„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2013. december 21., szombat

Műemléksírok semmisültek meg. Mindnyájan bűnösök vagyunk

Mert nincsen itt maradandó városunk.

A Bibliából idéztem, pedig nem is kellene, nincsen már rá szükség. Csupán a karácsony hevében tettem. Csupán azért, mert most újból azt írom le, amit már számtalanszor megfogalmaztam. De már akkor sem érintett meg senkit. 

Ünnepeljetek csak továbbra is, szórjatok konfettit a homlokotokra.

Nem tudom, hányan mennek ki december 24-e környékén a temetőbe, talán  A SZERETET ÜNNEPÉN nem is illik ilyesmit felhánytorgatni, kiverni a biztosítékot az otthonnak nevezett különbejáratú, perszonalizált poklokból. Hisz az érintettek, akik többmilliónyian vannak, bizonyára úgy értelmezik, hogy ez a nő, mármint én, képtelen rákattanni a szépre, rühel közösségben lenni, gyertyát gyújtani, tortát sütni, habot verni, ez a nő semminek sem örül. Ez a nő avval rontja el a karácsonyunkat, hogy a halottakról beszél.

És igazuk van, mert ez a nő tényleg nem szeret habot verni, tortát sütni karácsonykor, és még az ünnepeket, a nemzetek szent ünnepét is a halottainkkal tölti. 
A halottainkkal.

Amikor 2013 decemberében ismét végigjártam a temesvári temetőket, teljesen megdöbbentett az az iszonyatos rombolás, amely nem csupán az én múltamat tette tönkre, hanem az egész nemzetét, ha úgy tetszik. Egyetlen egy sír sem maradt meg a régiekből, egyetlen egy egyéniség, hajtincs, szemüvegkeret, imakönyv sem, egyetlen egy csontot sem mentettek meg a gyalázattól a felkent, államilag is etetett papok, egyetlen művészettörténeti értéket sem vágtak [legalább] zsebre a műemlékvédők, a pályázati pénzekből éldegélő lokálpatrióták, akik megérdemelnék, hogy név szerint megemlítsem őket. Ezt persze csak azért nem teszem meg, mert ők sajnos nem léteznek. Számomra.

És mennyire fáj a hiányuk! És mennyire boldog lenék, ha ez másnak, másoknak is ugyanennyire fájna, ha más is átérezné, belátná: amíg ekkora pusztítások bekövetkezhetnek, nem beszélhetünk nemzetféltésről, nemzedékápolásról. 

A temetőt a régi patinájában szeretem, a hantjaival, az antik betűivel, az örökzöld fáival, tujáival, amelyeknek alján macskák, seprűk, virágvázák tanyáznak. Napjaink temetője viszont már csak egy ocsmány betontenger, ortodox mizéria, összehuggyozott blokknegyed, amelyben saját magunknak ástuk meg a vermet.

Ennél mindenképp szebb karácsonyt kívántam magamnak.
És az enyéjeimnek.


1 megjegyzés:

Erika Gyevnár írta...

Kiváló írás, szívbéli gondolatokkal - ismerős érzés - hullámokat szórt szét lelkemben... Tisztelettel Gratulálok!