TIHANYI

Kerestem néhány fényképet Tihanyiról, a festőről, a Nagybányán is nevelkedettről, a nyolcasról, a kilencedikről, aki agyhártyagyulladásban szenvedett és agyhártyagyulladásban hunyt el, de aki egész életében zseniálisan festett. 

Az olyanokról, mint ő azonban nem készítenek képeket. 

Az olyanokról, akik rettenetes arcokat tudnak vágni, akik rettenetesen képesek beszélni (vagy sehogyan sem), akik rettenetesen tehetségesek, és akiket mindezekért a tulajdonságaikért a nők rettenetesen szeretnek. Talán mert a nők eleve az elesett férfiakat szeretik. A retteneteseket. Azokat a férfiakat, akiknek szükségük van a támogatásukra. Akik éreztetik velük, miért annyira fontosak, azaz ők, a nők, és annyira. Vagy egész egyszerűen csak azt, hogy fontosak.  

Szó, ami szó: Tihanyiról csupán kevés fotót találtam, jópár nagyon ronda fotót, hisz ezek szinte mindenik az abnormális művésszel szembesít. A folyton röhögő, kacagó, kuncogó művésszel, az ismételten grimaszokat vágó bolonddal, a szerencsétlennel, a végtelenül csúnyával, a szellemi sérülttel, akire nem érdemes túlzottan odafigyelni, csak egy kicsit, csak amennyit egy idióta festő megérdemelhet, de aki ha franciának születik, ma hős lenne, minimum Picasso, s mindenki komolyan venné. 

Arról a Tihanyiról kapunk ma ilyen képet a világhálón, aki barátja volt Tersánszkynak, Adynak, Cappának, és az említett három titán nagyra becsült kortársainak, de arról a Tihanyiról is, aki barátja volt Jánosnak, Károlynak, Günthernek és Izsáknak, és úgy volt a barátja, hogy nem tett köztük különbséget, hanem mindannyiuknak egyformán volt jó barátja. 

Legfőképpen ezért szeretlek Tihanyi.