„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. április 19., vasárnap

Nagy utazás (+ AR filmje)

Ortodox nagypéntek, délután öt óra. Az ember azt hinné, idei második húsvétjának előestéjén már nem érheti meglepetés. A szellemi összvagyon értékét többszörösen fölülmúló vásárlás izgalmába latinosan beleroppant lobbanékony kedélyek ugyanis e dátumig többnyire lecsillapodnak, a szomszéd legény ajándékánál cifrább jutalmakat követelő ingerült unokák kifáradnak, a szorgalmas és hagyománytisztelő feleségek sarokba hajítják a seprűt, kosárba a megfestett tojásokat, szárítókötélre a kifőzött alsógatyákat, a halálos ellenségek legurítják torkukon az első békítő, baráti áldomást, így a család apraja-nagyja – mint aki jól végezte dolgát – lazán bevágódhat a televízió elé.

Persze vannak, akiknek mindenekelőtt haza kellene utazniuk: egyeseknek városról falura, másoknak faluról városra. Őket nevezzük manapság szakszóval vendégmunkásoknak, tudván róluk azt is, hogy ők alkotják a többséget, mondhatnók: a tömeget, a nemzetet. Ám ez az apróság csak akkor válik igazán világossá számunkra, elkényelmesedett, pofátlan otthon lakókra s szűkebb értelemben vett pátriánkban dolgozókra, ha kedvünk szottyan felpréselődni valamelyik távolsági járatra; legyen az vonat vagy autóbusz.
És láss csodát! Puha fészkemből kiröppenve tényleg megtapasztaltam, hogy romantikus elképzeléseimmel ellentétben a hétvégi ingázás nem épp egy kellemes szórakozás, sőt, szokványosnak, közhelyesnek sem nevezhető, még a kötelező egyházi ünnepek előtt sem, holott a sokéves gyakorlat azt mutatja, ilyenkor általában torlódások keletkeznek az utakon, a határátkelőkön, a boltokban, a pályaudvarokon és a reptereken, vagyis mindenütt, ahol a magunk fajta entitás Jézus Krisztus Urunk romániai feltámadásának előhetében megfordul.


Mindettől és mindentől eltekintve, a nagyváradi vasútállomáson meglehetősen csend honolt e gyászos, fonnyadt napon, a mumifikált monarchia romos erődítményrendszerének boltívei alatt alig lézengett egy-két eltévedt, kótyagos örök földönfutó, piás tökmagropogtató. Már-már magával ragadott a megkövült látvány, és szinte rávezetett, hogy szívvel-lélekkel dicsérjem a pártalanított, egykésített rezsimet, a kiváló, összehangolt, szervezett ügyintézést. Aztán mégsem dőltem neki a hallgatás falának; a szerencsétlenség naiv tablója frontálisan nekem ütközött és magamhoz térített, elhamarkodott ítéletemet így kénytelen voltam visszavonni. Maradtam a régi.
Tőlem néhány méterrel arrébb, a parkoló egyik sarkában ugyanis csatakiáltások által kísért támadás indult a bevetésre felkészült kisbusz ellen, amelynek gyomrában – első látásra - megszámlálhatatlan fiatal és középkorú nyomorgott egymás hegyén-hátán; alattuk, felettük táskák, kofferek, hátizsákok tornyosultak eiffelszerűen. Pedig a sikeres nemzetközi hírcsatornák szerint Indiában és Pakisztánban szoktak ilyenképpen bűnözni, nem pedig a civilizált keresztény államokban. Most viszont meggyőződtem afelől, hogy a sajtó folyamatosan és csúnyán átver. De gondoltam egy bölcset: szemem sarkából keresni kezdtem a táblát és rajta a feliratot, miszerint szívbetegeknek, nyugdíjaskorúaknak, csecsemőknek felszállni tilos (legalábbis nem javallott), efféle útmutatást azonban sehol sem láttam, eszeveszett tömeget viszont igen. Ennek okai felől tájékozódtam volna a sofőr felett álló szervnél, a megadott telefonszámot azonban hiába tárcsáztam, a vonal túlsó végén nem hangzott el a boldogító „halló, itt vagyok!”.


Végül iszonyatos kínlódások közepette a hermetikusan záródó ajtót is betették maguk mögött a személytelenített utasok. A levegőtlen térben egyikük arra kezdett panaszkodni, hogy a hatalmas érdeklődés miatt már két járatról lemaradt. „Egyszerűen nem fértem fel rájuk, pedig indulás előtt egy órával már a helyszínen toporogtam” – mondta, miközben cinikus mosollyal búcsút intett a járműről ezúttal is lemaradt rokonainak.

Noha az oxigénhiány egyre jobban érződött, a nyolckerekű továbbra is boldogan brummogott, feltartózhatatlanul okádta magából a gyilkos gázokat. A motor azonban nem akarta előbbre lökni a fedélzetet. A nyugtalanság természetesen percről percre fokozódott a legénység körében, okos magyarázatok is születtek szép számmal. Ez fékhiba!, állapította meg nagy-nagy magabiztossággal az egyes számot viselő üléssel összemasszírozott férfi. Pár perc múlva azonban már ötvenessel „száguldtunk” a váradi sugárutakon, rohantunk a benzinkúthoz, mint életet adó forráshoz, ahol minden kezdődött előröl: a veszteglés, a téblábolás, a hajtépés. Ápolatlan moldovai szomszédom ugyan kivételt képezett, megoldáskeresés és igazságtevés helyett ő a pálinkásüvegnek nézett inkább a fenekére; de annak elég rendesen, amitől aztán megeredt a nyelve, s megállás nélkül nyomni kezdte nekem a sódert. Ő lett a sómen, akiben még maradt szufla, az most már rajtunk röhögött.

Háromnegyed hét lett mire bedöcögtünk a velencei buszállomásra, ahol mázsás csomagokkal felszerelkezett exisztenciák várták, hogy kitárjuk előttük a nyugati kincsesbányák felé nyíló kaput. A viszonylagos nyugalmi helyzetet kihasználva pénztárcámért nyúltam, fizetni kívántam a luxusszolgáltatásért, ám a huzatos megállóból ránk zúdult újabb emberhullám megakadályozott eme nemes igyekezetemben. Ülő- s állóhely a buszon már nem volt, ezért a legkézenfekvőbb egyedeket a vállalkozó arcátlanul lepakolta az utcára, terüket teniszütős gyermekek vették át, mert ők állítólag már előzőleg megdumálták ezt a főnökkel. Amennyiben az apuci meg az anyuci étteremtulaj a Bánságban, és az, hisz lerítt a tizenévesekről a jómód, részben megértem, hipp-hopp miként kerülhetett nekik terület. Valószínűleg fejenként három fő helyett taksáltak, mert röviddel a feltűnésük után a székek közé szorult klienseket is letessékelték a buszról, a jegytépőnő szerepkörében tetszelgő sofőr pedig közömbösen közölte a magukat kivételezettnek érző fennmaradottakkal: sajnálja, de a roncs végleg lerobbant, úgyhogy.... Küldeni fognak értünk egy másikat, arra kell majd átszállnunk, ha akarunk.
Az érintettek ekkor már sejtették, hogy a gyors és biztonságos hazajutásuk eléggé megkérdőjeleződött, ezért még csak nem is ájuldoztak, amikor a megmentésünkre felajánlott masinára egymást letiporva, felborítva, agyon taposva másztak fel az élelmesebbek. Az illedelmesebbek ezúttal is okulhattak hibáikból. Ők lemaradtak a nagy utazásról.


Efféle élményekkel és tanulságokkal a tarisznyánkban röpültünk át az ortodox unió nagypéntekén legendás országunkon, már-már messiásközeli állapotban, hisz igazoltatás helyett a rendőrök szalutálva tértek ki az utunkból. Az evilági törvények betartásával senki sem törődött. Hivatalosan is ünnepnek minősült a napszak.

Csupán egyetlen „páciens” kérdezte meg bátortalanul haláltáncuk végéhez közeledve, hogy miféle vállalat az, amely ekkora veszélyeknek teszi ki klienseit, értetlenkedésével azonban sokra nem ment, mert a volánnál ülő szürke eminenciás azonnal leütötte az általa feldobott labdát, kijelentve, hogy ő felsőbb utasítások szerint jár el, aztán gond nélkül felhajtott a járdára, s némi zsebpénzért újabb szerencsétleneket szabadított ránk. Iszákos szomszédomnak erre már táncolhatnékja is támadt, zenét kért, de nem kapott, ezért, mintegy tiltakozásként, bosszúból célba vette a kijáratot, amely irányába el is indult, haladt is, amíg bírt, amíg el nem terült az útjába akadt sápadt bánkódók vállain. A poénokra kiéhezett busz erre ismét felkacagott.

FILM

2 megjegyzés:

Éva írta...

Most is, mint mindig sziporkázol, én közben nosztalgiázom, mosolygok, sőt még viccesnek is találom a történetet, annak ellenére, hogy néhány évvel ezelőtt a saját bőrömön is átéltem már egy hasonló szcenáriót, talán ugyanazon a buszjáraton Temesvár és Nagykároly között, a lányaimmal egyetemben...

Alternative Revelation írta...

Kedves Enikő!
Feltétel nélkül mondom, ez a írásod /mely "életkép"/ is nagyon eredeti és JÓ.
Van benne bőséggel "szatíra", dráma és nagy ellenpontozások.
Talán illenék ide a groteszk "Ecce homo" világi civilizált(?) földi "maradványa" !
most ennyi...
Baráti üdvözlettel