Tacs. Sorvadó közösségeink XV.

A régi az újban, 's az új a régiben

Ez az a település, amellyel nem igazán tudom, mit kezdjek. Jobban mondva azt nem tudom, sorolhatom-e a meggyengült, sorvadó közösségeink közé, avagy sem, hisz a közeli települések magyar ajkú lakosságával együtt állítólag szívósan kitart anyanyelve s nemzeti hovatartozása mellett a mára teljesen elrománosodott egykori szász vidéken, Beszterce-Naszód megyében.

Ám nem csak emiatt vagyok tanácstalan és eltévelyedett. Tény és való ugyanis, hogy a világvégi tünetegyüttessel megspékelt szórványszindrómát még mi is, akik arrafelé már távoli idegennek számítunk, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Tulajdonképpen volt rá módunk, hisz elég sokat tekeregtünk, bukdácsoltunk, amíg a rejtőzködő Tacsra rátaláltunk. Előbb egy tévesen kihelyezett forgalomelterelő tábla miatt kerültük meg szinte az egész Észak-Erdélyt, majd egy újabb okosan megfogalmazott felirat sodort tévedésbe, így már-már attól kezdtünk tartani, hogy Beszterce mindenestül kiszaladt a lábunk alól, nemkívánatos vendég módjára kivitett magából, aminek következtében moldvai kolostorlátogatásba torkollik a református templommustrának indult kultúrprogramunk.

Szerencsére nem így történt, mert még időben elébünk tolakodott a girbe-görbe, de célba vezető „autópálya”, amelynek tesztelése végül eredményes lett: a porfelhőbe burkolózott útszakasz végén, a rozsdásodó vonatsínnel büszkén megférő színpompás benzinkút utáni kereszteződésnél egyszer csak felcsillant előttünk teljes szépségében a mindentudó közlekedésrendészeti panók egyik díszpéldánya, majd mögötte a sok-sok sáros huppanó s kopár dombocska, amelyek ölelésében egy időre elvesztünk a világ szeme elől.

Így, ennyire lehetetlen állapotban érkeztünk meg Tacsra, s a tudományos kíváncsisággal keresett mezőségi templomok lábához, hisz fejünk fölé egyszerre két istenháza is tornyosult. A régi s az új – szoros egymásmellettiségben. Utóbbi felépítésére az előbbi romlandósága sarkallta a hollandok által elvarázsolt helybeli kálvinistákat, akiket a nyugatiak valamiért erősen meggyőztek arról, hogy a kazettás hajlékot helyreállítani pénzügyileg nehezebb lenne, mint felhúzni egy modern stílusú épületet, amelyről itt inkább nem nyilvánítok tárgyilagos véleményt (mert az sokakat felháborítana). A tiszteletes mindenesetre nem iparkodott közelebbről felvilágosítani bennünket arról, van-e konkrét elképzelésük, kidolgozott tervezetük az ótemplom megmentésére, hasznosítására, ezért sajnos nem oldozhatom fel a feltételezett bűnök alól, legalábbis önmagamban nem.

Talán még annyit erről a fölöttébb tanulságos szegény-gazdag erdélyi megállóról, hogy a velem tartó kolléganők egyike pont itt, a magaslati templomkertben, az értékromlás tetején és csúcsán, a hagyományápolás temetőjében dicsérte meg a már több napja viselt mustársárga blúzomat. Márpedig ő ilyet csak akkor tesz (lévén, hogy nem ez a kedvenc foglalatossága), ha egyáltalán nem kötik le a látottak, ha káromkodás és éles kritika helyett női közhelyszerűségekbe kívánja fojtani a csalódottságából fakadó haragját. Később határozottan ki is jelentette: az újnak s a réginek Tacson érzékelt konfrontációja, az arányok durva harca, az egyedi múltat beárnyékoló jövő, s az archaikusra magasról tevő korszerű egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Sőt.

Efféle vegyes érzelmekkel gyalogoltunk le az árok szélén elkényelmesedett buszhoz, miközben meg sem fordult a fejünkben, hogy a falakon túl egyesek a nyomon követésünkkel tartják ébren önmagukat. A faluban ugyanis síri csend honolt, még a légy sem zümmögött, és a traktor is alud(ot)t. Ilyen mennyei körülmények között természetesen senki sem sejtette, hogy a kerítések, ablakok mögött kukkolók titkos köreiben érkezésünknek már régen híre ment, és hogy szakszerű sommázatok helyett brigádunkban egy-kettőre házszámok, lakcímek kezdenek majd közszájon forogni, a száraz, marketing-ízű adatokkal együtt pedig az is nyilvánvalóvá lesz, hol, kinél lehet szőttest vásárolni, s mennyiért. Feltételezhetően nyugat-európai képet vághattunk a terepszemléhez, hisz az árak elérhetetlen magasságokba szöktek. Így hát vásárfia s kontyalávaló nélkül távoztunk az öregedő, de piacorientált Tacsról.

(Üres kézzel azonban mégsem jöttünk el onnan, tarisznyánkban egy legendás nótának szorítottunk helyett. A dal ekként szól, talán ismerősen:

1. Fehér László lovat lopott

A Fekete-halom alól.

Lovat lopott kantárostól,

Cifra nyereg-szerszámostól.

2. Rajta érte hat vármegye,

Hat vármeggye, hatvan rabló.

Fehér Lászlót ott megfogták,

Börtön fenekére dobták.

3. Fehér László, édes bátyám,

Aluszol-e, vagy meghaltál?

Feleli a többi rablók:

Ne keresd itt a bátyádot!

4. Zöld erdőben, zöld mezőben,

Akasztófa tetejében.

Zöld erdőben, zöld mezőben,

Akasztófa tetejében.

adatközlő: Székely Márton /20/, gyűjtő: Kallós Zoltán, 1966.)