„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. április 16., csütörtök

Családi ünnepkör (+ AR kapcsolódó filmje)

Diktátori talentumokkal és oroszlántorokkal megáldott asszonykánk szerint a férfiember csak akkor érdemli meg éjjelente az otthoni puha ágyat, ha munka után nem egy pofa sörre ül be cimboráival a sarki kocsmába, hanem hazafut, gyorsan megfőzi az ebédet, felsúrolja a konyhát, a szobát, a lépcsőházat, a pincét, az istállót, az udvart, mi több, takarítás előtt még elrohan a közértbe, aztán a piacra, onnan pedig a trafikba, s a saját pénzén jól bevásárol, majd miután mindezt szép csendesen véghez viszi, nyikkanások és purcanások nélkül, lehetőleg mosolyogva a húsvéti vacsoraféleséget is bekapja. Nem pofázik, nem vonja össze a szemöldökeit, hanem csak hallgat. Ilyenkor az asszony vég nélküli s kacskaringós történeteket ad elő nőismerősei szerelmi tragédiáiról, abból a megfontolásból, hogy az olyanszerű póttevékenységek halmaza, mint az ura által megvásárolt kolbász felszeletelése, a férjsütötte kalács felszolgálása, no meg a multimallból beszerzett pipipiros szilikontojás meghámozása ne legyen túl uncsi, illetve, s talán elsősorban: hogy rajta kívül a rendre utasított család, a kis édi meg a nagy édi is gyönyörködhessen kotkodácsoló hangszíneiben, pufók dekoltéjában.


Ez a fajta ünnepi forgatókönyv persze ritkán érvényesül.


Mert az évtizednyi rémuralom terhe alatt görnyedező fickó általában igyekszik későn hazaérkezni, ami miatt a madáreszű katonás feleség mindig rendesen begerjed, fölöttébb undorító izmai ilyenkor normál térfogatuk háromszorosára dagadnak. A fickó már ennek látványától is kirohanna a világból, ám a következő fejezethez érve még inkább úgy érzi, kész, itt a vég. A csaj azonban erre lendül be csak igazán: jó hangosan, szinte bömbölve, úgy, hogy a falu végén lakó „szomszédok” is tisztán hallják, előadja a meghamisított tényeket, melyek szerint ő látástól-vakulásig dolgozik, robotol mint egy cseléd, miközben őfelsége csak teng-leng, incselkedik a kolleginákkal, majd, mikor már az egész ház aluszik, beesik az ajtón, és még bocsánatot sem kér senkitől. Ráadásul a gyermeket is neki kell vasvillával beterelnie az utcáról, ahol éjfélig gördeszkázik, reppel, terrorizálja a véneket, ahelyett hogy a számítógép előtt ülne, ha már tengernyi pénzt adott ki arra a nyamvadt szerkentyűre s az infótanárra.



Valójában ezen a téren is egészen más a helyzet. Mert amikor a gyerkőc utáni hajkurászás beindul, ő csak büszkén kiáll oszlopos palotája csiricsáré kapuja elé, onnan vezényeli a csatát és a résztvevőket, vagyis az apukát, aki papucsot ragad, a nagymamát, aki távirányítóval és fülhallgatóval vág neki a pályának, és a tatát, aki lézerpuska formájú mézeskaláccsal felszerelkezve veszi üldözőbe a társaság legcsintalanabb üdvöskéjét, a már most elveszett tehetségként nyilvántartott pajkos utódot. Róla amúgy a családi konzíliumon kimondatott: intelligencia-hányadosa tekintetében sajnos egyikükre sem üt, eléggé butácska kisfiú. Eme ítélet kihirdetésekor csupán az idősebb fatter csóválgatta vigyorogva a fejét.


Valamit tudhat ugyanis az öreg, valamit, amit a többiek nem, hisz a futamból is állandóan ő kerül ki győztesen, ami egyébként nem meglepi, hisz kiköpött mása a szombat esti sorozatfilm tréfás főhősének, aki ahelyett, hogy a goromba felnőttek oldalára állna, folyton az ártatlanul randalírozó srácokat veszi pártfogásba.



Arca mögé tömve az akcióba bevetett ízes „lasszót”, az unoka végül engedelmeskedik, kezesbárányként lép le a csatatérről, miközben többször is elmondja: kizárólag ótatája kérésére vonul vissza, egyéb tényezők ebben nem játszanak szerepet.


Persze náluk a Húsvét sem zökkenőmentes, azaz még véletlenül sem a béke, a megbocsátás ünnepe, amiként azt hallani a tévében, rádióban, a szög ugyanis előbb vagy utóbb, de a délről közeledő meleg szellőcskékkel egy időben, hatalmas érzelmi hullámokat ébresztve mindig kibújik a zsákból. A Húsvét tehát számukra inkább a rokonközi háborúskodások feltámadásának napja, a harag és a forrongó negatív indulatok tavaszi újjászületéséé, a perpatvaroké, az összetűzéseké, a hajbakapásoké s a leszámolásoké. Naplemente után, pontban tízkor ugyanis, miután megkondulnak a misére szólító templomi harangok, famíliájuk szabályszerűen körbeüli az asztalt. Tulajdonképpen nem tudják, mi végett, de megteszik, hisz így cselekedtek elődeik is, és valószínűleg utódaik is ekként viselkednek majd.


Mire azonban ülőalkalmatosságát mindenki elfoglalja, már merev és hideg az étel. Utóbbi egyébként is ehetetlen, mert az asszony, a drága, a kedves mindenből felkészült erre az estére, csak konyhaművészetből nem. Úgy vélte, ha a férje enni akar, akkor süssön-főzzön, rántsa ki a halat, töltse meg a káposztát, elvégre még senki sem halt bele ezen kacifántos műveletekbe, ő sem fog, sőt, amúgy is nagyobb a pocakja a kelleténél, nem árt neki a mozgás, ellentétben vele, kinek műköröm-kreációja s műhajkölteménye rendesen megsínylene bárminemű zsírszagú beavatkozást.



Ennél a pontnál azonban már ki is robban a konfliktus, a csupasz ünnepi asztal látványába ugyanis a nagymama szó szerint belesárgul. Díszletet és hangulatot feldobandó báránykás, nyulacskás gyertyát venne elő, ám a vendéglátó házban egy darabot sem talál, terítgetés közben pedig kideríti, jánya már a nyári körútra gondol, emiatt, vagyis ennek érdekében emelkedett törvényerőre a szigorú megtakarítás, a végtelen hiány az ellátásban. Félve meg is kérdi tőle, miért ő a spóroló, mire a csajszi részéről a válasz: ki más lenne?, mintha csak ő alkotná a házaspárt.


A csöppség pedig, a kedvenc, akit korábban nyalánkságokkal kellett becsalogatni a szülői fészekbe, szintén lázadozni, durcáskodni kezd, heves kézmozdulatokkal jelezve, hogy neki már elszállt az étvágya, ezért rendre kiköpködi a nemrég vásárolt méregdrága vajszínű perzsaszőnyegre a felszolgált olajbogyókat és konzervhalakat.



Egyedül az apó hallgat sokatmondóan ebben a szép kis társaságban: mint aki már mindent tud, úgy bazsalyog a bajusza alatt. Talán sejti, talán bizonyos benne, hogy nyugalma perceken belül orkánszerű vihart kavar majd ájtatos környezetében. Mert az ő szent békességénél semmi sem idegesítőbb.


FILM

12 megjegyzés:

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ha kedvetek szottyan szétnézni régiónkban, pötyögtessétek be gépetekbe a www.erdelyikarpategyesulet.ro címet, majd ha bécsángál az oldal, a 2009-es EKE programok "rovatban" (balra) kedvetekre bóklászhattok az ajánlatok rengetegében. Remélem, megtaláljátok legszebb álmaitok túráját. Remélem, én is.

Altrev írta...

No ez se semmi...ez az ÍRÁSOD IS JÓ.
Kellemesen szatirikus, kicsit abszurd hangvételű. Éljen az "egyenjogúság" ,de csak egyik házastárs hátrányára. A Nő aki teljesítette kötelességét /biológiailag / szült egy gyereket - s már csak élnie kell vígan ,játszadozva a modern feminizmus zászlaja alatt - , a többit végezze más! Olyan görbe tükörbe feszített családi világ, mely sajna létező történet. az ünnep nem-ünnep, mert nincs ki összekarolja, talán a nagyszülők kikben él még szikrája a modern anya képtelen képtelenségeiből. A szilikon cuccok nem bírják a fokhagyma szagát, a műkörmök meg letörnek. Ez is dráma, mert egymást nem megérteni akarjuk hanem egymás fölött uralkodni. Tipikus ki az Úr a háznál, ki az Úr a hivatalba, ki az Úr ki padlógázzal előzi társait!
S ki bírja tovább!!
A családi élet, belső világa hogyan hullámzik ki napi tetteinkre!?
most ennyit
Baráti üdvözlettel

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Persze a film is jöhet, de csak ha van hozzá ihlet, idő s kedv... Vagyis ne érts félre, nem feladatokat állítok elébed, bármelyik munkádat szívesen megnézem. Ha most éppen a sivatagról forgatnál, annak is örülnék.
Köszönettel.

Altrev írta...

Rendben!
Van ötletem /"felforgató","formabontó",
"csalogató","taszító"/
lehet...semmitérő
De ha ilyen tempóban írsz, akkor "lemaradok"
Baráti üdvözlettel

Altrev írta...

Nos..
Készítettem egy videót!
Ahogy írtam /"felforgató","formabontó",
"csalogató","taszító"/
lehet...semmitérő
elvont és nehezen értelmezhető.
Csakis akkor, ha elolvassák a Te írásodat is! mert abszurd ahogyan bármi azzá válhat!
Üdvözlettel

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Hihetetlen! Azt hiszem, kéne nyissunk egy stúdiót.

de nem értem: Mivé válhat?

Altrev írta...

Kedves Enikő!
Talán félreérthető volt.
Nehezen lehet szavakba "önteni"! /megpróbálom
egyszerűen/:
, ha az élet dolgait eseményeit
"sűrítem",
akkor kialakulhat vagy úgy
formálódhat,hogy kívülről szemlélve már nem
egy szokványos valami hanem adott esetben
nagyon is fonák v. szatirikus v. abszurd sőt
még saját dolgaink is másképpen látszanak, ha
egy másik "látószögből" próbáljuk önmagunkat
meglesni.
Lehet, hogy rosszul fogalmazok, de nem tudom
jobban elmondani.
Az írásoddal semmi gond :KITŰNŐ!

Van egy család, éli a megszokott életét stb.,s mi az mit
nem vesznek észre (?) ,csak akkor látnák, ha átformálnák
a "látószöget","sűrítve" levetítenék az életük apró szeleteit.
Így már Ők is rádöbbennének, hogy valami "nem stimmel"!
Mi harmonikusnak tűnik az nem-harmonikus.Görbe tükör.
Mit
elfogadhatunk vagy lázadhatunk vagy megbeszélhetjük, hogy
a családon belül nincs rabszolga és rabszolgatartó legyen az
férj vagy feleség,
Vagy vezető és beosztott, pultos és vendég,
ügyintéző és ügyfél stb./emberi relációk/

"
mert abszurd ahogyan bármi azzá válhat!"
Kb ezekre gondoltam, mikor leírtam ezt a mondatot.

"kéne nyissunk egy stúdiót."
gondolod,meglehetne valósítani ?

Baráti üdvözlettel

Altrev írta...

Most látom a link "csatolásokat"!
Megtisztelő!
Köszönöm!

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Arra gondoltam, hogy az életben nem azokhoz kötődünk, akikhez kellene, nem azt szeretjük, aki megérdemli, akit igazán akarunk, mert mindig mások mondják meg helyettünk, mit tegyünk és miként.
Máskor azért hozunk magunk számára előnytelen döntéseket, mert félünk. Félünk, hogy rossz megítélés alá esünk, ha pl. olyat teszünk, amit a közfelfogás erkölcstelennek, hűtlenségnek könyvel el.
Mert egyesek törvényekkel irányítják még a magánéletünket is, nem engedik, hogy szabadok legyünk, hogy lássunk.
A film jó, s meg kell majd még nézzem néhányszor.

Hogy a stúdió megvalósítható-e? Azt mondják, ha valamit n. el akarsz érni, akkor meg is valósítod. Nem tudom, igaz-e ez az állítás a mi helyzetünkben.
Ifjabb koromban kacérkodtam az operatőrséggel, készültem is egy darabig erre a pályára, aztán lebeszéltek róla, mondván, nem nőknek való. Úgyhogy maradtam a fotózásnál, ám azt is csak műkedvelői szinten művelem.
Most már késő lenne váltani.

Altrev írta...

Kedves Enikő!
Nehéz kérdések ezek.
Olyan dilemma melyből nagyon nehéz kiutat
találni.
Egyszerűen van az emberekben egy megfelelési kényszer,
vagyis olyanok legyünk amilyenek mások.
Sok "más" is más szeretne lenni, jó lehet!, de
Őt is a körülmények igazgatják.

Mi emberek imádunk másokat irányítani,
mert így érezzük
valakinek magunkat.
Nem saját belső világunkkal vagyunk
elfoglalva, hanem
a másikéval, s ha azt látjuk, hogy
"kilóg" a sorból,
akkor gyorsan betuszkoljuk a szürkék közé milyen
egyszerű s máris érezzük, hogy befolyásolni tudtunk valakit,
ezáltal
valakinek érezzük magunkat.

Egyszerűen nem tudjuk tiszteletben tartani a
másik ember világát!
Aztán ide kapcsolódik a sztereotípia /mely a legkönnyebben elsajátítható
életviteli, gondolati struktúra/
Pld.
Egy hivatalban csak nyakkendőbe, fehérre vasalt ingbe üldögélhetek.
Ha nem borotválkozom meg akkor,
biztos valaki számon-kéri vagy szóvá teszi-főleg
az ki hasonlóan utál borotválkozni, csak fél a másik véleményétől.
/Itt is a megfelelési kényszer!!! és ezért "beszólnak"/

Én kialakítottam egy saját szemléletet, s ehhez ragaszkodom,
még akkor is
ha ezerszer rám szórják az intelmeket.
Úgy nézek ki, mint egy koldus és
így ülök be a hivatalnak nevezett helyre.
Én tisztelek másokat, akár hogyan is néz ki, mert nem a ruhájára vagy
a kocsijára vagyok kíváncsi, hanem az Emberre, s elvárom, hogy Ő is
ugyanígy tiszteljen és az embert lássa bennem /de ez általában nem
így történik, mert SZEREPEKET osztogatunk a "színházba"/

Egy kapcsolaton belül sem sajátíthatom ki a másikat, csak azért mert
manapság ez a trendi!/Ez is csak SZEREP/
Olyannak kell elfogadni amilyen, mert én az én életemet
élem a másik pedig a saját életét, s van egy közös rész miben osztozunk.

A FÉLELEM:
hogy megfeleljünk, csakis önmagunknak kell megfelelni, senki nem éli az én
életemet!Ha tévedek akkor is én tévedek, ha siker ér azt is én értem el
Önzőnek hangzik!? Igen mert, mikor engem utasítanak, vagy irányítanak és én
azt teszem , akkor én és nem a másik felel tetteimért!
Józan bölcsességet elég "kacskaringós úton" lehet megszerezni.
Sok kudarc és siker érheti az embert, ha letér a szürkék egyenes útjáról
de megéri /szerintem !
--------------
Igen ha valamit nagyon akarunk akkor megvalósítható!,
de kellő megfontolással.
Miért ne lehetne egy Nő operatőr vagy filmrendező! Miért nem való egy
Nőnek ez a szakma? - nem értem. Én szoktam volt mondani, addig még nem
próbáltam addig nem tudom mire is vagyok képes?
Írtam nem vagyok profi, csak kipróbáltam mit is tudnék zenével, képekkel
megfogalmazni és átadni.

...most ennyi jutott eszembe

Baráti üdvözlettel

Éva írta...

Az írást és és a filmet szinte egyszerre nézetem meg ill. olvastam el, mindkettő nagyon jó, de másként hatottak rám, írásod nagyon felkavart, kendőzetlenül, köntörfalazás nélkül lerántja a leplet az emancipáció szülte nőideálról, olyan mint egy lelki tükör, csak bele kellene nézni( én pl. mindjárt össze is hasonlítottam húsvét előtti ténykedéseimet a főhősnővel..:) ..a filmanyag és hozzá kapcsolódó zene a tematika ellenére gyönyörködtet....és nagyon értékesek a hozzá fűzött bejegyzések, mert indirekt módon az ember nagy dilemmáit, kis és nagy megalkuvásait is érintik...

Üdv és köszönet mindkettőtöknek
Éva

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Dagad a májam, mert úgy érzem, hogy AR-rel új műfajt találtunk ki.