„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. november 6., péntek

A páncélos szláv brigád. Sorvadó közösségeink VII.

Azt hittem Szilágy megyébe visznek (lásd: Szilágycseh), aztán kiderült, hogy nem. Azt is hittem, elmagyarosodott csehek fogadnak majd knédlivel és mézes sörrel, aztán ismét kiderült, hogy nem. Valójában tehát csalódnom kellett volna, s amiért ez nem történt meg, az csupán a nagy pánszláv szövetség életerejében való hitemnek tudható be. Tudniillik szlávok köszöntöttek, csak nem az elmagyarosodott fajtából valók, hanem a latin nyelvcsaládba beolvadottak.


Igazából nem sokat törődtek velünk, persze nem is számítottunk arra, hogy fognak, de nem is bántottak, mindegy volt nekik, ott vagyunk-e, avagy sem, amiként a falujukban évszázadokkal ezelőtt épült katolikus templomon is úgy néztek át mindeddig, mint a tisztességes halandó a gonosz által elébe görgetett akadályokon. Hiába, aki nem hisz Istenben, csupán a varázslatokban és a sátán erejében, azt lehetetlen meggyőzni afelől, hogy nem elég foghagymát aggatni az ablakba, döglött macskát csempészni a szomszéd edényébe, s borsot törni az ellenség orra alá, hanem hívő ember módjára cselekedni is kell. Mivel pedig erre, mármint az értelmes viselkedésre az illetők csöppnyi hajlandóságot sem mutattak az elmúlt sok-sok esztendőben, a műemlék összeomlott, helyt adott a mellette szót kérő, követelő korszerűségnek, amely annyit is ér, amennyinek látszik.

Szóval szemügyre vettük Páncélcseh egyetlen régiségét, csoportosan úgy tettünk, mintha a szívünkön viselnénk a sorsát, még könnyeket is hullattunk a nagyobb hatás kedvéért, majd hatalmasokat pislogva megbeszéltük, mit kellene másoknak tenniük a megmentéséért. Aztán beültünk a buszba, s nagy kacagások közepette indultunk volna tovább a vicces erdélyi autópályákon, azzal a pillanatnyi elhatározással, hogy bizony, mi majd megőrizzük magyar elődeink páncélcsehi jelvényét az utánunk jövők gyönyörködtetésére. De mivel egyikünknek a bankautomata többet jelentett Erdély összes örökségénél, és belső késztetéstől hajtva eszeveszetten kitépődött a bandából, hogy letámadhassa a tömeges pusztulásunkat ígérő informatizált pénzeszsákot, célba érésünkig abszolút elfelejtettük, miért is mutatták be nekünk a Kolozs megyei életteret. Tehát tömegesen igazoltuk, miként lehet szemet hunyni millióegy disznóság felett, és a valóságtól elszakadva közösen, szinte pofátlanul, hülye gyerek módjára örvendeni annak, hogy a Nagyszebenben tanult oltyán származású marosvásárhelyi kolléga, huhh, jelenünk globalizált diplomása, uáu, szellemi-fizikai segítségünkkel megmentette önmagát az éhhaláltól, sőt, kellemessé tette a hétvégéjét. Amely amúgy nélkülünk nem is lenne neki annyira mézédes, amennyire mostanság. De hát ne sajnáljuk tőle ezt a pici földhöz ragadt örömöcskét. A jól pozicionált szék ugyanis, amely az égből pottyant az ölébe, és amelyért cserébe, mintegy hálából, sorozatban gyártott ikonokat antikol, egyszer majd megbosszulja magát – a görögkeleti kuruzslókat parafrazálva.

Szóval efféle élményekkel, hasznos tapasztalatokkal tértünk vissza Székre aludni. Mint a befőtt.

2 megjegyzés:

Lacel írta...

Kifejezetten tetszik nekem ez a bejegyzés! :)) Szeretem az öszinte embereket! :)

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Én is.