Apa mindenekfelett: mélabús magyar költészet világzenére és tánckarral

Szabó Balázs férfiközpontú története fájhat a nőnek

Szabó Balázs zenéje és a Magyar Állami Népi Együttes gyulai fellépése sokak érdeklődését keltette fel. A július 9-i tószínpadi előadás azonban mégsem hozta meg azt az áttörő sikert, amelyre számítani lehetett. Ám nem azért, mert a művészek csapnivaló előadást mutattak be, hanem azért, mert elérzékenyítettek.

És talán azért sem, mert amit a budapesti együttes bemutatott, túlszárnyal a hagyományos népi táncjátékon. Az apám ablakából az ég elsősorban költészet, amit most a kortárs tánc nyelvén láthattunk. Volt benne bábjáték, és volt benne tradícióápolás is. Zenéjét és szövegét Szabó Balázs írta, rendezőként is ugyanő mutatkozott be a nagyérdeműnek.

A történet az apának a fiúgyermekek életében betöltött szerepét boncolgatja. Női szemmel nézve fáj is, amikor elhangzik, hogy az anya a végtelen szeretet, a gondoskodás, de azért mégis az apa az, aki végigvonul, és csendjével, cigarettaillatával, titokzatos, szinte isteni kvalitásaival betölti a füstszínű teret. Ő a példakép, a kisfiú őt utánozza minden mozdulatában, hozzá hasonul. A tükörből is az apa néz vissza, nincs menekülés. A fiúgyermeknek ez az élete, ez a sorsa, őt lesi minden mozdulatában, ő a kezdet és a vég.

A táncjáték, amely a falusi környezetből átvezet a városba, csupán jelzésszerűen őriz meg népi elemeket, ezeket vegyíti a szalontánc és a balett jegyeivel, ezzel is jelezve, mit lát az apa ablakából a fiú, ha kitekint rajta. Már nem azt, amit régen. Nyugalmat, természetközeliséget szinte egyáltalán nem, a gyermekkori horgászatok is elhalványulnak, a békák és egyéb vízi élőlények felegyenesednek, talpra állnak, szoknyát és nadrágot öltenek, metrók és villamosok után rohanó, városiasodó félparaszt polgárokká formálódnak a komor tömegben. Ugyan még magukban hordozzák felmenőiket és az ő kultúrájukat, de már csak nyomokban, egyre halványabban. Minden csupán egy váz, még a vászon nélküli esernyő is, hasznavehetetlen modern kori vívmány. A multifunkcionális, mindenre használható, cirkuszi mutatványra és rúdtáncbemutatóra egyaránt megfelelő egydarabnyi díszlet sem lenne több a semminél, ha nem állítaná kihívás elé a népi együttes tagjait, akik a szerkezet két ellentétes oldalán egymás tükörképeként járják el táncukat. Zseniális, ahogyan a párhuzamosságot betanulták, amiként tizedmásodpercre pontosan másolják le párjuk mozdulatait.

A végtelenbe kiterjedő, s az emberiség történetében folyamatosan ismétlődő, minden egyes halállal és születéssel előröl kezdődő apa és fiú históriáját egy jelzésszerű ablakból nézhetjük végig, amely értelmezést és funkciót is vált, mert sokszor tűnik inkább tévé-, vagy ha nagyon aktualizálni akarunk, intelligens táblagép- és okos telefonképernyőnek, néha féltve őrzött fényképalbumnak, belőle jönnek elő a figurák, akik kifogástalan, tűpontosan összehangolt műsorral kápráztatják el a nézőt. Produkciójukba művészi erővel épülnek bele a jelképek (a bakancs, a víz, a halász, a madár, az életfa, a bot, a kép a képben). Épp emiatt szerethető ez a társulat.

A Magyar Állami Népi Együttes sosem okoz csalódást, ha arról van szó, hogy meg kell mutatni, mi a művészet. Előadásaik kivétel nélkül magas színvonalúak, szimbólumokra épülők, esztétikusak, kidolgozottak, jól kigondoltak és elgondolkodtatók.

A pestiek pedig ezúttal is feladták a leckét, nem csupán a vidéki műkedvelőknek, hanem saját maguknak is. Hisz a mobilváz, amelyre felépül a történet, gyakran kap túl nagy jelentőséget a műben, megbénítja a folyamatosságot, állóképet eredményez, összezavar. Aki nem a nézőtér közepén foglalt helyet, pont azt nem látta, amit kellett volna: az összképet. Csak a rámából, képeskönyvből kihulló részletek jutottak el hozzá, itt-ott egy-egy láb, kéz, fej, lelki szemeivel ezekből rakhatta össze a kompozíció egészét. A megbocsátható technikai baki azonban belefért a nyáresti szórakozásba.

A múltba tekintést erősítő kellemes tónusok és koreográfiák amúgy is minden tévedést feledtettek. A kisfiút egy bábfigura alakította, és ezzel összművészeti jellegűvé emelte a darabot, a filmbejátszás viszont az 1970-es éveket, a régit, az elavultat, a recsegő-ropogót hozta vissza napjainkba, hogy a felnőtté vált, időközben megöregedett fiú általa közvetítse felénk emlékeit. Ez a megoldás sajnos nem találta meg a helyét az alkotásban, Gyulán biztosan nem. Éppúgy, mint az ablakkeret, egy idő után zavaróvá vált.

Volt még valami, ami egyeseket láthatóan elszomorított. És ez maga Szabó Balázs. Hisz aki érte váltott jegyet a tószínpadra, nem járt jól, ebben a felállásban őt ugyanis nem hallhatta, ellenben találkozhatott Szoboszlai Balázs és Bognár Szilvia énekhangjával. Zenéből is kaphatott élőt is, meg gépit is, és a kettőt együtt is meghallgathatta. Az alternatív muzsika mindenesetre beleillett a környezetbe, s ha akadt olyan jegyvásárló, akit a tánc nem érintett meg, nem kellett azzal hazatérnie, hogy nem azt kapta, amit várt. Az üzenet és a tanulság ez: tessék csak lassan gyulaiként is hozzászokni a 21. századi értelmezésekhez, tessék elszakadni a csipkés-törékeny polgári világtól, tessék megtanulni, hogy a művészet az művészet, nem szappanopera.

Az előadás megszületésének körülményeiről és személyes indíttatásáról Szabó Balázs azt nyilatkozta: nem tagadja, hogy saját életéből, megtörtént eseményekből merített ihletet. A többi költészet, kisebb mértékben dráma. A dallamsorok mélabús hangulatát a darabban vicces jelenetek oldják fel, a nők boszorkánnyá változnak, a férfiak hétköznapi hősökké, akik a remélt és várt kanásztánc helyett nem túl nagy lelkülettel próbálják felásni a kertet, de nem igazán megy nekik, inkább legurítanak egy kupica pálinkát, és elsietnek mulatni. Mennyire ismerős…

Az apám ablakából az ég című produkcióban a tréfákkal oldott szomorkás alapmotívumban nincsenek konfliktusok, nincs finálé, mert a befejezés egyben kezdete is az újnak, ez pedig felelevenítése a réginek. A fiúnak is lesz egy fia, s neki is lesz majd egy másik, ami közös bennük, hogy mindenikük az apa nyomdokaiba lép. A tömény színházzal és könnyed szerelemmel dúsított táncmű elsősorban a szemre, utána az érzelmekre hat, sikeresen, mert néhányan Gyulán is elsírták magukat. A könnyek elerőtlenítették a tapsot, amely ennek folyományaként nem eredményezett ráadást.

Galéria itt!