„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. április 1., szerda

"Ötvenhatnak nem szabad megismétlődnie"

Beszélgetés Jancsó Csaba egykori politikai fogollyal

Nem lenne szabad megengedni, hogy népünk elfeledje történelmét. Bennünket annak idején kegyetlenül eltapostak a kommunisták, márpedig ennek emlékét ébren kellene tartani, hogy az akkori szörnyűségek többet ne forduljanak elő – válaszolta kérdésemre Jancsó Csaba volt politikai fogoly, a Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetének egykori tagja, akit az egyesületben való részvételéért az 1956. évi magyarországi forradalom leverése után hurcoltak meg a román hatóságok.


Felmérte-e már az utókor, mekkora veszélynek tették ki magukat 1956-ban?

– Nagyon elkeserített, hogy a fogolytáborokból való kiszabadulásunk 40. évfordulóján, 2004. augusztus 7-én csupán néhányan vettek részt a nagyváradi megemlékezésen. A székesegyház baloldali padsorának első felében mi ültünk, a jobboldali pedig szinte teljesen üres maradt. A helyi újságokban megjelent ugyan pár cikk, beszámoló az eseményről, ám elég száraz, lelketlen előadásmódban. Ötvenhat már senkit sem érdekel, noha szerves része a történelmünknek. Az igaz, hogy mi nem sodortuk veszélybe a kommunista rendszert, csupán röpcédulákat szórtunk szét a városban és falfeliratokat, falfirkákat gyártottunk, amiket másnapra lemeszelt a hatalom. A megtisztított, átfestett kerítés falába azóta már kaput is vágtak, reakciós szövegünk L betűje azonban még mindig tisztán kivehető. A kézírásomat ugyan felismertem, azt viszont már nem tudom megmondani, hogy a LE A PÁRTTAL! vagy pedig a KI AZ OROSZOKKAL! kontextus részét képezte-e.


„A káderes egyszer azt vágta a szemembe, hogy én nem lehetek raktáros, mert politikai fogoly voltam. Te hülye vagy!, válaszoltam, engem nem azért zártak be, mert loptam, csaltam vagy másféle bűntettet követtem el. Az előéletemnek semmi köze az ittlétemhez. Mire ő: nem érdekel, osztályellenség voltál, elárultad a titkokat.” (Jancsó Csaba)


Miként viszonyult a nép és az állam aláásásával vádolt kamaszokhoz a „sértett fél”?

– Vallatóink pont úgy kezeltek bennünket, mint a nem kívánatos felnőtteket: ütöttek, vertek. Nem vették figyelembe, hogy mi gyermekként, gyermekésszel cselekedtünk, és semmi esélyünk nem volt arra, hogy megdöntsük a hivatali gépezetet. Kihallgatásunk egy egész évet vett igénybe, a tisztek szándékosan húzták-halasztották az időt. Azt akarták, töltsük be a tizennyolcadik életévünket, mivel kiskorúként nem ítélhettek el. Rendesen lesújtottak ránk, mintha legalábbis háborút indítottunk volna az állam, a szeku ellen.

Hárman közülünk viszont elkövették azt a hülyeséget, hogy beültek egy taxiba, majd a szerb határ közelében leütötték a sofőrt. Feltételezem, ittasak voltak, józan ember ugyanis ilyet nem művel. Ami még ennél is rosszabb: egyikük pontos, részletes naplót vezetett terveinkről, tevékenységünkről, a fogdmegeknek csupán fel kellett göngyölíteniük az ügyet. Ezzel tulajdonképpen újabb munkát adtunk nekik, hisz voltak olyan társaink, akiket személyesen, arcról még csak nem is ismertünk.

Tulajdonképpen az történt, hogy elloptuk a kezdeményezést a szervezőktől, ez pedig sokaknak nem tetszett. Volt egy központi mag, ők hozták a döntéseket, a végrehajtás azonban a sejtekre tartozott. Jóllehet csak beszéltünk arról, hogy majd felrobbantjuk az egyik tribünt, a megtorló szervek gyilkosként kezeltek bennünket. Igen, ötvenhatos kiállásunkért mi alaposan megszenvedtünk. História ez, többet kéne vele foglalkozni. Nem a melldöngetés volt jubileumi összejövetelünk célja, csupán megemlékezni szándékoztunk halottainkról. Hisz egyre fogyunk, maholnap már nem lesz, aki bemenjen a templomba, hogy elmondjon egy imát az örökre eltávozottak lelki üdvösségéért. Ezúttal világossá vált: Nagyvárad nem vesz rólunk tudomást. Sajnos ez a megállapítás egyéb közösségekre, a többi erdélyi városra is érvényes.


– Csak Önökkel szemben ennyire közömbös a jelen?

– Hadd idézzek fel egy érdekes sztorit. A háború utáni kommunisták imádták a vetélkedőket. Munkatársak, barátok értelmi képességeit, felkészültségét tették imigyen mérlegre, próbára. Az egyik budapesti honismereti versenyen arra kérték a résztvevőket, sorolják fel a negyvennyolcas hősöket. A bátyám többek között Rulikovszky Kázmért is megemlítette, azt remélve, plusz pontot szerez és győzelemre juttathatja csapatát. Válaszát azonban kétkedve fogadták a zsűritagok, mert mint kiderült, nem hallottak a lengyel dzsidás kapitányról, de annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy a kijelentés helyességének utánanézzenek.

Nem értem, hogyan lehet megfeledkezni azon kiváló elődeinkről, akik valóban áldozatot hoztak a hazáért? Fájdalmas, hogy sem a magyar államot, sem a magyar nemzetet nem érdekli önnön históriája. Velünk ellentétben más népek még a hazugságokra épülő, kitalált, megszépített múltjukat is nagydobra verik, mesebeli, sosem létezett uralkodóikkal hencegnek. Mi még a valós örökségünket is elhallgatjuk, gúnyt űzünk a gyökereinkből. Efféle hozzáállással egyik nemzet sem lenne képes fenntartani, megóvni értékeit, örökségét, önmagát. A honfoglalás előtti és a honfoglaláskori történelmünket olyannyira elcsépelték, hogy most már hiába kerül elő mindenféle a föld alól, mert a régészeti leletek hitelességében senki sem hisz. Mindazt, ami dokumentumokkal igazolható be kellene vinni a köztudatba. Ahhoz, hogy ide jutottunk, persze az osztrák Habsburgok is jelentős mértékben hozzájárultak, jóllehet az ő szerepük elemzése egy egészen más megközelítést igényel.


– Gondolom, azért mégis csak fájdalmas az önök iránt tanúsított lekezelő, semmibe vevő, pökhendi stílus.

– Fájdalom? Mi már megkaptuk a magunkét. Pofonokat is kaptunk, meg fenyítést is eleget, a talpunktól a hátunkig. Nem azért tettük ki a bőrünket a kínzásoknak, hogy az utókor piedesztálra emeljen bennünket. Egyszerűen csak az ötvenhatosok által felkarolt eszmét akartuk átmenekíteni a jövőbe. Mindenekelőtt a Magyarországról Romániába toloncolt rabokat szerettük volna kiszabadítani, azokat, akiknek kiabálását éjjelente hallani lehetett a nagyvárad-velencei pályaudvar közelében. Azt, hogy az anyaországban letartoztatott ellenállók egy részét átlökték a határon, a hivatalosságok máig nem hozták nyilvánosságra. Hogy innen merre, hová vitték őket, azt csak a régi-új Párt emberei mondhatnák meg.

Kihallgatásunk kortól függetlenül folyt, kivételt a bírák nem tettek. A kirakatpert követően a társaságot szétszórták. Zömünk a Duna-Deltába került. Én például hosszú ideig Luciu-Giurgeniben voltam, 4 kilométerre a Hârşova-i hídtól, Ţândărenitől nem messze. Onnan Strâmbára vittek, aztán felsőbb utasításra felszámolták a politikai börtönöket. Ekként nyertünk vissza néhány esztendőt az életünkből, hisz négy év kényszermunka mégis csak kevesebb a kilátásba helyezett tizenhatnál. Kiszabadulásom után azonban bármerre is mentem, követtek. Arról, hogy addig hol voltunk és mit csináltunk, nem beszélhettünk. Azokat, akik szólni mertek, valamilyen ürüggyel újból deportálták.


„Kiadtak egy rendeletet, amely szerint az állam köteles volt munkahelyet biztosítani a volt politikai foglyoknak. Teljesen ki lettünk szolgáltatva az apparátusnak, szavunk nem volt, ide-oda dobáltak bennünket.” (Jancsó Csaba)



„A kínzások hatására bennem maradt, hogy védelmezzem, fedezzem a hátamat. Például nem érzem magamat jól, ha járkálnak, mozognak mögöttem. Ez talán azon verésekig vezethető vissza, amelyeket a Szekuritátén kaptam: rám adták a sötét szemüveget, és önfeledten pofoztak. Utána azt sem tudtam, kinek köszönjem meg az adagot.” (Jancsó Csaba)


A nyolcvanas években, hétvégenként nagyon sokszor kimentünk a paptamási kempingbe. Ideális helynek bizonyult, hisz kedvünkre nótázhattunk, félelem nélkül énekelhettük el a magyar és a székely himnuszt. Később, a kilencvenes évek elején azonban nyilvánvalóvá vált: csak mi hittük, hogy Paptamásin egymagunkban mulattoztunk. Még ott is megfigyeltek. Kétségbeejtő, hogy a jóhiszemű polgárokat hajdanán zaklató kommunisták ismét megkaparintották a hatalmat. Hol szocialistának, hol szociáldemokratának nevezik magukat, annak függvényében, honnan és milyen erővel fúj a szél. De legalább vállalnák fel önmagukat, legalább ne lennének köpönyegforgatók, elvégre mindenki tudja, kik ők. Rosszabbak még az elvtárs-elődeiknél is.


A szolidaritást, az együttérzést illetően rendkívül kiábrándítóak a tapasztalatai...

– Életem során szerencsére tisztességes emberekkel is találkoztam: nekik köszönhetően kitanulhattam az asztalosmesterséget. Voltak persze olyan oktatóim is, akik csak azt nézték, miként árthatnak. Az ilyenek szabályosan kiélték rajtunk a bennük szunnyadó rosszindulatot. Mert ugye minket nyúzhattak, bánthattak, nekünk nem volt jogunk tiltakozni.

Előbb Marosvásárhelyen dolgoztam az Azo Mureş Kombinát építőtelepén. Ekkor felvételiztem, majd jártam a mostani Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium hetedik osztályába. Korábban ugyanis a csombordi szőlészeti iskolában tanultam, onnan vitt el a szeku. Úgyhogy nekem mindent előről kellett kezdenem. De mivel édesapám lebetegedett, ismét megszakítottam a tanulmányaimat, mert Marosvásárhelyről vissza kellett költöznöm Váradra. Letettem a különbözeti vizsgát, majd az esti tagozaton leérettségiztem.


„Szerencsém volt, hisz akkoriban még éltek és dolgoztak a régi neves váradi mesteremberek. Bármikor odamentem hozzájuk, hogy kérdezzek valamit, leültek és elmagyarázták, mit hogyan kell tennem. Egyszóval végtelenül kedvesek és jó lelkűek voltak.” (Jancsó Csaba)


A Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének néhány tagja gyermekkori barátom volt, általuk kerültem kapcsolatba a mozgalommal. Tanáraink közül kettőn csattant nagyot az ostor, és noha ártatlanok voltak, minden gazságot a nyakukba varrtak. Az ellenünk indított támadás valójában ürügyként szolgált arra, hogy felszámolhassák, vegyes tanintézményekké alakítsák át a magyar iskolákat. Nem lenne itt gyűlölködés még ma sem a román és a magyar között, ha a politikusok nem uszították volna egymás ellen a különböző nemzetiségeket. Mindenekelőtt találni akartak egy első számú közellenséget, ezt pedig bennünk, magyarokban lelték meg.

Dobrudzsából több mindent hoztam haza. A fojtogató asztmát, a krónikus epe- és májgyulladást, a sajgó reumát, például. Napközben kapáltunk, birkát nyírtunk, épületeket emeltünk. Egy ízben akkora kukoricasorba vezényeltek be, amelynek két nap alatt sem értünk a végére. Nem voltam újonc a mezőgazdasági munkák terén, mégis elámultam: hát létezik ilyesmi?

Katonatáborhoz hasonló körülmények között, barakkokban laktunk, ugyanott és ugyanabban az időben több ezren, ráadásul dupla szögesdróttal vettek körül bennünket, mint Auschwitzban a zsidókat. A kerítésen túl közbűnözőknek adtak szállást, ám hozzánk képest nekik tűrhetően alakult a sorsuk, házikóikon még ajtó sem volt, ki-be járhattak.

A biztonsági intézkedések ellenére akadtak köztünk néhányan, akik megpróbáltak kisurranni. Szemtanúja voltam egy olyan esetnek, amikor a visszaerőszakolt szökevények egyikét úgy összetörték, hogy a szerencsétlennek teljesen eltorzult az arca. A tettére büszke főparancsnok, Ionescu vagy Ioniţiu, barakkról barakkra hordozta magával, bemutatandó: mi vár az engedetlenekre.


– Tehát „vigyáztak” Önökre.

– Miután kicserélték a homokot a víztoronynál hátrahagyott műtrágyáról, közel százan sárgaságot kaptunk. Amellett, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alá helyezte a betegeket, a tábor vezetősége még azt is megengedte, hogy az otthoniaktól kérjünk gyógyszert. Mivel a többiektől elkülönített fertőzötteket pihenni hagyták, a nagy semmittevésben előbuggyant az emberi leleményesség. A székely fiúk citerát kezdtek gyártani, egy másik csoport szótárakat és kártyát fabrikált. Papírhoz és ceruzához természetesen csak dugva, titokban juthattunk hozzá. Olvasni a klubban lehetett, válogathattunk is a cenzúrázott művek halmazából. Volt azonban egy közvetlen, barátságos fiatal őr, akinek nagyon tetszett mind a kártyajáték, mind a muzsikaszó, ezért nem súgta be a bandát. Egy szép napon a fickó nyomtalanul eltűnt...

Az egyik reggel nem mentem ki dolgozni, mert a ruhám teljesen szét volt szakadva. Ekkor az épp szolgálatot teljesítő, idősebbik őrtől engedélyt kértem arra, hogy a raktárban lévő hátizsákomból kivegyem a holmimat. Ő azonban elutasított, majd mivel megtagadtam a parancsot, rács mögé záratott. Büntetés gyanánt hol enni nem kaptam, hol pedig inni. Egyszer óriási éjjeli riadóra ébredtem meg. Mire kinéztem, már lángokban állt az összes nádtetős vályogbarakk. Hajnalban persze elővettek, hogy miért gyújtottuk fel a tábort. Hiába mentegetőztem, a bilincset rácsatolták a lábamra. Gondot nekik csak az okozott, hogy már nem volt hová betuszkoljanak. Végül a rabságra juttatott orvosoknak kiutalt szobák vécészerűségébe löktek be egyetlen pokróccal, ingben és pufajkában. Kemény tél volt, eszeveszetten fújt a Crivăţ, az ablak befagyott, ujjnyi vastagságú jégréteg képződött rajta. Az idősebbik felvigyázó másnap meglepett egy csésze forró teával, amit égetett cukorból készítettek, és még két pokrócot meg egy gyékényt is hozott nekem. Virradatra azonban jószívűségének mindenik látható jelét el kellett tüntetnem, különben őt is felelősségre vonták volna. Volt abban a férfiban szív és lélek, hozzá hasonlatos alkalmazott kevés akadt a táborokban.

De minek ítélkezzek én ismeretlenek fölött, amikor a váradi perünkre beidézett tanárok egyike is ellenünk tanúskodott. Valahányszor ez az ember szembe jött velem az utcán, kitértem az útjából, hogy még köszönnöm se kelljen neki. Nincs mit tenni, gyenge jellemű egyének mindig is voltak és lesznek közöttünk, kénytelenek vagyunk együtt élni velük. És ha még különbek is kívánunk lenni náluk, akkor nem a lejáratásukból, a társadalomból való kiiktatásukból kell erőt merítenünk. Inkább annak tudatosításán lenne ildomos és javallott fáradoznunk, hogy a történelmünk elkótyavetyélhetetlen, alázattal és szeretettel kezelendő kincs, csakis a javunkra kiaknázható, kiaknázandó forrás.



Jancsó Csaba 1943-ban ötgyermekes családban született Nagyváradon. Az érettségit követően előbb az építkezésben, aztán sokáig raktárosként dolgozott, majd kitanulta az asztalosmesterséget. Emellett a cukrászatban, a mézeskalácssütésben is jártas. Noha mérnöki pályára készült, a sors úgy hozta, hogy gyermekkori álmát nem tudta megvalósítani.


8 megjegyzés:

Do-Mi írta...

Nahát,nahát Hercegnő !
Ide jutottunk !
Nagyváradi újságokban tallóz ?
Ajánlott irodalom :
1.Stefano Bottoni "1956 Romániában"
Adatbank.Könyvek.
2.Dávid Gyula szerk,:"1956 Erdélyben- Politikai elitéltek életrajzi adattára" Adatbank.Kö..
3.Tófalvi Zoltán :
"Erdély mártirjai" .I. (775 oldal)
"Erdély mártirjai" .II. (670 oldal)
"Erdély mártirjai" .III. (iródik)
4.Gazda Ferenc : "Elrabolt esztendők" Adatbank
És még kb.150 más könyv...jobbak-gyengébbek...
GLORIA VICTIS

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Kösz, de ezt az interjút én készítettem, nem erdélyi/partiumi újságból loptam. A fülemnek jobban hiszek, mint az ilyen-olyan könyveknek.
Puszi, herceg!

Do-Mi írta...

Talán csak nem ?

"Miután felavattuk Nagyváradon, közel az állomáshoz a..... templom kertjében az 56-os emlékművet és vége volt mindenféle megemlékezésnek,Csabi elkisért minket a feleségemmel az állomásra.Mivel vonatunk indulásáig volt pár szabad óránk beültünk tereferélni az állomás restijébe. Egy-két sör mellett ,mindenféle más témával is összekapcsolva,előadtam Csabinak azt a beszédemet amit el kellett volna mondjak a templomban,de amit nem mondtam el mert nem értettem egyet az emlékmű feliratának semleges hozzáállásával az 56-osok mártiromságához,és úgy tüntette fel 1956-ot mintha mindenki mártiromsága lett volna.
Csabát rendkivüli módon fellelkesitette el nem mondott beszédemnek az a része amikor a jelenlévő kormánykiküldött hölgy azon kijelentésére,hogy az akkori magyarországi kormányellenes tüntetések résztvevői “hisztérikusak”,szerintem azt is sugallva ezzel,hogy az 56-osok is ugyanilyen hisztérikusak voltak …mivel szerény ismereteim szerint hisztérikus az a nagymama akit a nagypapa nem intéz el becsületesen … és azt is szeretném ha átadná üzenetképpen az én általam nagyon tisztelt elnökasszonynak, Katicának,hogy “nem szép dolog ha templomba járó úriasszonyok rossz társaságba keverednek” és kérje már meg a főnökét a miniszterelnök urat, hogy tisztázza: “ szocialista-e vagy kapitalista”… mert a kettő nekem igy, együt nem megy és lassan ettől tudathasadásossá válok.
Csabi tűzbe jött apró szellemességeimtől és azonnal kereste a maroktelefonját,hogy
felhivja egy újságiró ....

Kicsi a világ Hercegnő !

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Szent csücsök, máris lebuktam!
(de az elnökasszonyt nem ismerem, úgyhogy szerintem nem ugyanazokról a személyekről van szó, csupán véletlen egybeesésről, csabikról, következésképp: az üzenetet Ön kell majd átadja Katicának)

Do-Mi írta...

A "Szent tücsök máris lebuktam" marad. A többi törlendő mert,azt a hölgynek mondtam volna ha szóltam volna...márminthogy átagggya mint üzenet,a parlament elnökasszonyának Katicának aki kézenfogva járt,jár és járni fog templomba Dávid Ibicivel..
Csabi pedig :
Jancsó Csaba (1943-2007)
Nyugodjon békében !
Neki már "elvégeztetett" !
Nekünk még nem !

De azért csak "Nagyváradi újságokban tallóz!" még ha nem is lop (olvastam a cikket anno... Csabi mutatta. Hogy ne legyek titokzatos !)

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Igen, nyugodjon békében.

sat. írta...

Mi röplapszórás + -ragasztáson kívül azt festékszóróztuk ki gimnazistaként egy ma má' Jászai-díjas színész barátommal a rozsnyói cse'szl. pártházra '81-2-be' /Charta utáni Solidarnosci idők):
Elég volt! Vissza, viva H.!
Hú' de nagy fölhajtást cs'áltak belőle.
S a komcsi tornatanár o.főnk, kirül lerítt a magasb műveletlenség, s kit egymás közt f.szikának hívánk, mer' ü is bennünket, fiúkat, bár sejté, hogy ki/k voltak azok, de nem köpött bé, csa' béhíva a xtáriba s jóul ..
Furcsa az idők s az embörök változása. Krausz T. barátom apját még uránbányára ítélék ilyesmiér'.

ÉvaZsuzsanna írta...

Én már csak röviden, a lényegről: A sebek nem gyógyulnak,
Budapest 2006. október 23., az 50. évforduló újabb múlhatatlan fájdalom...