Csak kincsek, semmi más

Ezzel a címmel közölt kiállítás-kritikát a blogszolnok.hu szerkesztője. 

Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy nem kell külön felvilágosítást tartanom arról, miért nem kapott ez a bejegyzés sem megosztást, sem lájközönt, hiába fogalmazott meg benne a szerző objektív igazságokat. Akarom mondani, pont emiatt vált népszerűtlenné. Hisz mindnyájan tudjuk, sem a műfajnak, sem a bírálat kimondójának nincs kialakult szimpatizáns-rétege ebben az országban. Tulajdonítható ez az elmúlt hatvan év elhallgattatási, uniformizálási erőszakpolitikájának, de ugyanakkor a konfliktushelyzetektől való zsigeri ódzkodásnak is, amit én csak beszariságnak, nekem mindegy, engem nem érdekel alapú véleményhiánynak tartok - nemes egyszerűséggel.

Valójában jómagam is csupán az említett poszt hátszelét használom most fel arra, hogy kijelentsem: bár néhány szerencsés véletlennek köszönhetően számos magyarországi múzeumi tárlatot sikerült az utóbbi négy esztendőben meglátogatnom, nagyon kevés érintett meg kellemesen. Legtöbbször úgy jártam, hogy az intézményt elhagyva már arra sem emlékeztem, milyen műtárgyakat sorakoztattak fel odabenn.* Mert gyakran csupán ennyi történt, vagy még ennyi sem, amiként ezt a blogszolnok.hu-n is olvashatjuk. Csak a hatalmas reklámhadjárat rossz szájíze környékezett továbbra is, azt igyekezve elhittetni velem, hogy az én igényszintemmel, meglátásaimmal, érzékeimmel van baj. 

Pedig dehogy, nem erről van szó. 

A kiállítások zöme egyazon modellt követ, kidolgozatlan vagy ötlettelen, valamennyinek nagyobb a füstje, mint a lángja, s legfőképpen nem azt kínálja, amit a neve alapján elvárna tőle a látogató. Mindezt megfejeli az a mára [hál'istennek] összezsugorodott csoport, amely még ízléstelen is. 

A harmadik kategóriába azokat a látványos bemutatókat száműzném, amelyek tervszerűen kiiktatják jellemzőik közül azt a célt, amelynek szolgálatáért anno a közgyűjtemények létrejöttek, és kizárólag a hatásvadászatra, celebritásra öszpontosítanak. Uram bocsá', már-már a hülyeség határát súrolják.** Annyi előnyük azonban van,*** hogy az, aki figyelmes, tanulhat belőlük, például elgondolkodhat azon, miként ne járjon el. Én is ilyen megközelítésből próbáltam, próbálom eljátszani a befogadót. 

(Egyebek mellett máig nem sikerült magyarázatot találnom arra, miért nem lehet elkülöníteni a kizárólag és kifejezetten gyermekeknek szánt kiállításblokkokat a felnőttekhez szólóktól.)

Tehát annyit mondhatok, rengeteg hazai és határon túli tárlatot néztem meg, ám elenyésző azok száma, amelyekre könnyű szívvel ráfoghatom, hogy tetszettek. A nagy kedvenc ezért továbbra is a PIM, valamint az óbudai KeViM. 

Elnézést kérek a többiektől.****

* és nem azért, mert felejtek 

** nem azért megyek múzeumba, hogy Hunyadi páncélosa ismerősnek jelöljön, majd jól megbökjön a facebook-on, sőt, pont ezt szeretném elkerülni

*** mindezeknek, az összes elrontott, nagy dobásként tállalt, mi majd megmutatjuk típusú kiállításnak

**** megfulladok, menekülök