„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. november 29., vasárnap

Élet az osszáriumban. Sorvadó közösségeink XII.

Nyárádszentlászló egy csodálatos hely, valójában azon viharfokok egyike, ahol el tudnám viselni az életemet. Persze nem földmívesként, mert a paraszti életvitelbe bele kell ám születni, azt megtanulni, elsajátítani nem lehet, de mondjuk, termékeny szellemi alkotóként egészen jól elboldogulnék ebben a Maros megyei élő múzeumban, múzeumfaluban. Hogy szükség nem lenne ott rám, az biztos, ám az elutasításnak ez a formája már nem érne meglepetésként, hisz városon sem tudnak mit kezdeni az író-olvasókkal. Úgyhogy, ha választási lehetőség adódna, talán kivonulnék.
Talán. Mert nagy, sűrűn elhangzó szavak, súlyos kijelentések ezek, amelyek valódiságát csak a megvalósult tények igazolhatnák. A helyzet, amely rákényszerítene, hogy tényleg kiköltözzek, felszámoljam városi múltamat, énemet. Ekkor derülne csak ki, tisztában vagyok-e azzal, mit jelent a falu, mekkora terhet a hajnali ébredés, a kedvtelenséget, betegséget nem ismerő gaztalanítás kényszere, az ingatlan-karbantartás, amely nem hanyagolható, halasztható, feltéve, ha az ember nem óhajt a szigetlakó Robinson sorsára jutni, legalábbis képletesen. Ha nem akarja, hogy tűzoltóknak, katonáknak és matrózoknak kelljen őt kiszabadítaniuk a dudva közül, a fűvel benőtt házikóból, a gyepből, amely igen rámenős tud lenni, s szívesen behálózza, begyepesíti a gyanútlan parasztelmét. Hogy aztán, a mentés után ott álljon a nyomorult urbánus anyaszült meztelenül a rengeteg éhes férfi előtt, az anyagias hálára számító kiszabadítók, kilakoltatók gyűrűjében, tehetetlenül.

Sok szépsége ellenére a vidék tehát millió hátránnyal is szolgál, így csak annak ajánlott, aki a megpróbáltatásokra testileg-lelkileg eleve fel van készítve, s nem ott, a helyszínen jön rá arra, hogy a romantika nem a tehenek között, a legelőn, vagy a hízók között, az ólban születik. És nem akkor döbben rá a barakkosított civilizáció népszerűségére, a betonkényelem felkapottságára, amikor reggel a kútból merített jéghideg vízben kénytelen lemosni magáról az éjjeli ránctalanítót, amely falun tojássárgából, esővízből, mézből és gyógynövényekből kikevert természetes arcmaszk.
A rusztikussághoz, a biovitelhez fűzött rózsaszín felhők tudniillik könnyen szertefoszolhatnak, amiből kifolyólag az edzetlen, acélozatlan ténfergő egy idő után annyira kényelmetlenül kezdi érezni magát, hogy inkább mindenből, mi földi, kivonul. E tragikus szituációval nem azért hozakodtam elő, mert ódzkodom a fizikai terheléstől, vagy mert szégyellem a kétkezi munkát és a repedt tenyerű dolgozót. Hanem azért, mint már említettem, mert nem értek hozzá. És nem azért nem értek hozzá, mert én százszázalékos városinak tartom magamat, hanem azért nem, mert rákényszerültem, hogy városivá nevelődjek. Hogy ne tudjak megfejni egy tehenet, hogy féljek a bikától, a nyúltól és a pulykától, mert az egyik rúg, a másik harap, esetleg csíp, szóval testi sértést okozhat. Nem mintha városon abszolút biztonságban lennék, mintha ott senki sem sérthetne meg, nem üthetne le az utcán, nem kaparhatná ki a szememet. Mégis félek. Félek például attól, hogy nem lesz, hol megvásároljam a kedvenc mosószeremet, vagy ha lebetegszem, akkor nem fog kijönni értem a mentő, vagy ha kijön, akkor későn. És félek attól is, hogy mi lesz velem, ha fájni kezd a fogam, iszonyúan fájni egész éjszaka, s nekem nem lesz kit felráznom álmából, nem lesz, kire ráparancsoljak, kihez könyörögjek, csináljon valamit, mindegy, mit, csak csináljon, ne kínlódjak annyit. Nem lesz senki, akinek, ha csak egy percig is, de azt kellene tennie, ami nekem jó, amire nekem van szükségem, nem pedig neki – általam.
És attól is rettegnék, hogy a gyermekeimet nem kupálnák ki rendesen az iskolában. Nem tanítanák meg olvasni, számolni, szavalni, a többi fontos tudnivaló bevéséséről, az informatika, a közgazdaságtan és a nemzetközi kapcsolatok elsajátíttatásáról nem is beszélve. Ezt mind nekem kéne megtennem otthon, a suli után, fáradtan, kimerülten, a nagyvárosi követelményrendszer ismerete nélkül. Ezért aztán felnőtt korában az apróságot csak segédmunkásként alkalmaznák, miközben mások Bachot tolmácsolnák a filharmóniában, Villont utánoznák a színházban és világnyelveken társalognának ügyfeleikkel az irodában. Szóval a tanyasi életmóddal a saját fiaimat, lányaimat is megfosztanám az érvényesülés legalapvetőbb, legkézenfekvőbb feltételeitől, elzárnám előlük a jólét, a kényelem összes járhatónak vélt útját.
És bár megszámlálhatatlan bennem a fóbia, szinte fölöttem tornyosulnak már a rémületek, eszeveszetten nehéz az elszakadás a nyárádszentlászlóktól. Fájdalmas a búcsú a csendtől, a nyugalomtól, az őszinteségtől és a legendáktól is, de fájdalmasabb a templomtól, mégha nem is katolikus, mégha nem is oly tiszta, mint a lelkek, mik egykoron látogatták, mint a népek, kik nem adják át egy-kettőre Isten házát a vájároknak, a falképfeltáróknak, a megszentségtelenítőknek, hanem ezernyi gesztussal jelzik, ez az ő szent terük, amely fölött a szemüveges idegennek nincsen hatalma, hiába diplomás.
Álltam ezért a kutatóárok szélén, alattam millió törött csont könyörgött a teremtőhöz, hogy újból összeforrhasson, hogy ismét ép testet alkothasson, majd végigszenvedje, -küzdje az életet. Azt az életet, amelyet mi eldobunk magunktól. Ott feküdtek tehát a mélyben, szétszórtan, egymáson, nagy-nagy összevisszaságban ezek a feltámadni kívánó hajdani analfabéták, felettük régészek spaklizták a még megmaradt falmaradványokat, felmutatandó a jelennek az ősiség elemeit, ám csak néhány pillanatra, hogy aztán újra betemessék a korokat, elföldeljék az egekig szárnyaló gondolatokat. Hogy halálosan becsapják a porban fuldokló földönfutókat, kik láthatatlan kezeikkel kapaszkodtak a fénybe, mit csóvaként, napjaink vívmányaként és kizárólagos tulajdonaként villantottak fel előttük. És mindeközben én csak aggodalmaskodtam, sajnálkoztam a mesterséges szakadék szélén, szenvedve néztem a holtak haláltusáját, és semmit sem tudtam tenni értük. A paraszt örökre paraszt marad, vontam le ebből a következtetést, a föld is az övé, s mert a társadalom úgy épült fel az évszázadok alatt, ahogyan, hierarchikusan, lépcsőnként és fokonként, a butaság, az ostobaság kimozdíthatatlan a már véglegesített rendszerből.
Ilyen tekintetben Nyárádszentlászló egyértelműen a szomorúság élettere (volt) számomra, hisz nem csupán a gyökerekhez való kötődést, a hagyományőrzést jelentette, amint azt első látásra hittem, hanem a kicsinyességet is.
***
Fényképtár

3 megjegyzés:

Altrev írta...

Szívesen élnék ott, igaz én sem értek a paraszti munkához, melybe ahogy írod bele kell születni. De a szépsége ennek a kis falunak, távol a ricsajtól, a háborgó viszálykodásoktól, talán megérné ott élni!

Névtelen írta...

Olvastam a leletről. Az újságok felkapták a hírt, majd mély csend "borult" rá. Mit találtatok ott? Hány évesek a csontok? Ha nem (szakmai) titok, persze.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Szerintem szakmai titok.