„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. november 23., hétfő

Kilincscsere Vécsen. Sorvadó közösségeink XI.

Az este aznap semmiképp sem akart megérkezni, szinte ingerlően későn jött el értünk, csak azt követően, hogy átverekedtük magunkat az elébünk gördült rengeteg önsajnálati s önostorozási próbán, hiábavaló kincskereső kalandtúrán. Így hát tépetten, szárnytörötten, de büszke lázban, bús varázstól leigázottan szédeleghettünk be Marosvécsre, hol, mondhatnók, címétől, rangjától megfosztott fejedelemhez illő volt a fogadtatásunk. Már a kastély bejáratában szellemi fogyatékosok integettek nekünk felhevült testtel és kipirult orcával, mint a bolondok, bátortalanabb társaik sok-sok rács mögül üdvözöltek esetlenül, csíkos pizsamában, vagy anélkül, de köszöntöttek, és mi ettől hirtelen boldogok lettünk, mert megszületett bennünk a dicsérendő felismerés, a rádöbbenés, majd a hála Isten felé, hogy ép eszűnek, úgymond beszámíthatónak teremtett meg bennünket. Noha e fesztív bolondériának, rabruhaterrornak, mi kilencven éve kezdődött, valószínűleg sosem lesz vége. Hisz hány év telt már el a vécsi kerekasztal-beszélgetések óta, s a jelzők, miket a felszólaló, megszólaló transzszilván lovagokra aggattak, még mindig élők, frissek, sőt, mintha csak most szökkennének igazán szárba.

Mert ebben az országban mindenkiről azt hiszik, hogy időmilliomos, hogy százhúsz élete van, hogy a türelem megtestesítője. Mert hiszik, ha ők ráérnek, akkor mi is. Ők bent, mi viszont kint. Kint a sírkertben, kőlapok és kőasztalok körül, siratófák alatt.

S az irántunk való határtalan szeretet is kiteljesedni látszik (ezen kirekesztősdik által is). Hisz mi mást jelenthetne a velünk folytatott bújocskásdi, fogdmegesdi, az itt vagyok, hol vagyok esszenciája, amely abban a gyakorlatban jut kifejezésre, hogy gyors felindulásból, hisztérikusan, bosszútól fűtve egyszer csak a házainkból kiköltöznek? Jóllehet aztán mégsem, inkább vissza, sőt, a korábbinál még mélyebbre fészkelik be magukat a termeinkbe, csarnokainkba, kápolnáinkba, tetőink alá, pincéink fölé, egyre kitessékelhetetlenebb formákban; a világra nyíló ablakainkba, lakjaink dekoratív nyílásaiba pedig muskátlijaink helyett csipkés bugyijaikat, melltartóikat állítják ki, ekként jelzik, mint az agyamentek, meddig terjed a hatalmunk.

A látvány fenségességén túlmenően ez a személyes, önkitárulkozó jelenlét hatványozott örömmel tölti el az embert, az otthonából kifúrt, kiüldözött tulaj szívét, mert így legalább abban lehet biztos, hogy aki beköltözött az odújába, a bennlévő, a lakó, a potyautas, az ingyenélő már ismeri az alsóneműt, legalábbis fogalmi szinten. Az már egy másik kérdés, hogy ezzel egy időben képes-e identifikálni a klotyót is, fogalmi szinten legalább, és nem-e hagyja ott erősen érzékelhető lenyomatait a kastély összes szegletében. Igen, ha a műveltségnek az ürítésre, a kisebb, nagyobb dolgaink intim elvégzésére vonatkozó elméleti fejezete még létezik a fejekben, akkor már ünnepelnünk kell, hisz az ősi szokás, az angolvécézés, a bilihasználat művészete a higiénia legalapvetőbb megnyilvánulása, mely másutt magától értetődő, itt, Erdélyben mára már csupán a civilizációnak egyfajta igazolványává alacsonyodott.

Tájainkon ugyanis a mosdó az utolsó olyan helység, amit felújítanak, kicsempéznek. A felújítás ugyanis általában kimerül a csempézésben. Ezen műveletet úgy is nevezik errefelé, hogy grésziázás, és ha ez az abszolút jó egy ingatlannal megtörténik, akkor már luxuskategóriáról beszélnek a népek. A lényeg ugyanis mindig a külső, a profájl, a szem és a józan ész becsapása, a káprázat. Az átverés, magyarán. Adjunk rá tiszta ruhát, a többi nem számít. Bizonyítsuk ideig-óráig, mennyit áldozunk, áldoztunk állagmegóvásra, mekkora pénzösszeget költöttünk el, költünk a kimondhatatlan nevű főúri rezidencia megőrzésére, mennyit a kipofozására, s részükről (mármint a részünkről) ez a köszönet. A dúsgazdag, parasztevő soviniszta disznók kitúrnak az újravakolt falak mögül, füllentik ők tudatosan, félrevezetve ezzel önmagukat is. Jesszus!

Mert valójában nem is történik egyéb, mint a kilincsek kicserélése: a régi rezek helyett műanyag vackok kerülnek a sokat látott, sokat hallott kapukba, ajtókba, melyek emiatt mostanság igen nehezen nyílnak meg a vécsiek előtt. S ha meg is nyílnak, a kitámadhatatlan design oromzatán rengeteg fogyatékos, érinthetetlen állami gondozott, bántalmazhatatlan szerencsétlen flótás védelmezi a mundér becsületét.

Kemény.

2 megjegyzés:

sat. írta...

az is bolond, aki magyar akar ma lenni,
de azért mégis boldogok a bolondok, mert ha más nem, övék a mennyeknek országa

Névtelen írta...

Mert nem tudhatjuk, hogy azok bolondok-e, akik rongyos ruhában kacagva járják a világot és nem törődnek soha semmivel, avagy mi vagyunk-e azok, kik rongyolt kedélyünket színes foltokkal takarjuk és fagyott szívvel, jéghideg aggyal várjuk: mit hoz a holnap.
(Wass A.: Magyar pólus)