Békakirály

Péter kifújta magát. Hosszú, nehéz nap állt előtte, s azt hitte, most végre megszabadul a benne felgyülemlett feszültségektől. Tulajdonképpen azért döntött úgy, hogy a változékony, szeles időjárás és szellemi-fizikai romlottsága, nehezen viselhető, fárasztó levertsége ellenére kiruccan a folyópartra, mert a felső szomszédja ismét kegyetlenül bedugaszolta a vécélefolyót, így a szabadesés törvényét meghiúsítva néhány apróság a szokásos menetiránnyal ellentétes direkcióba kezdett el haladni, vagyis nem lecsúszott, hanem felkapaszkodott, mígnem Péter fürdőszobájában meleg fészekre talált, és megállapodott. A cseppnyi dolgokkal együtt érkezett és egyre elviselhetetlenebbé vált kellemetlen szagok is tovább mélyítették Péter azon sejtését, hogy márpedig hagyni kellene az egészet a csudába, s kimenekülni a természetbe, ahol a pikáns növényillatok könnyűszerrel elfeledtetik a halandóval a rossz tapasztalatokat, élményeket.

Pétert tehát túlzott érzékenysége hajtotta ki a partra, amit egyébként gyűlölt, utálta mindenkori zsúfoltságát, levegőtlenségét, ám az eső utáni dús vegetációtól egyfajta megváltást várt, szabadulást remélt a városi élet kínjaitól. A kívánt eltávolodás, kikapcsolódás azonban csak félig következett be.

Felemás módon, mert gyaloglás helyett Péter vonatra pattant, így tette meg a két pont közti távot, a megállóban pedig, ahol a szerelvényre felkapaszkodott, olyan irtózatos bűz terjengett, hogy kis híján visszafordult. Máig nem tudja, miért nem adta fel akkor, abban a pillanatban az esztelen, kőkemény harcot, miért küzdött mégis tovább. Aztán a kupéban újabb, számára még ismeretlen elrettentő ingergóc, mérgező fülledtség vágta képen. A beltér néhány négyzetméterén ugyanis bőven akadt mindenből, mi szem-szájnak undorító, s amitől az ép elméjű ember ódzkodik, ha lehetősége adódik rá. Péter azonban erősnek bizonyult, és azt mondta magában: ha már úton vagyok, vissza nem fordulok, bármi is történjék velem. Döntését a későbbiekben persze, hogy megbánta.

Miután a folyóhoz megérkezett, még sokáig keresgélte a számára megfelelőnek tűnő helyszínt, de megtalálta: kiterítette a magával hozott durva tapintású pokrócot, hanyatt vágódott rajta, s pihenni próbált mindenekelőtt. Gondolatai azonban nem hagyták nyugodni, agyában ezernyi szándék fogalmazódott meg, jók és gonoszak egyaránt, noha sosem volt egy töprengő alkat, eseményeket elemző fajta. Az intenzív értelmi munkát ezért ő is furcsállotta. „Vajon mi a franc borzolta fel ennyire az idegeimet? A fenébe is! Itt vagyok ezen a gyönyörű helyen, és ahelyett, hogy élvezném Isten adományait, marhaságokon rágódom” – töprengett ajkait harapdálva. Közben a nap is kisütött, a szép asszonyok megszaporodtak a plázson, imitt-amott pedig a motorcsónakokat is vízre bocsátották az izomlegények. A mennyei csendet motorbúgás váltotta fel.

„Hát ebben a zajban meghülyül az ember. Nincs mit tennem, hanyagolnom kell az ejtőzést. Lássuk csak, lássuk csak. Megvan! Itt ez a pecabot, kipróbálom! – határozta el hirtelen felindulásból. – Azt hallottam ugyanis, hogy tevékenység közben a horgászok annyira el tudnak rugaszkodni a valóságtól, hogy a tudatalattiban barangolva a nehézségekre is nagyon gyorsan megoldást találnak.”

És Péter kivetette a horgot, amire viszont nem igazán haraptak aznap a halacskák. „Ezek a disznók valószínűleg a vizek lakóira is ráhozták a frászt. Jólétük zavaró tényezőként hathatott rájuk, és hogy e kínzó érzéstől megszabaduljanak, felszámolták a paradicsomi állapotot. E földön senki sem lehet boldog, a madarak nem fütyörészhetnek kedvük szerint, a medvéknek tilos megközelíteniük a málnást, a farkas nem ejthet vadászzsákmányt a tyúkólban, nekem pedig el kell viselnem a vezérkar mocskát, anélkül viszont, hogy értésemre adnák, megneveznék, ki a hibás a megromlott közérzetemért” – morgolódott naplementekor, indulás előtt, majd egyezkedni kezdett a támadásba lendült szúnyoghaddal.

Hazafelé menet a mindennapi kenyér minőségét szidta, bár ezidáig ilyet sem követett el, majd egy hangulatos kulcsmásoló műhely megnyitásának az esélyeit kezdte latolgatni. Vizsgálat alá vont témáinak sorát a békafajok számbavétele zárta: a varangyosok ugyanis az út két oldalán álltak neki díszsorfalat, onnan üdvözölték királyukként, egyikük-másikuk még pislantott is nagy ívben feléje, hogy ezzel is kifejezze az iránta érzett szeretetét. „Mi a fene, elvarázsoltak?” – csodálkozott Péter, és nem hitt a szemének.

Minden mesebelinek tűnt neki abban az órában, csak a levél nem akart zörögni a léptei alatt, pedig az útilapuk, mohák, zöldmoszatok muzsikájára várt a legfőképpen. Arra, hogy szűz illatok és tiszta érzelmek szőjenek köré burkot, és ne engedjék többé ki onnan. „Igen, pont emiatt menekültem én ide, rókakomáék, süniék, sólyom úrék ceremóniájára” – jutott eszébe az indíték. Mert igazából menekülés volt a részéről ez a kaland, a fölötte lakó szomszéd arroganciájától való szabadulás óhaja. A reá zúdított ürülék szaga tette ezt vele, a humán nemtörődömség, az általános közömbösség zárta ki a fejlett társadalomból. És most, hogy sikerült elhatárolódnia egy szempillantásnyira az egyetemes züllöttségtől, sehol sem lel egy talpalatnyi füvet, mert a birkák mindent lelegeltek, embertársai pedig mindent összetapostak.

„Feltétlenül keresnem kell egy partnert, egyedül nem boldogulok. Ha mondjuk ketten lennénk, könnyebben viselném a rám mért sorsot, egy-kettőre legyőzném az akadályokat. A felelősséget rá hárítanám, sőt, eleve őt bíztam volna meg az utazás megszervezésével, a helyszínválasztással, a halászattal, ő pedig tökéletesen teljesítené a feladatokat, erről meg vagyok győződve, hisz arra figyelve választanám ki az önjelöltek sokaságából, hogy az engedelmességet, tisztes végrehajtást illetően párja ne legyen e golyóbison. És egyáltalán: ha ő létezne, s az enyém lenne, már haza sem kéne térnem a szutykos zugomba, mert ő felajánlaná, hogy aludjak nála, én pedig hozzá költöznék” – efféléken merengett hazafelé menet, lelke tarsolyában a megemészthetetlen, nyomasztó kudarcokkal, melyek aznap és korábban érték.

Palira azonban nem talált, mi több, ezt a szerepet is neki kellett elvállalnia. Életkörülményei egyéb tekintetben sem enyhültek: lakásában feltornyosultak a járulékok és megsűrűsödtek az oroszlánszagok, cselekvési alternatívaként pedig a felső bűnöző elviselése adódott számára. S mivel visszatáncolt, majd fejet hajtott az ökológiai katasztrófa előidézője előtt, a békák óriásit csalódtak benne: a későbbiekben ezért már nem úgy néztek fel rá, mint egy koronás fejedelemre, a fejedelmükre. Nem mintha ennek be nem következtétől a mi Péterünk magától beleolvadt volna a szennytelen világ harmóniájába...