A megfizethetetlenek

Jelenleg mindenki utazási lázban ég körülöttem, talán még a templom egere is, amennyiben közalkalmazott az ipse, de gondolom, mára már ő is az (mi egyéb lehetne?). Persze ez attól is függ, melyik egyháznak a tagja őexcellenciája. Ha csupán egy egyszerű felekezetiségre vagy szektás tagságra futotta neki, akkor már egyéb kategóriabelinek számít, és a normálistól, a megszokottól eltérő módszerek, kritériumok, rendszabályok szerint mérik neki a morzsákat. Talán még abban a hátrányban is részesül a szerencsétlen flótás, hogy a szegény eklézsiának kell őt eltartania. Utóbbira csupán amiatt volna szükség, hogy a rekedt hangú kántornak is legyen néha egy-két szolga lelkű társa a nagy üres templomban. Ők ketten, hárman biztosan nem álmodoznak, legalábbis nem úgy, nem arról, mint azok, akikkel e sorokat indítottam, és kikhez most visszatérek, lévén, hogy újabban ők kerültek a figyelem középpontjába, az ő sorsuk, jelenük, jövőjük számít szenzációsnak, így vagy úgy, ezért vagy azért.

Hiába, a korral együtt a fontossági sorrend is változik, megváltozik. Egy évszázada még a polgármester tette volna tűzbe a kezét a plébánosért, ja, meg a kántorért, ma már ez fordítva működik, a plébános és a kisegér folyamodik kegyelemért a polgármesterhez és az elöljárót segítő személyzethez. Ám sietnie kell, hisz a válságkormány hamut szórt a fejére, húzott egyet a gatyamadzagon, és azt mondta, bűn lenne bejárni dolgozni a szent ünnepek idején, menjen inkább mindenki, amerre lát, vásárolja meg a fenyőt, a lakást, az LCD-t, szerezze be a sült galambot, aztán utazzon el jó messzire, melegebb éghajlatra, ott pihenje ki magát, gyűjtsön erőt és ihletet a szabad természetből, hogy aztán a jövő év elején megvalósulhasson, kiteljesedhessen a hatékony együttes szundikálás az ország szociális bölcsőjében. Mármint a központi vezénylésű önkormányzati szférában.
És erre a szürke hivatalnokok egyből kivirultak, megrohamozták az utazási irodákat, és uzsgyi, azonnal, eddig még sosem látott, tapasztalt fürgeséggel gyakorlatba ültették a fentről küldött utasítást. Vagyis: leléptek.
Hát ennek éreztén miért higgyek a számoknak, mik sunyin kacsintgatnak reánk a bérrácsok mögül? Higgyem el, hogy a kétnapos kényszerszabadság megközelítőleg 50 eurómba fog kerülni havonta, s így az óriási, 200 ajrós fizetésemből csak százötvenet, azaz alig 40 ezer forintot fogok kézbe venni ezentúl? Higgyem el, hogy irtózatosan rosszul megy ennek az országnak, miközben azt látom, hogy a plázák tele vannak kiöltözött emberekkel, az utcákon luxusautók pöfékelnek, a városok szélén villanegyedek köszönik szépen, jól vannak, és a túltápláltság, a habzsolás okozta kövérség jellemzőjévé vált a lakosságnak?
Persze nem lenne szép tőlem, ha úgy tennék, mintha nem tudnám, mi a hirtelen ránk szakadt boldogságnak a magyarázata, s hogy miért örül valaki annak, ha két-három-négy napra kirúgják? Hát azért ér a füléig ilyenkor a romániai közalkalmazott szája, mert az érintett társaság jelentős többsége nem a zsebpénznek sem elegendő „állami” béréből, abból a bizonyos, már említett 200 euróból tengődik egyik napról a másikra, hanem a magánvállalkozásaiból, amiket az esztendők folyamán – ideje bőven lévén – kiépített, vagy a család alternatív jövedelemforrásából (a másik fél, legyen az férj vagy feleség, apa vagy anya csillagokig szökő bankári, katonatiszti, főkönyvelői, agrármérnöki, földmérői, közjegyzői fizetéséből). Mert Romániában szinte csak protekcióval juthattál, juthatsz köztisztviselői, közalkalmazotti státushoz, ha úgy tetszik, tisztességtelen előnyhöz, ez a sajátos, helyi értelmezésű versenyszellem pedig már a múlt rendszerben is íratlan törvényként érvényesült: vagy a már magas rangban lévő pereputtyod menedzselt, és protezsált be ide-oda, vagy az állatfarm, amit falun tartottál illegalitásban, főként az előmeneteledre gondolva, s amellyel az egyenjogú kommunista éhínség idején bárkit levehettél a lábáról. Ám egyik is, másik is egyfajta gazdagságot, jómódot feltételezett. A jómódú pedig, aki a vagyon mellett a beosztást, a címet, a rangot is szükségesnek tartotta, hajlandó volt kisebb-nagyobb figyelmességekkel előrukkolni, jelentős materiális áldozatot hozni előmenetele érdekében. Hajlandónak mutatkozott már csak azért is, mert közhivatalban dolgozni nem csupán az előkelőséget, a feljebbvalóságot jelentette, jelenti, hanem magát a mennyországot. Aki egy efféle csemegéhez hozzájutott, az már biztos lehetett benne, hogy a nyugdíjkorhatár eléréséig egyike a kiválasztottaknak, a tejben-vajban fürösztötteknek, ezért valószínűleg öregségéig nem fog kelleni másik állás után néznie. Minimális erőbefektetéssel és biztos anyagi háttérrel egészen látványos karriert lehetett, lehet befutni ezeken a munkahelyeken, és így gyarapodó hírnévre, elismertségre, befolyásra, kamatozó kapcsolati tőkére is szert tenni.
Feltéve, ha megengedheted magadnak ezt a fényűzést. A közalkalmazottiság, a köztisztviselői lebegés luxusát. A kényszerszabadságok és a 200 eurós fizuk abszurditását. Kétségkívül megengedheted, ha valódi túlélőnek, kemény gyereknek, mázlistának születtél. Vagy milliomosnak.
Hát ezért nem váltott ki a hivatalos pénzkereseti lehetőségtől való eltiltás sztrájkot, ezért lapít az aktatologatók zöme, s mosolyog, hunyorít a bajsza alatt, és emiatt rohannak a köznépek ebédidőben az utazási irodákba, a fizetetlen szabadság hetét majdan kitöltendő, jó, nem munkával, hanem szórakozással, nem termeléssel, hanem fogyasztással, nem pénzkereséssel, hanem pazarlással. Futnak a lelkek autóstól, hogy a nagy érdeklődés, tolongás közepette nekik is jusson még hely a hotelekben. Világos tehát eme őrült költekezésben: ha esetleg még nem elég nyomasztó a csőd, majd lesz ezután.
Aki nem így gondolja, az vessen magára.