Ne nézz vissza haraggal. Évfordulós forradalmi rendezvények Temesváron

Ma éjjel „tűzzel” álmodtam. Tudom, ez senkit sem érdekel. Ma újabb pofonokat kaptam az „élettől”, na jó, tudom, ez sem érdekel senkit. Holnap, holnapután és azután a húsz évvel ezelőtti forradalomra emlékeznek Temesváron. Tudom, ez már többeket érdekel. Sőt, ha azt mondom, hogy nem is emlékeznek, hanem buliznak, akkor egyből megugrik a „nézettségem” (≈ az olvasottságom). Persze nem szeretnék ünneprontó lenni, s ezt más sem szeretné...

(...) Valószínűleg ez a legfőbb oka annak, hogy másokhoz hasonlóan meghívót igényeltem a gálára, de nem kaptam, majd kinyilvánítottam erről a véleményemet, de meg nem hallgattak. A kitoloncolással felérő visszautasításomat a következőképpen indokolták: mind a hétszáz ülőhely elkelt, sőt, még a századik pótszékre is akadt önkéntes jelentkező, úgyhogy, ha szerencsém lesz, akkor az opera folyosójára kihelyezett képernyőn talán megnézhetem az előadást. A Duna tévé ugyanis élőben fogja közvetíteni a...

– közölte velem a program-koordinátor iroda vezetője, s hátat fordított. A neki szegezett polgári kérdéseimtől ugyanis hirtelen mobiltelefonozhatnékja támadt a haverral, vagyis a szolgálatnál a fecsegés tűnt neki fontosabbnak a közös magyar ügy megoldására, a békére s a kiegyezésre nézve (mekkora arc!). Noha én már a megismerkedésünkkor nem kételkedtem abban, hogy őméltósága kényelmesen belefér a bűvös nyolcszázas keretbe, s nem kell majd a huzatban hegyeznie a fülét, meresztenie a szemét, hogy lásson, halljon is valamit abból, amit én is látni, hallani kívántam. Oda se neki lett ezért az ő hozzáállása.

Szóval megkérdeztem az ifjú úrtól, hogy van az, hogy én mint temesvári magyar forradalmár nem vehetek részt ezen a kiemelt temesvári magyar forradalmi rendezvényen, és azt is, kikkel töltik meg a hatalmas színháztermet, a páholyokat, a szeparékat, a kakasülőt stb. (mert hogy nem temesvári magyar forradalmárokkal, az biztos)? Ha erre a fiatalember nem bizonyul annyira gyámoltalannak, mint amennyire bizonyult, akkor még arról is kifaggatom, milyen mértékben és formában rontottam volna a jelenlétemmel a publikumról készítendő panorámaképek nívóját a Duna tévében? Nem mintha azóta is ezen gondolkodnék, de na, az embert izgatni szokták néha az efféle részletek is, főként ha nőből van.

Amiként azok a törpék is, akik annyira szeretik egymást, hogy még kényszerből sem férnek el egyetlen óriási kupola alatt, és úgy szerveznek nekünk Kormorán-koncertet és néptánc-estet, hogy valójában nem nekünk szervezik, de még érettünk sem. Hisz ki az a hülye, akinek ezek után kedve lesz kampánybeszédeket végighallgatni a Tükörteremben (hogy 5.1-es rendszerben nézhesse a felszólalókat), s elhinni, létezik még kölcsönös tisztelet, a végső tét és cél pedig a közösség érdeke, megerősödése.

Egyet(-kettőt) viszont elfelejtettem megérdeklődni a fiatalembertől, így most bután állok a kérdőfal előtt: vajon a kerekasztal-beszélgetésekre, konferenciákra, koszorúzásokra érvényes meghívók elfogytak-e? Vajon miért nem zártak ki a szertartásokról, bankettekről még újságíró koromban, amikor sokszor a zsebükben is helyet szorítottak volna nekem az urak, csakhogy világgá kürtöljem a nagyságukat?

Néhány napja egy őszinte barát bátorításként jelezte felém, hogy igazi bolond az, ki magyar akar lenni. Most tényleg érzem, mennyire igaza volt. Ne vessen követ ezért senki rám amiatt, ha hónom alá veszem a háztartásomat, és a világnak azon sarkába költözöm, ahol szeretettel várnak, ahol befogadnak, és ahol az első kézfogásunk óta úgy vélik, szükségük van a tudásomra – s reám. (A következő temesvári magyar összeröffenésre tehát ne címezzenek nekem meghívót, kár lenne a papírért, a rá fordított munkáért, időért, bla-bla-bla. Megértésüket köszönöm.)