„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. április 27., hétfő

A szólásszabadság és a replika jogán


Béke legyen veletek!

(lásd és halld)



Egy öregdiák dohogásai

Tisztelt Reggeli Újság!

Ahhoz az egyre fogyatkozó generációhoz tartozom, akik egykoron még koptathatták a nagy hírű nagyváradi Premontrei Főgimnázium padjait. Mi, akik még emlékezetünkben őrizzük alma materünk fehér reverendás, nagy tiszteletnek örvendő paptanárait, ma is megilletődve megyünk el valamikori iskolánk emlékeket felidéző falai előtt. Ennek a dicső és tragikus napokat egyaránt megélt gimnázium emlékének és szellemiségének az ápolására alakult meg a Premontrei Öregdiákok Egyesülete. Erről az eseményről írta Budai Ernő Márton, egykori osztályfőnököm, a rendház azóta elhunyt perjele a következőket: „Nagy örömömre szolgál, hogy 1994-ben az öregdiákok megalakították az Egyesületüket, rendszeresen találkoznak és ápolják a premontrei szellemet.” Az öregdiákok szinte az egyesület megalakulásának napjától tettekkel bizonyították, hogy ma is elkötelezettjei a premontrei hagyományoknak. Példának hozhatom fel, hogy ők azok, akik gondozzák egykori professzoraik elhanyagolt sírjait, rendezték a váradhegyfoki prépostság könyvtárát, kicsinosították a rendház pincéjében kialakított klubhelyiségüket (ahonnan később ki lettek tiltva), emlékkönyvet adtak ki, folyamatosan megjelentetik az egyesület hírlevelét, kapcsolatokat építettek ki más premontrei öregdiák-szervezetekkel (Gödöllő, Csorna, Keszthely, Kassa). Szerény lehetőségeik keretében igyekeznek összerakni az emlékezés mozaikjait, majd átadni azokat a mai fiataloknak, beleértve az utódiskolák diákjait.

Ezért is olvastam nagy érdeklődéssel (a világhálón) a Reggeli Újság idei (szerk. megj.: 2005. évi), január 19-i számának két egész oldalán megjelent írásokat a premontreiekről. Mind az egykori (Budai Ernő Márton), mind a jelenlegi prépost-perjellel (Fejes Rudolf Anzelm) készült beszélgetés érdekes és tanulságos lehet azok számára is, akik eddig még csak nem is hallottak az egykori Premontrei Főgimnáziumról. Megdöbbentettek azonban a második anyag befejező mondatai: „Az apátkanonok nem tagadja: megromlott az öregdiákokkal való kapcsolata. A gimnázium hajdani növendékeit tömörítő egyesület ugyanis civil szervezetként jegyeztette be magát, ezáltal csorbult egyházi jellege. Anzelm atya fel is szólította a társaságot: ha már ekként alakultak a dolgok, megalapozatlanná vált a rend nevének használata”.

Nem tudom, mire gondolhatott, hiszen ő még nem is volt e tisztségében, amikor az egyesület létrejött, s kérdezem: milyen jellegű legyen, ha nem civil? Pártként vagy szerzetesrendként mégsem alakulhatott volna meg. Közismert, hogy a főgimnázium szellemiségének jellemző vonása volt a vallási és nemzetiségi tolerancia mindennapos gyakorlása. Ezért sem tartanám célszerűnek, ha e szellemiséggel ellentétesen az öregdiákok egyesülete egyházi jellegű lenne, mert ez számos öregdiák kirekesztését eredményezhetné. Véleményem szerint a mára szinte plébániaméretűre zsugorodott szerzetesrendnek csak a hasznára válik, ha a kiöregedő, de még személyes emlékekkel rendelkező, elkötelezett társaság erejéhez mérten hozzájárul a premontrei szellemiség ápolásához és azoknak a célkitűzéseknek a megvalósulásához, amelyek talán majd elvezetnek a Premontrei Főgimnázium újjászületéséhez.

Szűcs Lóránd öregdiák

Siófok



Szűcs Lóránd levelét természetesen eljuttattuk Fejes Rudolf Anzelm premontrei rendi apáthoz, hogy ha óhajt, reagáljon rá. A váradhegyfoki prépost-prelátus úgy vélte, Szűcs Lóránd olyan téves értesülésekre, adatokra hagyatkozva fogalmazta meg gondolatait, amelyeket a valóságot hűen tükröző tájékoztatás okán feltétlenül ki kell a igazítania. A magyar cirkária nagyméltóságú atya-apátja megkeresésemre kijelentette: ellenvetései kizárólag az egyesülettel mint jogi személlyel, illetve a társaság megjelenési formáival szemben vannak, nem pedig a magát civil szervezetnek nevező formáció egyes vagy bizonyos tagjaival. A főtisztelendő meglátásait az alábbiakban olvashatják.



Mindennek megvan a magyarázata

Megdöbbenéssel fogadtam a siófoki Szűcs Lórándnak a Reggeli Újsághoz eljuttatott levelét. Elsősorban az úriember azon állítására szeretnék reagálni, miszerint az öregdiákok szinte az egyesület megalakulása óta cselekedetekkel bizonyítják: elkötelezett hívei maradtak a premontrei hagyományoknak. Kijelentésének alátámasztására Szűcs úr azt hozza fel érvként, hogy a mai napig ők gondozzák egykori professzorjaik sírjait. Ez az állítás csupán félig igaz, hisz amit tettek, azt nem önszántukból tették. Meg is magyarázom, miért.


Rendtársaink zöme a váradolaszi temető premontrei sírkertjében talált örök nyugalomra. Holttesteiket nagyméltóságú Tempfli József megyéspüspök úr még váradolaszi plébánosként helyezte el templomunk kriptájában. A kriptasírhelyek pedig, ugye, jellegüknél fogva nem szorulnak gondozásra.

Tudni érdemes azt is, hogy a szerzetesek közül közel tizennégyen a váradszentmártoni római katolikus temetőben nyugszanak, ahol emléküket egy csonka gúla jelzi. Az a parcella valóban el volt hanyagolva, ám épp én voltam az, aki felhívtam rá az öregdiákok figyelmét, különösképpen a Szentmártonról származókét. Két évig gyomlálták is a telket, de csak két évig. Miután bővült a rend állománya, az újakat bíztam meg a hantok karbantartásával. Mivel azonban tanulmányaik végett a tavaly ők külföldön tartózkodtak, a kéréssel az egyháztanácshoz fordultam. Végül két derék asszony tette rendbe a sírt november elsejére. Ott az öregdiákoknak még a nyoma sem látszott.

Néhány rendtársunk az asszonyvásári római katolikus temetőben lett elföldelve, egyiküknek még ma is áll a sírköve. A temetőt január elseje után, Vízkereszt környékén takaríttattam ki. Ott sem járt öregdiák. A Tasnádon eltemetett szerzetes hantja pedig nem igényel különösebb törődést. Egyébként is, vannak gondozói.



Rendet teremtettek a váradhegyfoki prépostság könyvtárában – olvasható Szűcs úr levelében. Való igaz: elődöm a régi téka bizonyos köteteit levitette a kriptába, mert szüksége volt az általuk elfoglalt térre. Azokat aztán Gerhardt Lászlóval az élen az öregdiákok onnan egy alagsorba pakolták át, majd a kollekciót elnevezték öregdiákkönyvtárnak. Kulcsot én ahhoz nem kaptam.

A szövegíró által sugallt intézkedésről tehát nem beszélhetünk. Egyszer ugyan megkértem néhány öregdiákot, segítsen nekem, hadd vigyem át a kóruson található könyveket a rendház egyik szobájába. Címkézés, rendszerezés azonban nem történt.


Szűcs úr szerint az öregdiákok kicsinosították a rendház pinceklubját, ahonnan később ki lettek tiltva. A klub felújítását amúgy a 2001. évi munkatervük 6. pontja is tartalmazza. Csakhogy 2001-ben én kezdtem el a javításokat. Egy konyhát, egy ebédlőt és egy irodát kívántam „megnyitni” a sekrestyéhez tartozó régi helyiségekben. Kértem, járuljanak hozzá, hogy a velünk közösen használandó klubjukat is rendbe tehessem. Borzalmasan nézett ki az udvar is, a hatalmas sár miatt alig lehetett átmenni rajta, ráadásul idegenek autói is nehezítették a közlekedést. Az öregdiákok ugyan megpróbálták kitessékelni onnan a kocsitulajokat, ám nem tudtak velük zöld ágra vergődni. Nekem kellett kihúzatnom a járműveket az utcára. Erőszakos módon léptem fel, másképp nem jutottam volna eredményre.

Aztán leköveztettem az udvart, megjavíttattam a garázsépületeket és szalonképessé tettem a klubot, amelybe új villanyhálózatot is beszereltettem. Mindezekhez a társaság egy fillér támogatást sem nyújtott.

Az igazság az, hogy nem engedtem be őket a helyiségbe, ami azonban nem jelentette, jelenti a kitiltásukkal. Úgy véltem és vélem: nem érdemlik meg a befogadást, mivel szinte semmiben sem segítettek. Ha megtették volna, bérmentesen használhatnák a termet.

Összefoglalva: amit ők a munkatervükbe belefoglaltak, azt én kiviteleztem. Nem tudom, mit ért a tisztelt Szűcs Lóránd csinosítás alatt, hisz a hozzájárulásuk kimerült egy nagytakarításban.


A szövetségnek ugyan több kiadványa is megjelent, ám meg kell jegyeznem, a publikációk összeállítása, megszerkesztése részükről nem járt munkával. Munkát igényelt viszont az adatgyűjtés: e tekintetben viszont jelentéktelen az öregdiákok szerepe. Emlékkönyvük például a piarista öregdiákok emlékkönyvének a mintájára született meg. A kötetben felsorolt adatokat elődöm bocsátotta a rendelkezésükre, mi több, a levéltárunkból is azt vittek el, amit akartak. A kölcsönkért dokumentumokat azonban a mai napig nem hozták vissza.

Van egy Szentmártonról és Félixfürdőről készült könyvük is, amit Pásztai Ottó szerkesztett, és amelyben sajnos nem tüntették fel egykori tiszteletre méltó alperjelünk, Teleki Marcell, volt szentmártoni plébános nevét. A tisztelendő általuk felhasznált kézirata szintén náluk maradt. A félixfürdői rész korábban megjelent tanulmányok, értesítők kompilációja, ezért ennek elkészítése, mondhatnók, valamivel keményebb munkát követelt...

A Röhög a vesénk című viccgyűjteményükről sem alkothattam teljesen pozitív véleményt, anyagát ugyanis hajdani civil tanáraink egyikének özvegye bocsátotta az alakulat ötletgazdag vezetőségének rendelkezésére; a hölgy valószínűleg honoráriumot várt el érte. Lehet, hogy a már kész művet a kiadók itt-ott kiegészítették, a kötet tartalmának zöme azonban a professzor úr tollából származik... Ez a gyűjtemény is Pásztai Ottó szerkesztésében látott napvilágot.

A Károly Irénről készült füzetet nem kommentálom. Egyfelől nagyon nagy kellemetlenségeket okoz nekem, merthogy annak idején, amikor az elnök úr felkért, hogy írjak hozzá előszót, megbíztam benne, jóllehet a monográfiába bele se lapozhattam. Reméltem, hiteles forrássá válik. Nem vált azzá. Károly Irén nevének eredete már az első oldalakon teljesen félre lett magyarázva. Irenaeus ugyanis Lyon püspöke volt, a katolicizmus híres szentje. Ezzel együtt a szerző azt taglalja, hogy Irén korában a szerzetesek gyakran vettek fel női neveket. Valóban volt egy ilyen szokás, ám az csupán a Máriára vonatkozott. Pásztai Ottó tehát olyan szarvashibát követett el, amely az egyházi dolgokban jártas emberek szemét rettenetesen szúrja.


Azt illetően, hogy mennyire pártolják a tradíciókat, engedtessék meg néhány ellenpéldát felhoznom. Pár éve távozott el végleg közülünk Engel Károly francia-latin szakos professzor. Noha az öt-, valamint tízéves találkozók osztályfőnöki óráját a tanár úr még a dühöngő kommunizmusban is mindig megtartotta, halálát csupán egy apró újsághírben, szokványos részvétnyilvánításként tették közé az öregdiákok. Márpedig Engel Károly ennél sokkal többet érdemelt volna. Én a professzor urat még életében megjutalmaztam, és felkértem, írjon egy cáfolatot azon szégyenletes esemény margóján, amit egyesek a váradi Eminescu Főgimnázium „háromszázadik évfordulóján” követtek el. A tanár úr el is vállalta a megbízatást, lévén hogy a neves iskolát mi építettük kétszáz éve, a történelem meghamisításába pedig nem törődhetett bele. Az öregdiákok azonban díszokleveleket vettek át az említett rendezvényen, jóllehet tiltakozniuk kellett volna...

Szóval nem tudom, mit értenek ők hagyományápolás alatt.

Amikor egyszerre három fiatalt öltöztettem be, hírlevelükben csupán néhány sorban szóltak a ceremóniáról, tévesen közölve az ifjak neveit. Ebből is kitűnik, mennyire szívükön viselik az ügyet, az „ügyünket”.


Kapcsolatépítés? A gödöllői perjelnek egy ízben azért kellett sürgősen telefonon felhívnia, mert öregdiákjaink olyan szervezkedésbe bocsátkoztak, amelyhez nem volt anyagi fedezetük: pontosan 180 ezer forinttal terhelték meg a perjelség költségvetését. Közös megoldást lett volna jó találnunk akkor, ám ők bizony nem kerestek meg. Szégyenszemre a perjel úr fizette ki helyettük a kiadásokat.


Nézzük csak meg, mit tettek annak érdekében, hogy megnyíljon a gimnázium. Semmit. Megkértem szépen őket, mégsem követték gödöllői társaik példáját, akik hasonló célból alapítványt jegyeztettek be. Négy hónappal a tanügyminiszterrel való megbeszélésem előtt közöltem velük: szükségünk lenne az iskola visszaállítását támogató aláírásaikra. Az átiratot, amelyet a nyilvántartott öregdiákok alig húsz százaléka látott el kézjegyével, két hónap késéssel készítették el. Döbbenetes!



Szűcs Lóránd levelének második része a civil szervezet igazolására szolgál. Kérem, én kétszer is javasoltam nekik, hogy egy, az egyházjog által is elismert laikus szervezetet hozzanak létre, olyanfélét, mint a hajdani katolikus legényegylet, amelyre bizonyára még emlékeznek. Tulajdonképpen az sem volt egy imatársulat.

Az egyházon belüli laikus szervezeteket a vatikáni Pápai Kulturális Tanács egyik jegyzéke szabályozza. Erre alapozva szerettem volna elérni, hogy a gimnázium szellemi tevékenységének mintegy folytatásaként az öregdiákok szövetsége kultúrcentrumot működtessen Váradon. Miután ezt előadtam, és mindent megszereztem ahhoz, hogy a jegyzékbe ők is belekerüljenek, felkeresett a vezetőség, és kijelentette: tegyünk pontot megromlott kapcsolatunk végére. Az elnök úr azonban a többiek előtt azt nyilatkozta, sosem hallott a javaslatomról.

Az elnök úr amúgy kiváló ember. Amiatt viszont, hogy szervezői készségét és ügybuzgóságát az RMDSZ keretein belül nem tudta kamatoztatni, átsétált a civil szervezetek mezejére, és kigondolta a szellemi tőkével, sajátos lelkiséggel és mentalitással bíró premontrei öregdiákok egyesületének megalapítását. Ez lehetségesnek tűnt és bizonyult, mert a premontrei szabad gimnázium volt, csupán az isteni örök értékek tisztelete, szolgálata kötelezte.


Fájdalmasnak találom, hogy Szűcs Lóránd az utódiskolák diákjainak a patronálását is szóba hozza. Sokszor kértem az alakulatot, ne használják ezt a kifejezést, hisz szöges ellentétben áll azzal, amit a rend gondol ezekről a tanodákról. Ezek az intézmények az én értelmezésemben is bitorlók, hisz nekik a kommunista szellemiséget kellett megvalósítaniuk.

Pontosan tudom, hogy az utódintézetek státusának a felemlegetése az elöregedő szövetség megmentését kívánja szolgálni. Az első igazoló lépést ebbe az irányba akkor tették meg, amikor az elnökség az egypártrendszerben felszámolt Szent László Gimnázium diákjait is be akarta szervezni. Ha sikerült volna meggyőzni és bevonni az összes váradi magyar nyelvű tanintézet végzősét, hatalmas civilszervezet jött volna létre. Ez volt az ideál. Igen ám, de akkor miért kell ezt premontreinek nevezni?


Amikor az öregdiákok egyesülete beiratkozott a Bimciszbe (szerk. megj.: Bihar Megyei Civil Szervezetek Szövetsége), eltávolodott a rendtől és polgári civil szervezetté vált. Egyházi laikus alakulatként ők sosem határozták meg magukat, noha a nevük efféle jellegre utal. Mégis elhatároztam: nem fogok beleszólni az ügyeikbe, döntéseiket pedig tiszteletben fogom tartani. De mivel ők már egyáltalán nem képviselik a rendet, erkölcsi kötelességem hátat fordítani nekik. Mindez annak tulajdonítható, hogy a kommunizmus átformálta a lelkeket és a fejeket.

Az egyesület valójában nem egy kompakt szervezet. Erdélyben és Váradon megközelítőleg azonos azoknak a véndiákoknak a száma, akik nem tagjai, azokéval, akik tagjai. Egyesek bele sem léptek, mások viszont már kiléptek belőle. Sokan vannak olyanok is, akik képtelenek megemészteni, hogy kulákként nem tanulhattak tovább az úgy nevezett utódiskolákban, nem mehettek egyetemre, nem vállalhattak értelmiségi munkát. Ezeknek az embereknek a rehabilitációjával bizony nem foglalkozik a szövetség. Hozzám viszont folyamatosan érkeznek a panaszok.


Vádoltak is amiatt, hogy nem lépek fel az egyesület ellen, holott tulajdonképpen a rend az, amely jótáll az alakulatért. Mivel ők beléptek a Bimciszbe – amelynek létével egyébként nekem semmi bajom nincs, hisz jó, hogy vannak efféle szervezetek –, egyszerűen megvontam tőlük a hitelesítést és a garanciát. Ezt viszont ők képtelenek elfogadni.

Meg kellett ezt tennem már csak azért is, mert az öregdiákságnak jogfosztottságban élő rétegei is vannak. Azok viszont, akik a szövetséget irányítják, vagy kiszolgálták a múlt rendszert, vagy együttműködtek vele. Még talán ezzel sem lenne baj, ha ezt az illetők vállalnák, és megtérnének mind társadalmi, mind pedig vallásos értelemben. Ám a két kezemen megszámolhatom, hányan szánták el magukat erre a beismerésre, hányan folytatják életüket egy másik úton.

Szűcs Lóránd úr tehát valószínűleg tévedésből teszi fel a kérdést: milyen jellegű legyen az egyesület, ha nem civil?


Az öregdiákok elkötelezettségét szintén megkérdőjelezem. Körükben nem premontrei szellemiség uralkodik, inkább egy cserkészcsapathoz hasonlítanak.


Kifogásolom azt is – noha mióta hátat fordítottam nekik, erre nincs jogom –, hogy az új titkár sosem volt a premontrei gimnázium diákja. Semmi bajom a személyével, csupán azon gyakorlat ellen tiltakozom, miszerint az alakulatépítést hasonló módon képzelte, képzeli el a vezetőség.



Hogy plébániaméretűre zsugorodtunk? Hát kérem szépen, visszaszereztük a plébániáinkat, kiteljesedtünk, elértük a régi keretet. Nyáron legalább öt misét tartok minden egyes vasárnap, de szerencsére a rendnek ma már vannak fiatal tagjai, akik majd folytatják e szolgálatot. Persze egy adott pillanatban az apát egyedül maradt Váradon, ám azóta már hatra nőtt a számunk. Nem beszélve arról, hogy a tanítás módozatait is fenn kívántuk tartani. Javasoltuk, vegyék be az alakulatba a PKE (szerk. megj.: Partiumi Keresztény Egyetem) azon hallgatóit, akiknek elődöm, Budai Márton latint oktatott, én meg filozófiát.

Ők azonban ellehetetlenítették az együttműködést. Ilyen esetekben az a természetes, ha a felek mindenike a maga útján megy tovább. Nem óhajtok – és ezzel pontot is teszek a vita végére – több olyan levélre válaszolni, amely visszasírja a közreműködés idejét. Elvégre ők mondták ki: civil szervezetbe akarnak tömörülni.


Lejegyezte: szerény hosszúságom

(2005. február 7.)

7 megjegyzés:

Alternative Revelation írta...

Mindig akad ki józan belátással, képes tovább küzdeni s ébren tartani a pislákoló lángot, hogy később fáklya ként világítson.
Nem gondoltam, hogy ilyen története lesz írásodnak.
Milyen "elképesztő" dolgokat lehet megtudni.
Írásodról, továbbra is nagyon JÓ!
Baráti üdvözlettel

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Csak valami átállítódott, és a rendszer óriásbetűs írásmódba csúsztatja át a szöveg felét. Ez tényleg elképesztő. Mit csináljak?
És hová lett a mechanikus balett?, hisz tegnap óta egyre csak keresem.

Alternative Revelation írta...

Ha a szöveget html-be megnézed és keresd meg a kisbetűs rész végét ott kell lenni egy betű méret / jelet lezárásnak, ezt kellene áttenni az egész szöveg végére - próbáld meg ! /ha tudom megnézem a forrást !/
A "Mechanikus balett" fölbontása nem lett jó - ezért levettem - majd később fölteszem
/Nálam a munka.h. most vacakol a i.net/
Üdv

Éva írta...

Csak ismétlem magam, milyen kár, és milyen szomorú...

a technikai nehézségeket pedig biztosan megoldod majd...:)

Üdv.
Éva

Névtelen írta...

Kedves Vadasszony,
tessék megpróbálni:
1. Vágólapra a bejegyzés teljes szövegét;
2. Kitörülni a "A szólásszabadság és a replika jogán" című (most már üres) bejegyzést;
3. A Vágólapról "Új bejegyzésbe" beilleszteni a szöveget és — ha most sem jó — html-kód szerkesztése módban beállítani a betűméreteket. Üdv.

Alternative Revelation írta...

Késztettem egy rövid "filmet".
Nem a megszokott. Talán kicsit "dühös" voltam és nem úgy sikeredett ahogy kellene. Majd eldöntöd!
Üdvözlettel

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Köszönöm szépen a segítséget, amelyeknek segítségével végül sikerült kiküszöbölnöm a bibit. És még a levél is előkerült!