!

Szóval az épített régi Egerben (egyelőre) nem találok kifogásolnivalót, szinte el sem hiszem (hogy a magyarok zöme ocsmány tengerpartokon sütteti napokig a hasát, miközben...). Eljátszódtam viszont a gondolattal, otthon tudnám-e érezni magamat ezen a gyönyörű, az én historikus igényeimet és magas fokú elvárásaimat teljes mértékben kielégítő bortermelő dombvidéki településen, ha mondjuk itt lelném meg a számításaimat, ide kéne költöznöm. Nem tudom, a látottak és tapasztaltak alapján csupán abban vagyok biztos, hogy Dobóék és Bornemisszáék csodá(lato)s városában jól érezném magamat.

Hurrá, utazunk!

 Szinyei Merse Pál: Léghajó (1878, MNG)

Az özönvízszerű esőzéseket követő elviselhetetlen kánikulában különösen elgondolkodtató az Art Newspaper híre: egy indianapolisi múzeumigazgató a klimatizáció szigorú nemzetközi standardjának lazítása mellett érvel.

A múzeumigazgatók persze sokfélék. Talán még van, aki emlékszik arra a néhány év előtti esetre, amikor előkerült Benvenuto Cellini ellopott sótartója, s a műkincset őrző intézmény kamerák kereszttűzébe került vezetője rögvest kézbe vette a zománcozott aranytárgyat. Az elkövetett felelőtlenség láttán természetesen egyszerre kaptak szívükhöz a muzeológusok, a restaurátorok és a jobb érzésű műértők: épp a direktor ne tudná, hogy kesztyű nélkül nem szokás (h. d.: szabad) műtárgyhoz nyúlni? Hogy a művet korábban azért nem utaztatták, mert egyebek mellett a repülésből adódó magas frekvenciájú rezgések nem tettek volna jót a repedezett, pergő zománcnak? Feltehetően a légnyomás sem, csakhogy a sótartó nem tiltakozhatott. Csendben romlott az állapota, gyakorlatilag észrevehetetlen apróságok miatt.

A látogató viszont tiltakozik, szól és morgolódik: fázik a klimatizált teremben, vakoskodik a sötét grafikai kiállításon. Ő azonban nincs tisztában azzal, hogy még a látogatóbarát múzeumok is a lehető leghosszabb ideig kötelesek megőrizni a rendkívüli anyagi és eszmei értéket képviselő, pótolhatatlan és pótolhatatlannak tekintett műtárgyaikat, ennek érdekében pedig az anyag fizikai törvényszerűségeivel is szembe kell szállniuk. Utóbbiak viszont tudják, hogy ez nonszensz, mégis megteszik, hisz létezésüknek ez az egyik alapja. Dolgozóik luxórákat számolnak, relatív páratartalmat mérnek és klímaládában szállítják a műtárgyakat, de kizárólag csak akkor, ha a fogadó intézmény is ugyanazon standardok alapján igyekszik működni, mint ők. Ha mégsem, mert például Indianapolisban mást gondolnak, akkor az utazás máris megrövidíti a műtárgy élettartamát, hiába korrigálja hosszas és költséges beavatkozással okleveles restaurátor a bekövetkezett hibát. A csomagolás, a szállítás egyébként is mindig komoly rizikót jelent a tárgyak épségére nézve.

Emiatt nem kölcsönöznek a közgyűjtemények főműveket, ezért olyan nagy ünnep a hazai múzeumi világban egy-egy fontosabb, külföldön őrzött alkotás kiállítása. S ugyanezért megdöbbentő, hogy a Szépművészeti Múzeum jelenleg Moszkvában, ősszel pedig – a Nemzeti Galériával közösen rendezett tárlaton – Londonban állítja ki kollekciójának számos remekét, többek között El Greco, Goya, Leonardo (két grafika is megy Angliába, noha a Modembe egy sem jutott el), Manet, Monet, Picasso, Pissarro, Raffaello, Rembrandt, Rubens, Schiele és Veronese munkáit.

A múzeumépület körüli vita kapcsán nemrég vált köztudottá, hogy az állandó kiállítás galériájában nincs klimatizáció, s a Román csarnokot is csupán rekonstruálandó enteriőrként emlegetik. Arról ellenben máig nem esett szó a nyilvánosság előtt, hogy az ott tárolt műveknek korszerű, légkondicionált raktárban lenne a helyük. Következésképp: a képeknek még a kockázatos vándorút is jobb, mint az itthon maradás. Raffaello Esterházy Madonnája, Goya Korsós lánya és a többiek így bizonyára arról álmodnak, hogy egy élhető raktárba térnek majd vissza.

Csók: István

(a Műértőben megjelent azonos című írás alapján)

Cserépélet

Hála a magasságosnak, hétfőtől én is vakációzom egy keveset, gondoltam, ennek tiszteletére témát váltok, kellemesebb, nyáriasabb vizekre evezek, és bemutatom egyik (a földiek közül sajnos már eltávozott) druszámat, ak finom humorral átszőtt kecses műveivel teljesen megbabonázott. Kiállítása a berényi Jászkürt Fogadóban nyílt meg nagy-nagy örömömre (s remélem, mindannyiunkéra).

Győrbíró Enikő 1932-ben született. Az ügyesen rajzoló kislányt értelmiségi szülei a Szépművészeti Líceumba íratták, ahol divattervezést tanult. A háború s az azt követő változások azonban egy időre véget vetettek álmainak. Édesapja nem kapott munkát, az iskolát pedig, ahová járt, bezárták. De Enikő továbbra is rajzolt, tanfolyamokra járt. A kerámiával a hollóházi porcelángyárban tett látogatásakor ismerkedett meg, ezután kezdett tálakat, figurákat készíteni. Lassan egyéni stílusa is kialakult. Mesés szobrain, faliképein mázas és máz nélküli felületek váltakoznak, márpedig ennek elérése rengeteg többletmunkát, technikai tudást igényel. Plasztikái varázslatosak, tisztaság, mértékletesség és szeretet sugárzik minden egyes alkotásából. Stílusát a díszes rokokó s a visszafogott, pedáns polgári modernség elegyítése jellemzi leginkább, munkái ettől dekoratívak. Díszítőelemként egy előkelő 20. századi városi cukrászda enteriőrjében találnám meg a helyüket.

Enikő műhelyében ugyanis megállt az idő, hisz az agyaghasználatnak szigorú szabályai vannak: kizárólag úgy formálható, ahogyan elődeink korában, ugyanazon történelem előtti mozdulatokkal. Ha valaki megszegi az anyag törvényeit, a tárgy eltörik, megreped, a műtárgy még létrejötte előtt megsemmisül.

A fazekasság ugyanis túlnő korlátainkon, benne a világegyetem öt alapeleme egyesül. Az agyag maga a föld, amely, mint tudjuk, víz nélkül kezelhetetlen. A levegő az agyag kiszáradásához kell, a tűz a kiégetéséhez, hogy a matéria elnyerje végső formáját. A türelmet és alázatot igénylő hosszas eljárás tulajdonképpen az ember beavatási útjának allegóriája: a kemence izzó hőjében a „tűzkeresztségen” megy át, ekkor lesz múlandó s törékeny, szürke sárdarabból évezredekkel dacoló, válságos időket átvészelő kemény alkotás.

Az agyag nőies princípium. Formálható, ám a folyamat, amely során átalakul, a modellezőt is megváltoztatja. A végtelenül kreatív tevékenység ideje alatt csupán a két kéz dolgozhat, a tervező számítógép nem hívható segítségül, de még a körző s a vonalzó sem. Az agyag nem tűri a hazugságot, a csalást. A kemence lángjaiban újjászületés történik, varázslat, csoda. Márpedig csodákra a huszonegyedik században is szükség van.

Ha tehetik, nézzék meg Győrbíró Enikő tárlatát, tekintsék meg honlapját, amelyen arra találnak számos példát, miként kell és lehet távol maradni a porcelánkultúra ízléstelenségétől.

A jászkapitányok függő kertje (ahonnan még nagyon hosszú út vezet a függőkertig)

A magyar alföld... de forró tud lenni

Kapitányt elég gyakran választanak a Jászságban, noha a tisztség ma már jelképes, egy magasztos, de egyszerű** kitüntetés, nem úgy, mint volt évszázadokkal korábban, amikor még igen nehéz megpróbáltatásokat kellett kiállnia a pozícióba került, választott férfiembernek. Nő ugyanis nem lehetett kapitány, hivatalosan ma sem lehet, jóllehet a bejáratott háziasszonyi szorgos kezek elkelnének itt-ott.

Például a Jászkapitányok kertjében, a Zagyva-parton, a Riszner-sétány és a nyári színpad szomszédságában, ahol egyre nehezebb a rálátásunk az egykoron példával élen járt magyarokra, akikre, gondolom, korábban, amikor még nem ért térdig a fű, a bozót, egy-egy terméskőre rögzített bronztábla emlékeztetett. Sajnos erre is már csak következtetni lehet, a plakettek egyikét-másikát ugyanis elnyelte a föld, maradt a buja természet, ami önmagában nem zavaró, de szégyenfoltja a felmenőire gyakran büszke közösségnek.

** több kiadással, mint haszonnal járó
* Köszönöm, hogy időközben valaki fűnyírót ragadott, elvégezte a dolgát.

A megálló (…hogy megállhassunk egy szóra)

Amikor az EU összefog (az) Új Magyarországgal, csakis pozitív, felemelő s magasztos lehet az eredmény, aranyozott csillagokkal teli a kék éjféli égbolt, és fényes a mi homlokunk (az ecetes borogatástól). Példának okáért a jászberényi Nagytemplom melletti buszmegálló szomorú sorsának jobbra fordulását hozhatom fel. Egyfelől kézzel fogható, másfelől pedig nem. Kézzel fogható, mert a fogalmat lencse végre kaptam, tehát bizonyítani tudom, hogy az, amiről most (17 óra 35 perckor) írok, már csak félig múlt, de már félig jövő; és nem, mert június 30-án (azaz ma) késő délután még mindig hűlt helyét találtam mind a régi állapotoknak, mind az újabbaknak, mivel a múlt hagyatéka ugyan megsemmisült, a jövő reménysugara viszont még nem csillant fel. Namármost pontosítsam is, miről beszélek.

Mivel – mint örök jövő-menő, avagy folytonos utazásra ítélt száműzött - az életem akarva-akaratlanul összefonódik a buszmegállókkal és a pályaudvarokkal, nem történhetett ez másként Jászberényben sem. Itt a főpostához közelivel akadtam össze naponta, anélkül azonban, hogy kapcsolatunk szerelem lett volna első látásra. Hisz sokáig annyira lepusztultan, lerongyolódottan fogadott, hogy rossz volt ránéznem. Vele kapcsolatban csupán egyetlen jelenség tartotta bennem a lelket: a mellé biggyesztett reklámfotó arról, ahogyan/amilyen majd lesz. A szép színes képről ugyanis egy lenyűgöző, tiszta báj jólét-ücsörgő nézett vissza rám – elég hosszan viszont. Meg is néztem magamnak közelebbről, mi akar lenni ez már megint, de nem lettem okosabb, ellenben rájöttem: csupán egy újabb szemfényvesztésnek lettem én is az áldozata. Randevúink alkalmával azt is felfogtam, hogy a régi megálló leszerelése s az új felszerelése papíron három hetet és emberpróbáló csapatmunkát kíván, fővállalkozókat és alvállalkozókat, sokakat, egy egész sereget. Azt pedig régóta tudjuk, hogy még két dudás sem fér el egyetlen csárdában, nemhogy három-négy, következésképp azonnal megfejtettem, gyakorlatilag miért szükségeltetik közel egy hónap (ha nem másfél) a szemeteskukaként üzemeltetett bódé megszüntetett pozíciójának betöltéséhez, órarengetegek korszerű öcsikéje beiktatásához, ami persze a határidők be nem tartásával jár.

De elkészül, egyesek számára pedig ez a legfontosabb. Nevezetesen az, hogy a nemzetközi összefogásnak köszönhetően végre lesz egy civilizált buszmegállónk! Nem kell majd tehát többé belegázolnunk az illatos dzsuvába, ha a különjárat megérkezéséig elered a nyári zápor, teherbíró kínai ernyőnket pedig elrondítja a mindent elsöprő modern tornádó.

(Lenne azonban egy javaslatom is városatyáink részére: ha a megfeszített munka után még marad(t) csöppnyi energiájuk, kérem, kinézetük tekintetében egységesítsék a környék lócáit, és takarítsák el az alattuk és körülöttük felgyülemlett szemetet, tökmaghéj- és csikkgyűjteményt. Nem használna senkinek, ha a pedantéria hiánya nem kívánt emlékeket idézne fel bennem. Előre is köszönöm.)