Herta Müller csúnya volt, mondja a tinó (s körbenéz)

Már régóta várom a pillanatot, hogy valaki világosan megfogalmazza: Herta Müller nem érdemelte meg a Nobel-díjat, Herta Müller bolond, Herta Müller fabulál, Herta betegesen hazudik, Herta szellemi fogyatékos, kitüntetéséért pedig hálapénzzel tartozik a Szekuritáténak. Dicsérem az eszét Radu Tinunak, hogy a felsorolt finomságokat kimondta, s ő mondta ki, nem másvalaki, mert akkor nagyot csalódtam volna a hetedik női érzékemben.

Azért örvendek ennek a kedves, hosszú s őszinte minősítésnek (köszönöm is ezúton Ştefan Bothnak, azaz Both Istvánnak, hogy a nem épp kedvencemnek számító Esti Igazságot e vallomással feldobta, s hasábjain még hajnalban közzé tette az interjúba csomagolt nyilatkozatot), mert a főraportőr, mármint Tinu, megérdemelte a médiabeli elsőséget, a csak neki szentelt szenzációhajhászást, időpocsékolást. Ennyi verejtékkel ledolgozott szolgálati év és aprólékos anyaggyűjtés után igazán kijárt neki ez a halmozott demokratikus odafigyelés. Miután milliók életét kicselezte, tényleg megilleti az a temérdek átok, kurvaanyázás stb., amely az említett újságcikk apropóján elhangzott.

De a már nem éppen zsenge hajtású Tinu bizonyára ezeket a magasztos pillanatokat is elfeledi majd, amiként arra sem emlékszik már, hogy Hertát anno rendesen meghurcoltatta. Csupán annyi jutott eszébe az akkoriban „különcködő” értelmiségiről, hogy úgy viselkedett, mint egy igazi, torzonborz hippi, természetábrázoló kijelentéseivel, emberi megnyilvánulásaival, a puszta létével rengeteg bajt, fejtörést és munkát okozott a szekunak, többek között neki. Amúgy meg állítja, Herta félrebeszél, hisz nem is figyelték meg, csak ő hiszi, hogy igen, és csak azért hiszi ezt, mert a normálisnál nagyobb jelentőséget tulajdonít magának. Nem volt ő annyira fontos személyiség, hogy kövessék, lehallgassák, pucérra vetkőztessék, jó pénzért eladják a német szövetségi köztársaságnak, magyarázza eszeveszetten a vezérinformátor. Különben is: csak egy volt a sok zavaró elem közül, de a többiektől eltérően ő határozottan csúnya volt.

Igen, Tinu határozottan emlékszik arra, hogy Herta Müller csúnya volt. Mert Tinu határozottan teszi a hülyét, nehogy még sittre vágják, ha már eddig száraz bőrrel megúszta a disznóságait.

Hertát egyébként szeretnie kellene, s ezt ő is tudja, hisz nélküle most nem lenne az, ami, dúsgazdag biztosítótársasági igazgató, hanem már régen felkopott volna az álla, s talán már éhen is halt volna a semmittevéstől. Herta ugyanis Tinu elvtárs mindennapi betevőjét biztosította azzal, hogy bánsági svábnak született és németül publikált ezt-azt, egyszerűbb és bonyolultabb virágnyelven kifejtett történeteket, afféle kódolt eszmefuttatásokat, amilyeneket az agyoncenzúrázott, kivesézett temesvári irodalmi lapok akkoriban még elviseltek.

Aztán, kikerülve a szabad világba, a rebellis írónő gondolatilag kitárulkozott, sóhajtva megnyílt. Néhány eminens, álszent figuráról így végre leesett a több évtizedes álarc, és mi csak néztünk ki a fejünkből. Hogy hát ez is? Meg az is? Nem mintha erről vagy arról a muksóról nem sejtettük volna az egyetemes besúgásban való részvételt, feltételezésünkből hiányzott viszont a teljes bizonyosság ereje. Hála a mülleri leleplezésnek, most már könnyedén, megingathatatlanul, az igazolások birtokában röhöghetünk bele a simulékony kukkolók képébe, egyebek mellett a múzeumi körökben kapus bácsinak csúfolt emigráns pofa arcába, aki díszfedelű, ám hazug albumokban adja még mindig ki mások kutatói munkájának gyümölcsét, mintha kizárólag az övé lenne minden kötetbeli szó, vessző, pont. A bikfice... S a barátai a bizottságból... A teremburáját! Ők is? Ők is.

Lám-lám (és most nagyon hízik a májam), nem csak mi, magyarok vagyunk képesek ekkora egymás iránti utálatra, feljelentősdire.

Zármondatként mi egyebet mondhatnék, mint hogy: tanulj tinó, mert ökör lett belőled.