Sajt (&AR kostolója)

Dögszagú állatszármazékok között bóklásztam, amikor frontálisan nekem ütközött egy emigráns. A mázsás nő visszataszítóan bűzlött és hangosan karatyolt, szinte üvöltött, akár a változó korban vergődő, menopauzás asszonyok rohamaik alkalmával. Hadonászott is persze, mert heves kézmozdulatok, csápolás és pogózás nélkül, ugye, nem ér semmit a produkció, meg is ijedtem emiatt nagyon, fizikailag rettegni kezdtem, lelkileg pedig szorongtam, nehogy a hirtelen gerjedt viharban lerepüljön valami érték a polcról, összeomoljon a több éves business, odavesszen a gondosan felépített, kitervelt üzletemberi imidzs, a keletkezett kárt pedig belőlem verje ki a testes tulaj, akitől, méreteinél fogva, úgyszintén ódzkodtam, enyhén fogalmazva. Erősen pattogott, bizony, a kajabálós donna tonna, noha csupán azt akarta tudatni a publikumával, hogy neki tulajdonképpen másfél, nem pedig fél kiló almára lenne szüksége, nem érti, miért pont őt verték át, pont őt, aki mindig mindent szó nélkül kifizet, ejsze lelkiismeretes fajta, sosem hagyná magát elcsábítani, sosem engedne a kiskapuk vonzerejének, nem ám, de azért reméli, félreértés áldozata lett csupán, nem pedig valamiféle őrült csalás szenvedő alanya, hisz ha kiderülne, hogy mégis, hogy tényleg szélhámosok olcsó prédájává vált, azonnyomban beadná a törvénybe az átverés összes résztvevőjét. Hadd dögöljön meg mindenki!

Kialvatlannak látszott, szemei vörösek és dagadtak voltak a rengeteg sírástól, valószínűleg csúnyán megbántották. Bármi is történt vele, a sódert feltartózhatatlanul nyomta, hisztériásan jajveszékelt, akár egy magára hagyott pelenkás. Sophie azonban, a formás francia butikos lány magasról tett az ő panaszáradatára, különben is, hozzá volt már szokva az efféle balhékhoz. Jobb kezével mélyen beletúrt a vállaira ömlő dús hajkoronájába, ezzel jelezve, hogy most inkább egy férfihoz lenne kedve. Pazar testékszerét, mely leginkább egy lángoló szénaboglyához hasonlított, amúgy már elirigyelték tőle a falubeli fehérnépek, akik látták, szépségben nem vehetik fel vele a versenyt, ezért megvetették, az iránta érzett vad gyűlöletükben pedig gyakran lekoszoscigányozták, lebüdöszsidózták; levénszajházták, de ő túljárt az eszükön, és szabadidejében megvigasztaltatta magát a terrorizált férjekkel. A titkos ölelések így használtak is neki, meg nem is. Használtak, mert a házsártos asszonyságok egyre kevesebbszer kezdtek ki vele, s nem, mert a férfiak viszont egyre többször, a botrányos események tisztázására felkért lelkész pedig megmondta: csak a boszorkányokat áldja meg a teremtő ekkora sörénnyel, senki mást, nézzenek csak utána a szent könyvekben, Anzelmnél, Özsébnél, Pelbártnál. Erre a gyülekezetben rögtön akadt olyan hívő, aki megesküdve az egyetlen élő Istenre azt állította, saját szemével látta, amint az egyik éjszaka a hajadon seprűnyélre pattant, és az éj leple alatt kivágtatott az erdőbe, ahol hatalmas tüzet gyújtott, majd táncra perdült a település összes hím halottjával. A mesélő még a nyomtalanul eltűnt grófot is látni vélte a dáridózók táborában. Ebből egyesek arra következtettek, hogy a csábos külsejű főnemest kétségkívül az a céda, ördögverte némber tette el láb alól. Az ügy érdekében még egy neves fővárosi kriminológust is alkalmaztak, vele bontatták ki a fickó sírját, de hiába. Az arisztokrata földi maradványai ugyanis bent feküdtek mind egy csontig az aranykoporsóban, érintetlenül. Amint az előrelátható volt, a temetés óta csak néhány kukacnemzedék nőtt fel a főnemes hullájának liliputi birodalmában.

Erről jut eszembe. Miután a vegyesboltban vásárolt öt deka trappistával a retikülömben berobogtam álmaim vasútállomására, elhatároztam, hogy szakítok addigi életpályámmal, majd a váróteremben megvetettem reményteljes jövőm alapjait. A letelepült életmódra való áttérésem után, zsebemben az állampolgárságot igazoló nemzeti okmánnyal, azonnal megnyitottam az ország első vidéki sajtgyárát. Portékám hasonlított ugyan a hagyományos caciocavallóhoz (sárga volt, lyukacsos és íncsiklandozó), masszájában azonban csápoló férgek tanyáztak. Ettől a többlettől lett termékemnek utánozhatatlan, kesernyés bukéja, s alkalomadtán keményítő ízű s fazonú fehér folyadék csöpögött belőle. Kellemetlen zamata s kinézete ellenére köreimben hatalmas sikert arattam vele s általa.

A továbbiakban innovációm lényegét ismertetném, hátha Önök közül is néhányan kedvet kapnak a gyártásához. Orrfacsaró illatú portékám különlegességét az adta meg, hogy felszeletelését követően a közepéből gyufafejnél is apróbb élőlények zúdultak ki tömegesen az éhségtől elerőtlenedett, a látványtól pedig eszméletét vesztett fogyasztó tányérjára. Reggelinél, vacsoránál teljes ármádia hemzsegett az ebédlő asztalán, onnan rajzott szét a lakás egész területére, annak minden zugába, sarkába. Befészkelték magukat e miniatűrök az ágy puha párnái közé, a takaró alá, a zuhanyozó fölé, a háziúr pizsamanadrágjába. Felfedezettjeim úgy hancúroztak, izegtek-mozogtak a család mindennapi betevő falatjában, hogy öröm volt nézni. Karcsú, puha testecskéjük kokuszreszeléket helyettesített születésnapi tortán, Rigójancsin, feketekávén. Mégis, kegyeltjeim nedvei sajttermékeim összetételében érvényesültek a leghatásosabban. Aki a túrórudimat megkóstolta, pillanatok alatt kísértésbe esett, tejszármazék-függővé vált, időnként levetette magát a földre, s toporzékolva követelte, hozzanak már neki abból a gilisztás kajából, mert ha nem kapja meg azonnal a napi adagját, felvágja a vénáit, feltrancsírozza a torkát. Törzsének azon erogén zónáját, amelyet imádott hernyótalpú férgeim étkezéskor, végigcsúszva, rángatózva a nyelőcsövek rendszerén – mindig meg-megtapogadtak, nyelvükkel felizgattak, végignyaldostak. Páratlan élményt jelentett egy-egy ilyen szeánsz. Végül bejutva a nedves emberi szájüregbe, s ott összepárosítva magukat a kacér nyálmirigyekkel, a mezítelen testű élőlények úgy érezték, rumbával illendő adózniuk a fajfenntartásnak: igazából épp a köldökriszálásuk váltotta ki a folyton visszasírt élményt, okozott addikciót. Bulijuk a gyomor ízlésesen berendezett belterében folytatódott, ilyenkor már nótázással is fel lehetett dobni a hepaj hangulatát, szabad lett, sőt, kötelező kanállal és kannával muzsikálni, térdet csapkodni, hisz kedvcsinálóként elegendőnek bizonyult a teríték fölé görnyedő, ennivaló purdék látványa. A cséplőfogak labirintusában eltévelyedett lumbricusok alkalmanként olvadozó hópelyhekként fehérlettek a falatozók ajkain, vibráló diszkófényeket utánozva. A nemzetség azon egyedei csillogtak-villogtak ilyetén, akik már a kezdetek kezdetén, az emésztés folyamatának első szakaszában összezavarodtak, és egymást megbolondítva, félrevezetve nem lefelé, a sötétség irányába, hanem kifelé, a fény felé vették útjukat. Ügyetlenkedésük, botladozásuk tulajdonképpen fel sem háboríthat, ki sem hozhat a sodrunkból, mi több, inkább arra ösztönöz, hogy dicséretben részesítsük eme kedves, aranyos csúszó-mászó testvéreinket, hisz hasonló helyzetben, kényelmetlen szituációban mi ugyanúgy cselekednénk, mint ők. Á la carte szorítanánk ki a nagy közös házból a kevésbé dörgölődzőket, a gerinceseket (egymást).

Most már csak az a kérdés, édes pártfogoltjaim körében milyen elvek szerint megy végbe a végzetes szelekció? Úgy, hogy megmérettetik mindenikük proteintartalma, s a táblázatba foglalt adatok függvényében a gyengébbek távozásra szólíttatnak fel? Tán kiűzetnek a közös otthonból? Vagy okulván az előzményekből, az alantasabb példányok önként futamodnak meg a vastagbelekbe történő felvételi vizsga izgalmaitól? Előfordulhat, hogy az alácsüngő hangszálvégződésekbe, bőrfoszlányokba, mikroorganizmusokba az okosabbja kapaszkodik meg, s számításainkat keresztülhúzva tornássza vissza magát a mandulák tájékára, laposra taposván fajtájának ostobább tagjait. Óriási csata mehet végbe a hangszálainkon ilyenkor, de amíg üres a has, kit érdekel, mi zajlik bennünk és körülöttünk?

Spiró szerint is a lélek eleve pusztulásra ítéltetett.

Belátom, üzletasszony létemre megesik néha a szívem rajtuk, drága erucáimon, hisz meggyőződéssel vallom, másként kéne eljárni az ügyükben, picit koplalhatna az emberiség is, hogy megszaporodhassanak, mert ha megsokszorozódnának, megnövelhetném a termelést. Több kukac, több sajt. Több sajt, több vásárló. Több vásárló, több pénz. Mennyire átlátható! S ha suskából több állna a rendelkezésünkre, akkor a balkáni menekült nem rúgná többé össze a port a derék Sophieval egy kiló alma miatt. Vérbeli büszkeségétől fűtve inkább megvenné az egész készletet, hernyóstól, gilisztástól, nem pofázna, még ki se válogatná a rakásból a hibátlan példányokat, ha pedig az áru abszolút fogyaszthatatlannak bizonyulna, odaadná a Bumbeşti-i árváknak, mondván, azok a szart is bekapják, jó az nekik, majd a nagydobra vert jótéteményeiért cserébe levarázsolná az égből az összes aprószentet, hogy hálából odaadja őket a körzeti pópának. Erre fogadni mernék. Lenne aztán jókedv az épülő templomok körül, muzsdéjos miccssütéssel egybekötött viháncolás meg hasonló apostoli cselekedetek, amik egyébként is vannak, de a félretájékoztatás elleni tiltakozás egyik módozataként a tévébeli műarcok ezúttal nyilvános akciókon égetnék el műhajfonataikat, a lángok közé repülnének ilyenkor a műfogsorok is, végül a mikrofonokat is nekihajítanák a kameráknak, aminek következtében az ajándékozási lázról, a díjosztó gálákról nem kapnánk élő közvetítést, csak vágottat.

Hát többek között efféle csodákat tenne velük az én sajtom.

Manapság mecénások, krisztusok betoppanására vár a pezsgősüvegekkel felfegyverzett, ünnepre váró tépett banda, így kiált a bőkezű Parmezánpatrónáért, ki a betegeknek marihuanát, kokót és morfiumot, kinek mit, a depressziósoknak eurómilliárdokat szór majd két kézzel – reményeik szerint. Ami viszont már megadatott, mielőtt még imáik meghallgatásra találtak volna, az egy óriásmonitor, amelyen vélt tündér száguldozik át meghatározott időközökben húsvéti angyalkának álcázva, hátán feneketlen zsákkal, ajkai között vörös szegfűvel. Valék ő is modell a Megváltó Giliszta című sajtsorozatomhoz, ami majd kiállíttatik az üzemi folyóson – mindenki okulására.

És mert a válság megoldására ekkora egyedi ötlettel rukkoltam elő, úgy gondoltam, ezúttal mennyei koronát kérek fizetségül.

– Te most komolyan beszélsz? – szólalt meg erre egy hang a hátam mögött. Megfordultam. A bevándorló volt, ő figyelte ki a gondolataimat. Kezet akartam fogni vele, de vihogva eltűnt, csupán a mosdatlanság bűzét hagyta ismét maga után, no meg az ártatlanságom elvesztésének terhét, mely elviselhetetlen nyűgként nyomasztotta szellemi mivoltomat. Magamra maradtam a pucérságommal. Nem bírtam elviselni, hogy része lett az énemnek, úgy éreztem, a tulajdonosi címet is magával vitte, amikor se szó, se beszéd elillant.

Elindultam én is. Utol akartam érni, s jól beledöngölni a földbe, a sárral, porral egyazon anyagot, jó pénzért eladható cuccot dagasztani belőle.Talán sikerült is, nem emlékszem már, dühös voltam, ezért aztán kegyetlen is. Az eszmék, az elképzelések már nem voltak az enyémek, már csak matéria voltam, új birtokos ült a nyakamban.

Az egyik nyitott ablak előtt megálltam, Sophie hangjára lettem figyelmes. A kisasszonyka egy gyermek fölé hajolt, megsimogatta, gondosan betakargatta:

– Fogadd el, mielőtt felnősz, hogy a minden hájjal megkent férgeké a világ. Ha elmulasztod megtenni, nem alszol el nyugodtan, Balázskám – mondta, s megcsókolta az apróság homlokát.

A fiúcska feltételezhetően az övé volt, tőle köszönt így el esténként, lefekvés előtt, mintha végleg távozni készülne ebből a világból, majd kétszer is megforgatta a kulcsot a boltajtó zárjában. Sörénye takaróként omlott keblére, amikor ágyba bújt. Az emigráns koldus a kulcslukon át leste őket. Tőle tudom, ő mesélte...

AR kostolója