Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek a kultúra közterein, és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot, árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül.
A név kötelez.
Dettához közeledve tűnődve kerestem a távolban a cédrus-sort, noha sejtettem, nincsen már meg az úri jóllétet jelző fák régi egysége, amelyet fényképekről ismerek. Mondjam úgy, mesélték is, hogy a bánlaki uradalom már csak egy csonk. Aztán olvastam: a polgármester, gondolom hitbuzgóságból, odaadta a kastélyt az ortodox pópáknak. Erre megcsillant bennem a remény, mert, okoskodtam, ha ezt az istenfélő elöljáró megtette, akkor lennie kell még ott valaminek. Feltételezhetően csak van annyira „lelkiismeretes” az illető, hogy egy romokban heverő birodalommal nem meri meglepni az egyházat. Ha másért nem is, de vétkeit jóváteendő biztosan kitesz magáért. Az ájtatos szavazóbázis megőrzéséért, magához édesgetéséért, a hívők és hívek megnyeréséért – főként a helyhatósági választások előtt, után, mint „felkent” – úgyszintén áldoznia kell.
Gyanúmat tovább erősítette, hogy Paul Lambrino Hohenzollern, II. Károly román herceg fia is szemet vetett Bánlakra, s házzal együtt követeli vissza a telket, holott az övé sem volt soha (a kettő közül egyik sem). Szóval a meglepetésekben, „véletlenekben” bővelkedő történet eme fejezetében megérkeztünk cifra hazánkba.
A Bánlakra vezető „hullámzó” útra valójában úgy sodródtunk rá, hogy miután Dettán számba vettük mindazt, ami az öreg városkából megmaradt, és a frissítő erejű tavaszi felhőszakadást száraz bőrrel átvészeltük, leintettünk egy gyűrött Daciát. Röviden: stoppal. Így legalább hasznosan töltöttük el a Temesvárra tartó kurta motorvonat indulásáig rendelkezésünkre álló időt.
Igazából régóta készültem kimenni a hajdani temesvári pasa nyári, s Pán isten állandó szálláshelyére, Panloghra (azaz Pán földjére – a régi források szerint), de a nagyon korán kelő s keltő tömegközlekedési gépezet mindig kedvemet szegte. Most viszont már tudom, ez az ügy megér egy-két hajnali ébredést, át nem aludt, fehér éjszakát. Ha nem is a sokkoló bánlaki panoráma, de az utána következő, lemondást igénylő tényfeltárás mindenképp, a kutatómunka, amely bensőséges ismerőjévé, értőjévé tett a tudomány, az idegenforgalom, a nemzetegyesítés és országimázs-építés számára érdektelen vidéknek, ahol születtem, élek. És közelebb vitt azon gyakori helyzetek megtapasztalásához, amikor az ember afölött filozófál, miért nem csinál semmit, hogy aztán bambán, tompán, esetleg hátsó szándékkal kijelenthesse: azért nem, mert nem. Mert Isten mást vár el tőlünk. Passzív világmegváltást, tán.
Hogy és hogy nem, az ortodox ember még hisz a varázslatokban, hókuszpókuszokban, rontásokban és rontáslevételekben. Ám nem mindenikük, a tanultabbja nem, így a babonákban való vak hit csak egy álca már, amely mögé kényelmetlen szituációkban jól elbújhat az is, akinek vaj van a füle mögött. A valóság ugyanis egyfajta értékvesztettséget tükröz, az árvaság, a kitaszítottság nyomasztó, szívszorongató érzésének a gyakorlatban megmutatkozó gesztusait. A különféle mellbevágó helyzetek, létek, állapotok, amelyekkel a nyomozás során találkoztam, azokat a gyökértelen felkapaszkodókat juttatták eszembe, akik gyűlölték a családfájukat ápolgató arisztokratákat, és bármit képesek voltak elkövetni, csakhogy az általuk piszok kizsákmányolóknak nevezett személyek, nekik teret és szabad kezet adva, eltűnjenek a porondról. Igaz, az akkori, kvázi „hiteles” proletárok ateistáknak vallották magukat, a mostaniak lépésenként vetik a keresztet. Ezúton az efféle exisztenciák földi sikerének nyilvános titkához, a nyíltszívű s nyíltszíni lopás bizonyítékaihoz is hozzáfértem.
Bíz’ isten, ha lenne akaraterőm, időm és tehetségem, családregénnyé kerekíteném a Karátsonyiak több évszázadot átölelő históriáját.
Mert...
...kétség nem fér hozzá: az arisztokrácia közel ezer évig meghatározó szerepet játszott Magyarország történetében. Illusztris képviselőire néhányan ma is úgy tekintünk, mint nemzetünk eleire, erkölcsi kiválóságaira. Akik erről másként vélekednek, és csak gúnnyal, megvetéssel beszélnek a régi főurakról, azoknak vagy szégyenletesen hiányos a történelmi tudása, vagy úgy átmosták az agyát megregulázott, „átnevelt” proli tanítói, hogy nemzedékeknek kell emberi körülmények között felnőniük a méltányos igazságtételig. Addig a korig, amikor megadatik majd a tisztelet azon alkotóknak, akik a méltatást tetteikkel kiérdemelték.
Felelősségteljes feladatok előtt állunk tehát. Először is végleg meg kell szabadítanunk önmagunkat és a bennünket követő generációkat a kulákellenes hisztériától, amely a múlt század ötvenes éveiben hatalmasodott el a népeken, azokban a rossz emlékű esztendőkben, amikor a beszolgáltatások és az adók ellehetetlenítették a nagy kiterjedésű magángazdaságok fenntartását, a főrendiek mindennapjait. Amikor a slágergyártók „Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, reszkessetek, mert feltámadt az elnyomott proletár” kezdetű nótákkal „szórakoztatták” a diákságot. Képtelen vagyok megérteni, miért dőlt be a pufajkás aktivistának a parasztember, az iparos és az értelmiségi. A rászedettek között szép számmal akadtak olyanok is, akik annyira komolyan vették a leckét, hogy csákánnyal, kalapáccsal mentek neki a grófi lakoknak, ily módon verték le a nemesi címert a főhomlokzatról és a kapukról.
Egy bizonyos Malmaricsné nevű „elnyomott” elvtárs, például, néhány AVH-s kíséretében rendre megjelent a Karátsonyiak pilisvörösvári otthonában, és apránként mindent begyűjtött a lakásból. A hősnőt még a padláson lelt üres tejeskanna is kiborította. „A büdös kulákjai, mások éheznek, ők meg tejben-vajban fürdenek…” –üvöltötte a nagy leleplezéskor. Azt hiszem, az ilyen helyzeteket nevezik abszurdnak, a főhősöket pedig beteg elméjűnek (buggyantnak). Tragikus azonban, mennyi szenvedést okozott egy-két ilyen agyalágyult figura.
A grófék végül értelmetlennek találták a küzdelmet, amelybe nem szándékoztak belerokkanni, s a pilisi földet, az állatokat meg a munkaeszközöket átadták a termelőszövetkezetnek, a vörösvári kúriát pedig lecserélték egy kis házra, majd, hogy legyen miből megélniük, segédmunkát vállaltak a budapesti gázgyárban. Az épületbe, ha úgy tetszik, a kastélyba egykori védencük költözött be rezzenéstelen arccal.
Az utolsó gróf, Karácsonyi-Keglevich Imre szegényen halt meg a hatvanas évek elején.
(a teljes írás a kolozsvári Művelődés című folyóiratban jelenik majd meg)
Huszonkilenc éves veszprémi apuka kéri a segítségünket. Gyermekének agyában és testében nemrég daganatot fedeztek fel az orvosok, a műtétre azonban nincs elég pénzük a szülőknek. Az AOL azzal járul hozzá az ügy előmeneteléhez, hogy nyomon követi a világba szétküldött e-mail útját, és nyilvántartja, hány személyhez jut el az elektronikus levél. Minden egyes olvasó ugyanis 32 forinttal gazdagítja az adományt.
Köszönettel és tisztelettel, az Úr áldását és békességét kívánva: Szakács Sándor mb. püspöki titkár
Ahhoz az egyre fogyatkozó generációhoz tartozom, akik egykoron még koptathatták a nagy hírű nagyváradi Premontrei Főgimnázium padjait. Mi, akik még emlékezetünkben őrizzük alma materünk fehér reverendás, nagy tiszteletnek örvendő paptanárait, ma is megilletődve megyünk el valamikori iskolánk emlékeket felidéző falai előtt. Ennek a dicső és tragikus napokat egyaránt megélt gimnázium emlékének és szellemiségének az ápolására alakult meg a Premontrei Öregdiákok Egyesülete. Erről az eseményről írta Budai Ernő Márton, egykori osztályfőnököm, a rendház azóta elhunyt perjele a következőket: „Nagy örömömre szolgál, hogy 1994-ben az öregdiákok megalakították az Egyesületüket, rendszeresen találkoznak és ápolják a premontrei szellemet.” Az öregdiákok szinte az egyesület megalakulásának napjától tettekkel bizonyították, hogy ma is elkötelezettjei a premontrei hagyományoknak. Példának hozhatom fel, hogy ők azok, akik gondozzák egykori professzoraik elhanyagolt sírjait, rendezték a váradhegyfoki prépostság könyvtárát, kicsinosították a rendház pincéjében kialakított klubhelyiségüket (ahonnan később ki lettek tiltva), emlékkönyvet adtak ki, folyamatosan megjelentetik az egyesület hírlevelét, kapcsolatokat építettek ki más premontrei öregdiák-szervezetekkel (Gödöllő, Csorna, Keszthely, Kassa). Szerény lehetőségeik keretében igyekeznek összerakni az emlékezés mozaikjait, majd átadni azokat a mai fiataloknak, beleértve az utódiskolák diákjait.
Ezért is olvastam nagy érdeklődéssel (a világhálón) a Reggeli Újság idei (szerk. megj.: 2005. évi), január 19-i számának két egész oldalán megjelent írásokat a premontreiekről. Mind az egykori (Budai Ernő Márton), mind a jelenlegi prépost-perjellel (Fejes Rudolf Anzelm) készült beszélgetés érdekes és tanulságos lehet azok számára is, akik eddig még csak nem is hallottak az egykori Premontrei Főgimnáziumról. Megdöbbentettek azonban a második anyag befejező mondatai: „Az apátkanonok nem tagadja: megromlott az öregdiákokkal való kapcsolata. A gimnázium hajdani növendékeit tömörítő egyesület ugyanis civil szervezetként jegyeztette be magát, ezáltal csorbult egyházi jellege. Anzelm atya fel is szólította a társaságot: ha már ekként alakultak a dolgok, megalapozatlanná vált a rend nevének használata”.
Nem tudom, mire gondolhatott, hiszen ő még nem is volt e tisztségében, amikor az egyesület létrejött, s kérdezem: milyen jellegű legyen, ha nem civil? Pártként vagy szerzetesrendként mégsem alakulhatott volna meg. Közismert, hogy a főgimnázium szellemiségének jellemző vonása volt a vallási és nemzetiségi tolerancia mindennapos gyakorlása. Ezért sem tartanám célszerűnek, ha e szellemiséggel ellentétesen az öregdiákok egyesülete egyházi jellegű lenne, mert ez számos öregdiák kirekesztését eredményezhetné. Véleményem szerint a mára szinte plébániaméretűre zsugorodott szerzetesrendnek csak a hasznára válik, ha a kiöregedő, de még személyes emlékekkel rendelkező, elkötelezett társaság erejéhez mérten hozzájárul a premontrei szellemiség ápolásához és azoknak a célkitűzéseknek a megvalósulásához, amelyek talán majd elvezetnek a Premontrei Főgimnázium újjászületéséhez.
Szűcs Lóránd öregdiák
Siófok
Szűcs Lóránd levelét természetesen eljuttattuk Fejes Rudolf Anzelm premontrei rendi apáthoz, hogy ha óhajt, reagáljon rá. A váradhegyfoki prépost-prelátus úgy vélte, Szűcs Lóránd olyan téves értesülésekre, adatokra hagyatkozva fogalmazta meg gondolatait, amelyeket a valóságot hűen tükröző tájékoztatás okán feltétlenül ki kell a igazítania. A magyar cirkária nagyméltóságú atya-apátja megkeresésemre kijelentette: ellenvetései kizárólag az egyesülettel mint jogi személlyel, illetve a társaság megjelenési formáival szemben vannak, nem pedig a magát civil szervezetnek nevező formáció egyes vagy bizonyos tagjaival. A főtisztelendő meglátásait az alábbiakban olvashatják.
Mindennek megvan a magyarázata
Megdöbbenéssel fogadtam a siófoki Szűcs Lórándnak a Reggeli Újsághoz eljuttatott levelét. Elsősorban az úriember azon állítására szeretnék reagálni, miszerint az öregdiákok szinte az egyesület megalakulása óta cselekedetekkel bizonyítják: elkötelezett hívei maradtak a premontrei hagyományoknak. Kijelentésének alátámasztására Szűcs úr azt hozza fel érvként, hogy a mai napig ők gondozzák egykori professzorjaik sírjait. Ez az állítás csupán félig igaz, hisz amit tettek, azt nem önszántukból tették. Meg is magyarázom, miért.
Rendtársaink zöme a váradolaszi temető premontrei sírkertjében talált örök nyugalomra. Holttesteiket nagyméltóságú Tempfli József megyéspüspök úr még váradolaszi plébánosként helyezte el templomunk kriptájában. A kriptasírhelyek pedig, ugye, jellegüknél fogva nem szorulnak gondozásra.
Tudni érdemes azt is, hogy a szerzetesek közül közel tizennégyen a váradszentmártoni római katolikus temetőben nyugszanak, ahol emléküket egy csonka gúla jelzi. Az a parcella valóban el volt hanyagolva, ám épp én voltam az, aki felhívtam rá az öregdiákok figyelmét, különösképpen a Szentmártonról származókét. Két évig gyomlálták is a telket, de csak két évig. Miután bővült a rend állománya, az újakat bíztam meg a hantok karbantartásával. Mivel azonban tanulmányaik végett a tavaly ők külföldön tartózkodtak, a kéréssel az egyháztanácshoz fordultam. Végül két derék asszony tette rendbe a sírt november elsejére. Ott az öregdiákoknak még a nyoma sem látszott.
Néhány rendtársunk az asszonyvásári római katolikus temetőben lett elföldelve, egyiküknek még ma is áll a sírköve. A temetőt január elseje után, Vízkereszt környékén takaríttattam ki. Ott sem járt öregdiák. A Tasnádon eltemetett szerzetes hantja pedig nem igényel különösebb törődést. Egyébként is, vannak gondozói.
Rendet teremtettek a váradhegyfoki prépostság könyvtárában – olvasható Szűcs úr levelében. Való igaz: elődöm a régi téka bizonyos köteteit levitette a kriptába, mert szüksége volt az általuk elfoglalt térre. Azokat aztán Gerhardt Lászlóval az élen az öregdiákok onnan egy alagsorba pakolták át, majd a kollekciót elnevezték öregdiákkönyvtárnak. Kulcsot én ahhoz nem kaptam.
A szövegíró által sugallt intézkedésről tehát nem beszélhetünk. Egyszer ugyan megkértem néhány öregdiákot, segítsen nekem, hadd vigyem át a kóruson található könyveket a rendház egyik szobájába. Címkézés, rendszerezés azonban nem történt.
Szűcs úr szerint az öregdiákok kicsinosították a rendház pinceklubját, ahonnan később ki lettek tiltva. A klub felújítását amúgy a 2001. évi munkatervük 6. pontja is tartalmazza. Csakhogy 2001-ben én kezdtem el a javításokat. Egy konyhát, egy ebédlőt és egy irodát kívántam „megnyitni” a sekrestyéhez tartozó régi helyiségekben. Kértem, járuljanak hozzá, hogy a velünk közösen használandó klubjukat is rendbe tehessem. Borzalmasan nézett ki az udvar is, a hatalmas sár miatt alig lehetett átmenni rajta, ráadásul idegenek autói is nehezítették a közlekedést. Az öregdiákok ugyan megpróbálták kitessékelni onnan a kocsitulajokat, ám nem tudtak velük zöld ágra vergődni. Nekem kellett kihúzatnom a járműveket az utcára. Erőszakos módon léptem fel, másképp nem jutottam volna eredményre.
Aztán leköveztettem az udvart, megjavíttattam a garázsépületeket és szalonképessé tettem a klubot, amelybe új villanyhálózatot is beszereltettem. Mindezekhez a társaság egy fillér támogatást sem nyújtott.
Az igazság az, hogy nem engedtem be őket a helyiségbe, ami azonban nem jelentette, jelenti a kitiltásukkal. Úgy véltem és vélem: nem érdemlik meg a befogadást, mivel szinte semmiben sem segítettek. Ha megtették volna, bérmentesen használhatnák a termet.
Összefoglalva: amit ők a munkatervükbe belefoglaltak, azt én kiviteleztem. Nem tudom, mit ért a tisztelt Szűcs Lóránd csinosítás alatt, hisz a hozzájárulásuk kimerült egy nagytakarításban.
A szövetségnek ugyan több kiadványa is megjelent, ám meg kell jegyeznem, a publikációk összeállítása, megszerkesztése részükről nem járt munkával. Munkát igényelt viszont az adatgyűjtés: e tekintetben viszont jelentéktelen az öregdiákok szerepe. Emlékkönyvük például a piarista öregdiákok emlékkönyvének a mintájára született meg. A kötetben felsorolt adatokat elődöm bocsátotta a rendelkezésükre, mi több, a levéltárunkból is azt vittek el, amit akartak. A kölcsönkért dokumentumokat azonban a mai napig nem hozták vissza.
Van egy Szentmártonról és Félixfürdőről készült könyvük is, amit Pásztai Ottó szerkesztett, és amelyben sajnos nem tüntették fel egykori tiszteletre méltó alperjelünk, Teleki Marcell, volt szentmártoni plébános nevét. A tisztelendő általuk felhasznált kézirata szintén náluk maradt. A félixfürdői rész korábban megjelent tanulmányok, értesítők kompilációja, ezért ennek elkészítése, mondhatnók, valamivel keményebb munkát követelt...
A Röhög a vesénk című viccgyűjteményükről sem alkothattam teljesen pozitív véleményt, anyagát ugyanis hajdani civil tanáraink egyikének özvegye bocsátotta az alakulat ötletgazdag vezetőségének rendelkezésére; a hölgy valószínűleg honoráriumot várt el érte. Lehet, hogy a már kész művet a kiadók itt-ott kiegészítették, a kötet tartalmának zöme azonban a professzor úr tollából származik... Ez a gyűjtemény is Pásztai Ottó szerkesztésében látott napvilágot.
A Károly Irénről készült füzetet nem kommentálom. Egyfelől nagyon nagy kellemetlenségeket okoz nekem, merthogy annak idején, amikor az elnök úr felkért, hogy írjak hozzá előszót, megbíztam benne, jóllehet a monográfiába bele se lapozhattam. Reméltem, hiteles forrássá válik. Nem vált azzá. Károly Irén nevének eredete már az első oldalakon teljesen félre lett magyarázva. Irenaeus ugyanis Lyon püspöke volt, a katolicizmus híres szentje. Ezzel együtt a szerző azt taglalja, hogy Irén korában a szerzetesek gyakran vettek fel női neveket. Valóban volt egy ilyen szokás, ám az csupán a Máriára vonatkozott. Pásztai Ottó tehát olyan szarvashibát követett el, amely az egyházi dolgokban jártas emberek szemét rettenetesen szúrja.
Azt illetően, hogy mennyire pártolják a tradíciókat, engedtessék meg néhány ellenpéldát felhoznom. Pár éve távozott el végleg közülünk Engel Károly francia-latin szakos professzor. Noha az öt-, valamint tízéves találkozók osztályfőnöki óráját a tanár úr még a dühöngő kommunizmusban is mindig megtartotta, halálát csupán egy apró újsághírben, szokványos részvétnyilvánításként tették közé az öregdiákok. Márpedig Engel Károly ennél sokkal többet érdemelt volna. Én a professzor urat még életében megjutalmaztam, és felkértem, írjon egy cáfolatot azon szégyenletes esemény margóján, amit egyesek a váradi Eminescu Főgimnázium „háromszázadik évfordulóján” követtek el. A tanár úr el is vállalta a megbízatást, lévén hogy a neves iskolát mi építettük kétszáz éve, a történelem meghamisításába pedig nem törődhetett bele. Az öregdiákok azonban díszokleveleket vettek át az említett rendezvényen, jóllehet tiltakozniuk kellett volna...
Szóval nem tudom, mit értenek ők hagyományápolás alatt.
Amikor egyszerre három fiatalt öltöztettem be, hírlevelükben csupán néhány sorban szóltak a ceremóniáról, tévesen közölve az ifjak neveit. Ebből is kitűnik, mennyire szívükön viselik az ügyet, az „ügyünket”.
Kapcsolatépítés? A gödöllői perjelnek egy ízben azért kellett sürgősen telefonon felhívnia, mert öregdiákjaink olyan szervezkedésbe bocsátkoztak, amelyhez nem volt anyagi fedezetük: pontosan 180 ezer forinttal terhelték meg a perjelség költségvetését. Közös megoldást lett volna jó találnunk akkor, ám ők bizony nem kerestek meg. Szégyenszemre a perjel úr fizette ki helyettük a kiadásokat.
Nézzük csak meg, mit tettek annak érdekében, hogy megnyíljon a gimnázium. Semmit. Megkértem szépen őket, mégsem követték gödöllői társaik példáját, akik hasonló célból alapítványt jegyeztettek be. Négy hónappal a tanügyminiszterrel való megbeszélésem előtt közöltem velük: szükségünk lenne az iskola visszaállítását támogató aláírásaikra. Az átiratot, amelyet a nyilvántartott öregdiákok alig húsz százaléka látott el kézjegyével, két hónap késéssel készítették el. Döbbenetes!
Szűcs Lóránd levelének második része a civil szervezet igazolására szolgál. Kérem, én kétszer is javasoltam nekik, hogy egy, az egyházjog által is elismert laikus szervezetet hozzanak létre, olyanfélét, mint a hajdani katolikus legényegylet, amelyre bizonyára még emlékeznek. Tulajdonképpen az sem volt egy imatársulat.
Az egyházon belüli laikus szervezeteket a vatikáni Pápai Kulturális Tanács egyik jegyzéke szabályozza. Erre alapozva szerettem volna elérni, hogy a gimnázium szellemi tevékenységének mintegy folytatásaként az öregdiákok szövetsége kultúrcentrumot működtessen Váradon. Miután ezt előadtam, és mindent megszereztem ahhoz, hogy a jegyzékbe ők is belekerüljenek, felkeresett a vezetőség, és kijelentette: tegyünk pontot megromlott kapcsolatunk végére. Az elnök úr azonban a többiek előtt azt nyilatkozta, sosem hallott a javaslatomról.
Az elnök úr amúgy kiváló ember. Amiatt viszont, hogy szervezői készségét és ügybuzgóságát az RMDSZ keretein belül nem tudta kamatoztatni, átsétált a civil szervezetek mezejére, és kigondolta a szellemi tőkével, sajátos lelkiséggel és mentalitással bíró premontrei öregdiákok egyesületének megalapítását. Ez lehetségesnek tűnt és bizonyult, mert a premontrei szabad gimnázium volt, csupán az isteni örök értékek tisztelete, szolgálata kötelezte.
Fájdalmasnak találom, hogy Szűcs Lóránd az utódiskolák diákjainak a patronálását is szóba hozza. Sokszor kértem az alakulatot, ne használják ezt a kifejezést, hisz szöges ellentétben áll azzal, amit a rend gondol ezekről a tanodákról. Ezek az intézmények az én értelmezésemben is bitorlók, hisz nekik a kommunista szellemiséget kellett megvalósítaniuk.
Pontosan tudom, hogy az utódintézetek státusának a felemlegetése az elöregedő szövetség megmentését kívánja szolgálni. Az első igazoló lépést ebbe az irányba akkor tették meg, amikor az elnökség az egypártrendszerben felszámolt Szent László Gimnázium diákjait is be akarta szervezni. Ha sikerült volna meggyőzni és bevonni az összes váradi magyar nyelvű tanintézet végzősét, hatalmas civilszervezet jött volna létre. Ez volt az ideál. Igen ám, de akkor miért kell ezt premontreinek nevezni?
Amikor az öregdiákok egyesülete beiratkozott a Bimciszbe (szerk. megj.: Bihar Megyei Civil Szervezetek Szövetsége), eltávolodott a rendtől és polgári civil szervezetté vált. Egyházi laikus alakulatként ők sosem határozták meg magukat, noha a nevük efféle jellegre utal. Mégis elhatároztam: nem fogok beleszólni az ügyeikbe, döntéseiket pedig tiszteletben fogom tartani. De mivel ők már egyáltalán nem képviselik a rendet, erkölcsi kötelességem hátat fordítani nekik. Mindez annak tulajdonítható, hogy a kommunizmus átformálta a lelkeket és a fejeket.
Az egyesület valójában nem egy kompakt szervezet. Erdélyben és Váradon megközelítőleg azonos azoknak a véndiákoknak a száma, akik nem tagjai, azokéval, akik tagjai. Egyesek bele sem léptek, mások viszont már kiléptek belőle. Sokan vannak olyanok is, akik képtelenek megemészteni, hogy kulákként nem tanulhattak tovább az úgy nevezett utódiskolákban, nem mehettek egyetemre, nem vállalhattak értelmiségi munkát. Ezeknek az embereknek a rehabilitációjával bizony nem foglalkozik a szövetség. Hozzám viszont folyamatosan érkeznek a panaszok.
Vádoltak is amiatt, hogy nem lépek fel az egyesület ellen, holott tulajdonképpen a rend az, amely jótáll az alakulatért. Mivel ők beléptek a Bimciszbe – amelynek létével egyébként nekem semmi bajom nincs, hisz jó, hogy vannak efféle szervezetek –, egyszerűen megvontam tőlük a hitelesítést és a garanciát. Ezt viszont ők képtelenek elfogadni.
Meg kellett ezt tennem már csak azért is, mert az öregdiákságnak jogfosztottságban élő rétegei is vannak. Azok viszont, akik a szövetséget irányítják, vagy kiszolgálták a múlt rendszert, vagy együttműködtek vele. Még talán ezzel sem lenne baj, ha ezt az illetők vállalnák, és megtérnének mind társadalmi, mind pedig vallásos értelemben. Ám a két kezemen megszámolhatom, hányan szánták el magukat erre a beismerésre, hányan folytatják életüket egy másik úton.
Szűcs Lóránd úr tehát valószínűleg tévedésből teszi fel a kérdést: milyen jellegű legyen az egyesület, ha nem civil?
Az öregdiákok elkötelezettségét szintén megkérdőjelezem. Körükben nem premontrei szellemiség uralkodik, inkább egy cserkészcsapathoz hasonlítanak.
Kifogásolom azt is – noha mióta hátat fordítottam nekik, erre nincs jogom –, hogy az új titkár sosem volt a premontrei gimnázium diákja. Semmi bajom a személyével, csupán azon gyakorlat ellen tiltakozom, miszerint az alakulatépítést hasonló módon képzelte, képzeli el a vezetőség.
Hogy plébániaméretűre zsugorodtunk? Hát kérem szépen, visszaszereztük a plébániáinkat, kiteljesedtünk, elértük a régi keretet. Nyáron legalább öt misét tartok minden egyes vasárnap, de szerencsére a rendnek ma már vannak fiatal tagjai, akik majd folytatják e szolgálatot. Persze egy adott pillanatban az apát egyedül maradt Váradon, ám azóta már hatra nőtt a számunk. Nem beszélve arról, hogy a tanítás módozatait is fenn kívántuk tartani. Javasoltuk, vegyék be az alakulatba a PKE (szerk. megj.: Partiumi Keresztény Egyetem) azon hallgatóit, akiknek elődöm, Budai Márton latint oktatott, én meg filozófiát.
Ők azonban ellehetetlenítették az együttműködést. Ilyen esetekben az a természetes, ha a felek mindenike a maga útján megy tovább. Nem óhajtok – és ezzel pontot is teszek a vita végére – több olyan levélre válaszolni, amely visszasírja a közreműködés idejét. Elvégre ők mondták ki: civil szervezetbe akarnak tömörülni.
Beszélgetés Fejes Rudolf Anzelm váradhegyfoki prépost-prelátussal
„A sajtónak szabadnak kell lennie, az újságíróknak körtönfalazás nélkül ki kell mondaniuk az igazságot, rá kell világítaniuk a társadalom visszásságaira. A szólás szabadságát senki sem korlátozhatja.” (Fejes Rudolf Anzelm)
Fejes Rudolf Anzelm premontrei apátkanonokot a váradhegyfoki káptalan megalapításának nyolcszázhetvenöt éves jubileuma kapcsán kerestem meg. A Gyulafehérvárott, Szegeden, Budapesten és Rómában tanult teológus-szerzetest egyebek mellett arról kérdeztem, van-e remény arra, hogy az egykoron messze földön híres gimnáziumuk újra benépesedjék. Meglepetésemre Anzelm atya egy teljesen alternatív oktatás terveit vázolta fel. Egy olyan diákklubét, amelynek hallgatóit magánúton is leérettségiztetnék, így a fiatalok olyan oklevelet szerezhetnének, amit az EU bármely tagországában hasznosíthatnának.
Holtponton – Idén lesz nyolcszázhetvenöt éve, hogy megalapították a váradhegyfoki premontrei rendet. Miként emlékeznek az eseményre? – Bár a kommunizmus bukása óta már eltelt egy évtized, a változások jótékony fuvalata bennünket még mindig nem érintett meg. Továbbra is kisemmízettek vagyunk, eme státusunk pedig ellehetetleníti az ünnepre való felkészülésünket. Az, hogy a jubileumhoz fűzödő terveink megvalósulnak-e, vagy sem, nyilván attól függ, miként viszonyul majd a restituciós kérdéshez az új román kormány. Ha a váradi és a szentmártoni kolostorunk közül legalább az egyiket visszakapnánk, akkor az év vége felé megtarthatnánk az összejövetelt. Amennyiben az ügy nem mozdul ki a holtpontról, másképp fogjuk megülni a jeles évfordulót. Még nincsenek konkrét elképzeléseink, egyelőre ugyanis, akár a sakktáblán, várjuk, hogy lépjen a másik fél. – Egészen pontosan mire gondol? – Ahelyett hogy visszaadta volna nekünk, az állam már kétszer is eladta a szentmártoni rendházunkat. Tudomásom szerint az ingatlan üresen áll, mivel a versenytárgyalás eredményét per útján megtámadtam. Csak merem remélni, hogy az új tulajdonos belátta: az épület nem egy tákolmány, hanem egy szent élet szent tere, s így nem szolgálhat a Montero cég székhelyéül. Mivel a telekkönyvben jeleztük a létesítmény iránti igényünket, a vállalkozó még csak azt sem állíthatja, hogy szándékaink ismeretlenek előtte. A tárgyalásokon persze nem szokott megjelenni, és a bíróság kitételeit sem teljesíti. Ha viszont baráti módon nem tudunk megegyezni, és egyik perünk sem vezet számunkra kedvező megoldáshoz, a még birtokunkban levő ódon, kopott falak között tartjuk majd meg a szerény, visszafogott megemlékezést. Ünnepünket nem kívánom kivinni a rendházból. A szerzetesi életformát elsősorban az a fajta bensőségesség jellemzi, amely egyben kifelé is sugároz. Ám e nyitottság ellenére a gócpontnak feltétlenül a falakon belül kell lennie.
Oszlatás – Mi a helyzet a váradi kolostorral? – Hát a váradi helyzet eléggé bonyolult, mivel hamisak a vonatkozó telekkönyvi bejegyzések. Az államosítást kimondó törvény ugyanis csupán az iskoláról és a tanárok otthonául szolgáló ingatlanról rendelkezett. Nem foglalkozott viszont sem az apát lakosztályával, sem a templommal. Mindezek ellenére a végrehajtók az utóbbi kettőre is rá tették a kezüket. A tanintézetben még ma is felelhetők annak a nyomai, hogy a rezidenciát egykoron fal határolta el az épület többi részétől. Mivel a magyarországi születésű szerzeteseket a kommunista hatóságok kitoloncolták az országból, a rendház állománya rendkívül megfogyatkozott. Körülbelül tizenegyen maradtak Váradon. A nekik fenntartott szobákat ugyan nem bántották, de a többi terembe erőszakkal beköltöztették a bőripari szakközépiskolát. Tehát mi 1949 novemberében kötöttünk velük szerződést, amelynek értelmében bérbe adtuk nekik az ingatlan „kihasználatlan”, üresen álló részét. Namármost, ha ezt 1949-ben államosították, hogy a csudában adhattuk mi ezt nekik bérbe? Ráadásul abban a puskaporos, szélsőbaloldali hangulatban... – A „félixfürdői ügyről” mit érdemes tudnunk? – Noha a telekkönyvi bejegyzések szerint félixfürdői tulajdonainkat már 1945-ben elvették, 1952-ben még írásban megállapodhattunk arról, hogy használatuk fejében díjat szedjünk, ami abszurdum. Ám ők mindig jobban tudták, mi a miénk, és mi nem, mint mi magunk. A rendet ért alaptalan sérelmeket a városi tanácsnak be kellene látnia. Ha az önkormányzatban csak parányi jószándék lenne, helyére rakhatná a dolgokat. Legalább a rezidenciámat szolgáltatnák vissza. – Irodája azért mégis csak van. – Igen, a sekrestyében, vagyis a hajdani „kincstárban”, ahol valamikor a templom kegytárgyait, a miseruhákat, a kelyheket és a liturgikus könyveket tartották. Ahhoz hogy működhessünk, kellett ugyanis találnunk egy modus vivendit, ezért átalakítottuk.
Fejes Rudolf Anzelm saját kezűleg műveli meg a váradi premontreieknek visszaszolgáltatott földet, amely, mint mondta, csupán parányi része annak, amit egykoron birtokolt a rend. Az apát szerint a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a kistermelőknek. Fenntartja: a falun élő átlagembert egyértelműen kicselezték, átverték a törvényhozók.
Isteni akarat – Jelenleg hány tagja van a rendnek? – Hat. Öten Váradon élnek. Örvendetes, hogy csatlakoztak hozzám fiatalok is, akik ugyan még nincsenek felszentelve, de már szerzetesek, tanulmányaikat Rómában folytatják. Nehéz a kezdet, mivel generációk maradtak ki. A rendet illegalitásba kényszerítették, azokat pedig, akik gondoskodni mertek az utánpótlásról, megkínozták, bebörtönözték. A közösséget 1989 után kezdtük újjászervezni. Az, hogy én titokban már annak előtte lettem premontrei, egyértelműen a kommunista táborban a nyolcvanas évek végén bekövetkezett „enyhülésnek” tulajdonítható. A tömbösített szocialista országok, népi demokráciák egyre több mindent kezdtek megengedni maguknak. No nem azért, mert lehetett, hanem azért, mert megelégelték azt a közeget, amelybe belekényszerítették őket a nagyhatalmak. Amúgy kockázatos, veszélyes vállalkozás volt az enyém, szörnyű következményei lehettek volna. – Ezzel együtt kitartott. – A gyulafehérvári hittudományi főiskolára egyházmegyés papnövendékként felvételiztem, így egy ideig két, egymással párhuzamos vonalon futott az életem. Adott pillanatban aztán lehetőség nyílott rá, hogy nyilvánosságra hozzam szándékaimat. Épp Karánsebesen katonáskodtam, amikor beköszöntött a fordulat. Elhagytam az egyházmegyét, és beléptem a rendbe.
Minden eleve elrendeltetett – Egyáltalán: hogyan került kapcsolatba a renddel? – Egyfelől a Szent László plebániához tartoztam, amelyet néhai elődöm, Budai Márton vezetett. Másfelől családom férfitagjai, többek között az édesapám, a premontrei főgimnáziumba jártak. Tanítani mindig is szerettem volna, még papként is, úgyhogy a feltételek, követelmények nekem minden tekintetben megfeleltek. Úgy éreztem, engemet Isten is erre a pályára szánt. Persze a hivatásról nem sokat tud mondani az ember, mert a fennvalóval folytatott párbeszéd olyan mélységekben zajlik, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Az ember ráérez, majd követi is a hívást, de egy valamirevaló eszmefuttatást, érvelést képtelen róla megfogalmazni. – Szinte már ki is mondta: a premontrei rend alapvetően tanítórend. – 1802-ben vált azzá a bencésekkel és ciszterciekkel egy időben. Az történt, hogy II. József, a kalapos király – akit amiatt, hogy mindent megrendszabályozott a birodalom sekrestyésének is neveztek – feloszlatta a szerzetesrendeket. Nem lett volna hozzá joga, de megtette. A szóban forgó monasztikus közösségeket, kivéve a pálosokat, csak halála után, 1802-ben utóda állította vissza. E gesztus fejében a premontreiekre bizonyos kultúrterheket róttak. Az intézkedést követően a váradhegyfoki prépostság már nem önállóként, hanem a jászóvárival és a leleszivel közösen alkotott egyházi prelatúrát. A három egyesített prépostságot 1916-ig egyetlen apát kormányozta. Az újbóli szétvállást Trianon tette szükségessé. Az, hogy gyakran csupán a jászóváriról történik említés, azért van, mert a francia forradalom után az általános nagy rend szétszakadozott. Létrejött a jászóvári és a csornai, ám a kettő lényegében azonos volt. Önálló egyházi autonómiával rendelkeztek és a Szentszék joghatósága alá tartoztak, amiként mi is egyenesen Őszentségének vagyunk alárendelve. A premontreiek püspöke a pápa.
Az apátkanonok nem tagadja: megromlott a premontrei öregdiákokkal való kapcsolata. A gimnázium hajdani növendékeit tömörítő egyesület ugyanis civilszervezetként jegyeztette be magát, ami miatt csorbult egyházi jellege. Fejes Rudolf Anzelm fel is szólította a társaságot: ha már ekként alakultak a dolgok, megalapozatlanná vált a rend nevének általuk történő használata.
Néhány szó a katolikus egyetemességről, hierarchiáról és autonómiáról – Ebből eredeztethető a váradi püspökséggel való konfliktusuk? – Nincs szó konfliktusról, ami nem azt jelenti, hogy az együttműködésünk időnként nem lehetne gördülékenyebb. Efféle ellenséges viszonyról már csak azért sem beszélhetünk, mivel nem vagyunk egymásnak alárendelve: más elveket követünk a kormányzásban, különbözik a vonalvezetésünk, amely viszont természetes, hisz én egy apátságot vezetek, Tempfli püspök úr pedig egy egyházmegyét. Kapcsolatunk semmiképp sem nevezhető rossznak, sőt, mindketten arra törekszünk, hogy ez egyre kiválóbbá váljék. Igyekezetünk többé kevésbé sikeres. – Most, hogy már nem az önöké az iskola, mivel foglalkoznak? – Valójában tehetetlenségre vagyunk ítélve. A püspökség, hogy valamelyest segítsen rajtunk, visszaadta a plebániáinkat, azokat, amelyeket még mi alapítottunk. Jelenleg én látom el a lelkipásztori teendőket, nem lévén működőképes pap a konventben. Fiatal rendtársaink felszentelésével azonban ez a gond meg fog oldódni. Természetesen vannak oktatással kapcsolatos terveink, ám azok gyakorlatba ültetése kivitelezhetetlen. Kivitelezhetetlen, mert nincs élet- és mozgásterünk. Ez indított arra, hogy elhatározzam: küzdeni fogok az utolsó csepp véremig. Elvégre becsületesen szereztük meg azt, amit elloptak tőlünk. Magyarán: nem áll jogunkban lemondani semmiről. Gyarapítani lehet ugyan a vagyonunkat, ám elkótyavetyélni semmiképp nem szabad.
A Premontrei Diákkörön belüli tevékenységek minden bizonnyal nemtetszést fognak kiváltani a pedagógusokból, akik annak létrehozása után várhatóan jelentős bevételi forrásoktól fognak elesni. A kör keretében ugyanis ingyenes pótórákat, felvételi előkészítőket tartanak majd. Fejes atya neves külföldi vendégtanárokat is bevonna a tervezett oktatási programba.
Kínos század – Van-e a rendnek létjogosultsága a mai világban? – Persze, hogy van. Külföldön valósággal virágzó a premontrei közösségek tevékenysége, gimnáziumaink iránt óriási az érdeklődés. Igaz, hogy Magyarországon a régi hat-hét helyett már csak egyet tartanak fenn, de ez az egy, a gödöllői kiválóan működik. Állandó a túljelentkezés, a kandidátusok felkészültek, ezért a tanároknak nagyon nehéz eldönteniük, kit vegyenek fel, és kit tanácsoljanak el. Bizonyára szükség van ránk, mert a szerzetesrendek általában valamely társadalmi problémát igyekeznek egyházilag megoldani, a katolicizmus szociális hálójával egyre nagyobb területeket lefedni. Váradon csupán mi és az orsolyiták foglalkoztak tanítással. A vincés nővérek is, ám nekik kórházaik, óvodáik, árvaházaik és fiúkollégiumaik is voltak. A tanügyi rendszer akként volt felépítve, hogy kifutási pályát biztosítson mind a szegényeknek, mind a gazdagoknak. Váradi iskolánk keretében negyven alapítvány létezett, ezek mindenike öt-hat gyermek oktatását garantálta. Úgy kell elképzelni, hogy néhány jámbor hívő átadta rendünknek vagyona, öröksége egy részét, és amíg lehetett, finanszírozta a fiatalok neveltetését – efféle tettek manapság csak elvétve fordulnak elő. Mert ma már nincsenek jótevők. Szponzorok vannak, akiktől, megjegyzem, idegenkedek, mert ritkán vezérli őket nemes szándék. A Szentírásban ugyanis ez áll: akként kell jót tennünk, hogy a bal kezünk ne tudja, mit cselekszik a jobb. A szponzorizációval azonban nem így van. A támogató – ha egyebet nem is – érdekvédelmet vár el, esetleg követel, azaz alááshatja az egyház függetlenségét. – Hol és kinél jelentkezzenek azok az ifjak, akik belépnének a rendbe? – Tetszik tudni, kemény élet a miénk, nem mindenki bírja, nem mindenki óhajtja. Sokszor csodálják a munkánkat, de azzal annyi, követni nem akarnak. Premontreivé ezért csak akkor válhat valaki, ha sikeresen átesik a szelekción, vagyis a rend illetékesei alkalmasnak találják. Ez azért van így, mert bármely szerzetesrendnek joga van megválasztani tagjait. Egyébként, hogy a kérdésére is válaszoljak, az érdeklődők engem keressenek meg az Úri utcai templom melletti irodában. (készült 2005-ben Nagyváradon, a rend újjászervezésének, megerősödésének esélyei azonban csak rosszabbodtak az utóbbi három évben; az interjú egyik rövidebb változatát a Reggeli Újság közölte először; folytatás következik)
Mára már nem alkotnak közösséget a premontrei kanonokok abban a nagyváradi szerzetesházban, amelyben az evangélikus költő, Reményik Sándor is megnyugvásra lelt. A kommunista román állam ugyanis 1948-ban rátette a kezét az impozáns épületre, a templomigazgató részére csupán egy lakásnyi részt választott le. Ellentétben a ferencesekkel és a piaristákkal, akiknek Erdélyben több rendházuk is volt, a premontreiek csupán Váradon alapítottak iskolát.
Papok szerzetesi fegyelemben
A premontrei kanonokrendet egy előkelő frank főúr, a később szentté avatott Norbert magdeburgi érsek alapította 1120-ban Prémontré völgyében, Észak-Franciaországban. Az általa emeltetett főapátság romjai még ma is láthatók. Az arisztokrata azt akarta, hogy legyen egy hely, ahol a gyakorló lelkipásztorok szerzetesi fegyelemben élhetnek. Az egyház történetében ez volt az első ilyenszerű törekvés. Az alapító, aki mezítláb járt és csodákat tett, ötvennégy évesen halt meg. Rendtársaira egyebek mellett örökül azt hagyta, hogy a szentmisén való részvételt lehetőleg sose mulasszák el.
A premontreiek esetében a kanonok elnevezés nem rangot, egyházi méltóságot jelent, hanem canonicust, azaz a kánoni szabályok szerint élő papot. Ennek ellenére a rend rohamosan terjedt el Európában. Újabb és újabb apátságok létesültek Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Németországban, Ausztriában és Csehországban. Magyarországon II. István király honosította meg 1130-ban, mégpedig Nagyvárad közelében, Váradhegyfokon.
A Szent István vértanúról elnevezett konvent (Conventus Sancti Stephani Protomartyris de Promontorio Varadiensi) volt egyébként a rend első keleti prépostsága. A későbbi központ, Jászóvár valójában a Váradhegyfokról történt kirajzás (1180) eredménye volt. Amúgy a Bihar vármegyei „atyák” neve már a 12. századi dokumentumokban előfordul. A hatalmas templom és a széles alapfalú monostor eredetileg a Macskadombon állott. Jelentős hiteleshely volt, azaz okiratokat állított ki és őrzött.
Francia gyökerek, magyar történelem
Feltételezések szerint az első szerzetesek a franciaországi apátságból érkeztek Váradhegyfokra. Temesvári Pelbárt úgy tudja, hogy a székhelyet Szent István építette a bencések számára, ám a monostor lakói elpusztultak az első királyunk uralkodását követő zavargásokban; a premontreieket II. István költöztette be az elhagyott ingatlanba. Mivel az alapító oklevél elveszett, a múltbeli események részletei ma már ismeretlenek. Az viszont bizonyos, hogy a létesítmény igen tiszteletreméltó kiváltságokkal és terjedelmes birtokokkal volt felruházva.
Megkérdőjelezhetetlen: régi hazájukból a premontreiek hatalmas műveltséget hoztak magukkal, amely nem csupán a tanításban és könyvmásolásban, hanem a minőségibb földművelésben, szőlőtermesztésben nyilvánult meg. Sajnos a török hódoltság, valamint a hitvillongások idején a váradhegyfoki konvent csaknem összes irata megsemmisült. Még arról a prépostról sem maradtak fenn adatok, akinek első gyászos tiszte valószínűleg az volt, hogy az 1131-ben elhunyt alapító király tetemét elhelyezze a templom sírboltjában.
A váradhegyfoki prépostság Izabella királyné seregeinek ostromában (1567) pusztult el, ráadásul a harcot követő években a bajt iszonyú tűzvész tetézte. Az oszmán uralom korában csupán címleg élt, I. József király ébresztette új életre: 1705 decemberében a konventet – javaival együtt – Schollingen Ferenc perneci premontrei apátnak adományozta. Öt évvel később azonban a lukai apátok tették rá a kezüket; fennhatóságuk alatt a prépostságot kormányzók (adminisztrátorok) irányították, elsőként Helcher Felix (az ő nevét viseli a Félix-fürdő). Ebben az időszakban épült fel a váradolaszi szerzetesi ház és a szentmártoni kastély.
Tanári gúnyát öltöttek az atyák
A 18. század második felében a magyarországi premontreiek körében élénk mozgalom indult meg a célból, hogy a váradhegyfoki prépostságot függetlenítsék a morva rendtársaktól. II. József 1784-ben kiadott rendelete azonban feloszlatta a lukai apátságot, ami számunkra azért lényeges mozzanat, mivel három évvel később a váradhegyfoki prépostság is hasonló sorsra jutott. Úgy tűnik, I. Ferenc megpróbálta jóvá tenni felmenője bűnét, hisz 1802-ben visszaállító oklevelet bocsátott ki, amelynek értelmében a váradhegyfoki konvent javait a leleszi (Bodrogköz) rendház vagyonával együtt a jászóvárihoz csatolta. Az okirat új jogkörrel és feladattal ruházta fel a kanonokokat: a három egyesített prépostság kötelességévé vált a nagyváradi, a kassai, a rozsnyói és a lőcsei gimnáziumok fenntartása, a jászóvári és a leleszi levéltárak kezelése (a török időkben elpusztult váradhegyfoki levéltárról nem történik említés). A ciszterciták és a bencések mellett ekként vált a premontrei is tanítórenddé. A Diploma Restitutionale előírásainak megfelelően Szent Norbert követői Váradon a pálosok egykori templomát és zárdáját kapták meg.
Ezt a gimnáziumot szerették a fiatalok
A Jászóvári Premontrei Kanonokrend nagyváradi Pázmány Péter Gimnáziuma 1808-ban kezdte meg működését. Ennek kapcsán ildomos megjegyezni, hogy az első váradi tanodát Benkovics Ágoston püspök alapította 1699-ben. 1722-től az iskolában jezsuita nevelés folyt, egészen a Jézus Társaság 1773. évi feloszlatásáig. Ezt követően az intézetet 1808-ig a Tanulmányi Alap tartotta fenn.
Az ifjúság nagy számban érkezett, szinte özönlött Váradra, és ez érthető, mivel – jezsuita elődjéhez hasonlóan – Szatmártól Temesvárig a premontreiek gimnáziuma volt a legrangosabb; az 1840-41-es tanévben például 445 fiatal koptatta az iskola padjait. A tanítás, sőt a tanulók közti társalgás nyelve akkor még a latin volt, csupán 1845-ben tértek át a magyar nyelvű oktatásra, ám bizonyos tantárgyakat még ezután is latinul adtak elő. Csak 1848 januárjában született meg a rendelet, amelynek alapján a magyarországi intézetekben a magyar lett a tanítás nyelve.
Attól kezdődően, hogy a kanonokok kötelességévé vált az oktatás, a paptanárok életük javát a gimnáziumban töltötték. A diákoknak reggel fél nyolckor már a tanteremben kellett lenniük, hogy kikérdezhessék egymástól a leckét. Pontban nyolckor a nap számukra imával kezdődött, majd latin nyelvtannal folytatódott. Az első és a második tanóra között nem tartottak szünetet. Tízkor professzoraik kíséretében a diákok átvonultak a Szent László templomba, szentmisére, onnan pedig hazamentek. Feleltetés végett azonban délután fél kettőkor újból meg kellett jelenniük az iskolában. A sorrend nem változott: az órák a latin nyelv kikérdezésével kezdődtek és a vallási ismeretek felmérésével zárultak. Dolgozataikat a tanulók nyilvános vizsgákon mutatták be, amelyeken gyakran maga a megyéspüspök is megjelent.
1918, 1948
Az 1808-1809. évi tanévtől 1850-ig a gimnáziumi tanárok – élükön az igazgatóval, vagyis a rendházfőnökkel – a jászóvári premontrei kanonokoknak voltak alárendelve. A novíciusokat a bölcseleti osztályokat végzett ifjak közül válogatták ki. A növendékeknek egy évet Jászóváron kellett tölteniük, csak aztán iratkozhattak be a négy éves teológiára. Bár az ünnepélyes fogadalmat már a harmadik év végén letehették, áldozópapnak csupán a főiskola befejezése után szentelték fel őket.
A kanonokok többsége természetesen megszerezte a tanári képesítést, és általában 27-30 éves korában kezdte meg pedagógusi tevékenységét. Közülük mindazok, akik felhagytak a professzori pályával, valamelyik plébániára, a jászóvári vagy a leleszi rendházba vonultak el lelkésznek.
A premontrei gimnázium rangjához méltó új ingatlan alapkövét 1872 nyarán tették le. A monumentális épület 1874 tavaszára készült el, de csak novemberben nyílt meg. Laboratóriumainak felszerelései a legmodernebbek voltak.
A páratlanul sikeres kezdetnek Trianon vetett véget. 1920 gyásszal teli korszakot nyitott meg a rend történetében: elveszett Kassa, Rozsnyó, Lelesz és Jászóvár. Nagyváradon 1923-ig működött a gimnázium, ám 1940-től, a második világháborús területrendezéseknek tulajdoníthatóan pár évig ismét fogadta a nebulókat. A tanoda végső bezárását a felekezeti iskolák felszámolását kimondó 1948-as tanügyi reformban foglalták írásba az új rendszer hangadói.
Bejegyzések
