Losonczy-vár a legveszélyeztetettebbek listáján. Sorvadó közösségeink XIII. (részlet)

Borosjenői a negyvennegyedikKicsit szégyellem magamat, hogy életemben most jártam először Borosjenőn. Nem tudom, mi okból, de a sarlóval és kalapáccsal hajdanán ránk erőszakolt pionírnyakkendős, szalutálgatós csoportos, bocsánat, osztagos iskolai kiruccanások programjába a Fehér-Körös-parti kitérő sehogyan sem fért bele, később a munkahelyi kötelességek, no meg az örökös rohanás miatt tévesztettem szem elől. Pedig hát a lakóhelyemtől csupán egy karnyújtásnyira dacolt és dacol ez a városkává avanzsált, formált épületegyüttes a politikai s egyéb hullámverésekkel. Annak viszont kimondottan örvendek, hogy ezúttal nem csupán hóbortból, kalandvágyból, hanem határozott céllal, tarisznyámban tisztázott és tisztázatlan múltbéli emlékfoszlányokkal tettem meg a Bánság szívéből a Partium kapujába vezető utat, pillantást vetve egyúttal a rosszul karban tartott, napról napra zsugorodó, fogyó s vergődő, ám az idő vasfogával és a történelem viharaival mégis hősiesen küzdő világosi várromra.

Valójában a várkastélyról készült régi fényképek keltették fel az érdeklődésemet, ezen fotográfiák indíttatására vettem elő szekrényemből Erdélyország lukasra tanulmányozott három nyelvű térképét, eldöntendő: miként, merre. A halogatás, az indulás olcsó ürügyekre alapozott késleltetése lehetősségként már fel sem merült, biztos voltam benne, hogy Jenőre hamarosan menés lesz, főként miután a földrajzi tételek is azt jelezték felém, értelmetlen habozni, hezitálni, hisz a vadregényes hegyek lábaihoz simuló alföldi határ keleti pereme is páratlan káprázatokra, csodákra képes. Aztán Verne Gyula egyik közismert Kárpát-imágója telepedett rá a terveimre, olyannyira hatásosan, hogy a borosjenői helyszínt a jó öreg mesélőre hagyatkozva kezdtem magam elé képzelni. Ennél több ösztönzésre, hajtóerőre nem is volt szükségem...

Ilyen helyzetekben a história persze nem hanyagolható, elvégre Borosjenőt az eseményekben, fordulatokban gazdag történelme éltette egészen a kommunista hatalomátvételig, amikor a semmiből polcra került elvtársak szétverték, hogy beton- és acélvárost gyártsanak belőle. S bár a fél évszázadnyi vörös uralom pusztításainak java része jóvátehetetlen, az élő halott településnek még van némi esélye a megújulásra. Ehhez a helybeliek intellektusában is be kell következnie a rendszerváltásnak.

Az épített hagyaték védelmét szorgalmazó, előíró reformok igenlésének, a jó s szép akarásának azonban nem nagyon van nyoma Jenőn, hacsak nem a várkastély rehabilitációját ajánló, s a felújítást pontról pontra kidolgozó projekt tölti be ezt a nemes, előkelő szerepet. Az említett terv javaslataival örökségvédelmi szakember persze egyet nem érthet. Valójában egy olyan műépítészeti tanulmányról van szó, amely állam-vizsgadolgozatnak készült (természetesen ettől még lehet kifogásolhatatlan), és amely valamilyen úton-módon az önkormányzat elé került, a testület pedig megvalósíthatónak, kivitelezendőnek fogadta el. Sajnos nem állt módomban kinyomozni, miként zajlott le ez a procedúra, de fölöttébb kíváncsi lennék rá. Előfordulhat, hogy a műveletben részt vett városatyák egy nagyon sajátos EU-s eljárás alapján cselekedtek, ha pedig tényleg egyedi irányelveket követtek, különszámukat érdemes lenne nagydobra verni...

Talán azt is, milyen állapotban hagyták maguk után a „falu palotájából” kiköltöztetett árvák és gyámjaik az ingatlant. Bele sem merek gondolni, milyen körülmények között ápolták, nevelték, oktatták a reneszánsz falak közé zsuppolt lelenceket. Előfordulhat, hogy a tévéből jól ismert Csegőd semmi volt a jenői állami zárkához képest. „Amikor kiderült, hogy költözés lesz, megindult a lopás. Mindent elvittek. Ajtót, ablakot, berendezést” – tájékoztatott a várudvarban füvet kaszáló egykori kastélyfogoly, az egyetlen lény, akivel a feltűnően hangos, busójáráshoz hasonlító esküvői menet elvonulása után az ügy kapcsán szóba elegyedhettünk. A férfi szívélyesen tárta ki előttünk a rozoga, rozsdás vaskaput, hogy beléphessünk a tündérlakba, s ott körülnézzünk, miközben két éves forma gyermeke szorosan mellette haladva leste akciónkat. És bár az ipse figyelmeztetett, kissé mellbe vágott, hogy a remélt rendezettség helyett a színfalak mögött csupán egy életveszélyes romhalmazt találtunk: a menekülők, vagy az utánuk jövők, a helyzetet kihasználók még a kábeleket is kitépték a falakból. Talán örömükben, talán bánatukban egyesek a padlót rúgták szét, mások a konyhai, fürdőszobai csempét pofozták fel, illetve le a falakról, átadva helyüket a nyomeltávolítóknak, akik ezúttal a tűzrakást találták a leghasznosabb eljárásnak. Cserepek, téglák, üvegek, fémek tarka tengerében fulladoztunk mindenütt, az udvarokon éppúgy, mint az eső áztatta belterekben, ilyen állapotban, szinte fejvesztve kerestük a kijáratot. Jenőn mindenesetre nehéz lesz falkutatást végezni. Vagy talán nem is szükségeltetik?

Tudniillik modern architektusának fifikás nagyvonalúságát követve a globális jelen csúcsoknak hitt pattanásai felé kapaszkodó város is fürdőmedencés, spás és masszőrös üzletemberközpontot álmodik bele a tornyok közti antik részekbe. Világvégi stádiumában mi egyébről is álmodozhatna? – kérdezhetnénk az analógiák ismeretében. Művelődési házról tán? Minek? Hisz a pásztorkodásból éldegélő hegyi embert a csillogó terepjárók érdeklik, nem a borult elméjű művészzsenik, a meg nem értettek létértelmezései. Neki mondják meg, hányadán áll az euró, adni kell-e, vagy inkább vásárolni, azzal le is vannak tudva a világ fontos dolgai.

Ettől függetlenül a helytörténeti múzeum létrehozása egyelőre belefér a keretbe, s ezt az idegenvezető szerepét – jobb híján – magára vállaló füves emberünk is megerősítette. Mi több, ő még nem is tud a leendő nagyvilági beruházás kapcsán végzett számításokról. Csak arról vannak sejtései, hogy a polgármesteri hivatalnak továbbra sincs pénze a művelődési ágazat megedzésére, ezért érzi magát otthonosan a gaz a kiszáradt várárokban, és szintén emiatt omladozik a szellemi, épített hagyaték és Jenő egyetlen valamirevaló nagy múltú kincse a városközpontban.

Ez hát a jelen. De hogy milyen volt a hegyaljai település hosszú történelme?

Arad megyében kevés helység rendelkezik annyira gazdag és dicső múlttal, mint Borosjenő, amelyet északon és nyugaton az Alföld, keleten a Nyugati Szigethegység, délen pedig az Erdélyi Érchegység határol. A rómaiak idejében a Körös-völgy kulcsának tekintették, Valens császár erődítményt, Marcus Aurelius várat építtetett ide, Hadrianus uralkodása alatt fürdőket létesítettek a területén, Probus korában pedig szőlővel ültették be vulkanikus dombját. Kr.u. 270-ben azonban a gótok kiszorították innen a rómaiakat, majd a hunok, az avarok és a szlávok hatalmaskodtak a régió felett, így jó ideig ellenőrizhették a Körös melléki vidéket.

(folytatás a Művelődésben)