Zsedely megtisztelt egy díjjal

Amint a legutóbbi bejegyzésem megjegyzések "rovatában" láthatjátok, bloggerként díjat kaptam a kiváló tollú Zsedelytől. Még egyszer nagyon köszönöm, jól esett, hogy gondolt rám (hogy rám is gondolt), és értékelte kitartó "munkámat", lelkesedésemet.

A kitüntetéssel együtt azonban néhány "feladatot" is kaptam. Ezek a következők (voltak):

1. Meg kellett köszönöm az elismerést annak, akitől kaptam.

2. A játék logóját meg kellett jelenítenem a blogomon.

3. A fenti szövegben be kellett linkelnem annak a nevét, akitől a díjat kaptam.

4. Fel kell sorolnom hét tulajdonságomat.

Ezt most megteszem, de nem vagyok benne biztos, hogy a lajstrom tökéletesen fedi a valóságot: igazságszerető (vagyis kommunista), természetimádó (vagyis kőolajfinomító-génmanipulátor-erdőbetonozó), állatbarát (vagyis szadomazó), szabadságszerető (vagyis diktátor), szókimondó (vagyis hazug), érzékeny (vagyis brutálisan közömbös), zárkózott (vagyis nudista).

5. A díjat tovább kell adnom hét olyan bloggernek, akik ezt az elismerést még nem kapták meg.

6. majd meg kell adnom oldalaik elérhetőségét.

Minden túlzás nélkül: nagyon nehéz teljesítenem ezt a követelményt, mivel hétnél sokkal több blogot olvasok szívesen, érdeklődéssel és rendszeresen. Szeretném ezért, ha senki sem sértődne meg, hogy ezúton azokat jutalmazom, akiket már régóta ismerek, kivétel lesz ezen szabályom alól az a két tehetséges fiatal, akiknek megosztva "ítélem" oda (nyújtom át) az elismerések egyikét (mert egyiküket sem voltam képes törölni a listáról).


A kitüntetettjeim tehát ők lennének (értelmezésemben Snowmaker és Csillagpor csoportot alkot, így lettek nyolcan a hetek):

Éva: http://keretbefoglalom.blogspot.com

Meli: http://melinda-matyas-paintings.blogspot.com

Millarca: http://millarca-millarca.blogspot.com

von Birken (összes blogjáért): http://egosumresurrectioetvita.blogspot.com

AR (v. Arca-Archa, idem): http://cella-arca-archa.blogspot.com

Karesz (régi barátságunk jegyében és heves vitáink feloldozásaképpen): http://nyaradi.blogspot.com

Csillagpor (+Hóember): http://angyaltoll.blogspot.com

Hóember (+Csillagpor): http://makingthesnow.blogspot.com


Végül pedig:

7. a kiválasztott bloggereket értesítenem kell sikerükről, mégpedig úgy, hogy oldalukon (a megjegyzések "rovatban") üzenetet helyezek el az eseményről, azaz a díjazásról.


Ezt az utat kell majd nektek is bejárnotok. Kitartást és lelki erőt kívánok hozzá!

Gratulálok, ügyesek vagytok, csak így tovább, hisz előfordulhat, hogy még ez sem lesz, semmi sem lesz.


Üdvözlettel, köszönettel:
hd

Üzenet Japánból. Wagner Nándor „corpusai”

Wagner Nándor: Négy alakos szökőkút (Svédország)

Találkozásaink

A sors fenséges szálai összeszövődtek, így megadatott, hogy Japánban tett látogatásom alkalmával, 1995-ben Wagner Nándorral is találkozzak. Egy rendkívüli embert, szobrász- és festőművészt, szellem- és művészettörténészt, építészt és filozófust ismertem meg benne, aki óriási szeretettel fogadott. Közel 30 éve élt már akkor a távolkeleti országban, mégis hibátlan magyarsággal fejtette ki hitvallását. Csodáltam ezért, mire ő ezt mondta: „Én magyarul élek, magyarul gondolkodom.”

Először talán 1948-ban, vagy pedig az ötvenes évek elején futottunk össze. Velünk élő szobrász nagybátyám legjobb barátjaként gyakran felkeresett bennünket ebben az időszakban, de jómagam is jártam az ő várbazári műtermében. Ott láttam meg gipsz Corpusát, a falon. Amint azt később bevallotta, eredetileg az ötvenes évek nehéz körülményei közepette, öngyilkosság helyett, önként vállalt feladatként tervezte meg a Rózsadombra szánt fogadalmi kápolnáját, annak terébe képzelte bele ezt az alkotást. Ötletét Szendrey Karper Lászlóval osztotta meg, ám elképzelésük akkoriban, a politikai közeg nyomása miatt nem valósulhatott meg.

Az 1995 után azonban új remény csillant fel benne. Bízni kezdett abban, hogy a magyarság felemelkedését jelképező szoborcsoportja felállítható lesz Székesfehérvárott. Erről készült rajzát faxon küldte el ottani ismerőseinek, majd a küldeményhez egy megbízólevelet is csatolt, amit postán juttatott el a címzettekhez. A barátai által megmentett gipszkompozíciója ekkor még a helyi múzeum raktárában porosodott.

Valójában ez egy önálló történet, amely 1999-ben a Corpus Hungaricum ünnepélyes felavatásával zárult Fehérvárott. Ebben a fizikai létben sajnos ő ezt már nem érte meg, hisz 1997-ben örökre eltávozott közülünk. Szellemében azonban továbbra is jelen maradt. Én mindenképp óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy felhatalmazásának birtokában hozzájárulhattam tervének megvalósításához. Rajza alapján a térplasztikát Nagy Benedek öntötte bronzba, példás művészi alázattal valósítva meg az alkotó üzenetét.

Wagner Nándorral az 1956-os forradalom leverése, azaz Svédországba való távozása után szakadt meg a kapcsolatom (részben azért, mert nagybátyám tragikus balesetet szenvedett).

Időközben viszont – egy másik szálon – a szintén Svédországban élő Pajor Kornél építész kötött vele barátságot, az a Pajor, aki később sógorom lett.

Megtudakolva Japánbeli lakcímét, 1992-ben levelet intéztem hozzá, amelyre hamar válasz is érkezett. Ebben Nándor felidézte a családommal ápolt régebbi viszonyát, és papírra vetette, amire jól emlékezett: édesapám szellemi létünket megjelenítő, értelmező rajzát a Gömbszimbolika-sorozatból. „Ha Japánban jártok, szeretettel fogadlak” – írta.

Ez a találkozás végül 1995-ben következett be. Tokióból vonattal utaztam feleségemmel a fővárostól 120 kilométerre északra levő Utsunomiyáig, ahol már várt bennünket. Onnan kocsival mentünk Mashikóba, a kerámiáiról híres vidéki településre, amely földszintes épületeivel egy rendezett község benyomását keltette bennem. Elindultunk a keskeny utcán, és addig haladtunk rajta fölfelé, amíg ki nem kötöttünk a „falu” utolsó házánál. Eme porta után az erdő következett, az utca másik oldalán pedig egy háztáji gazdaság szántóföldje meg a hegyek koronája tündökölt. Ő csak mesélt, és mesélt, múltbéli magyarországi élményeit öntötte szavakba.

 

Az út

Az általa alapított, tervezett és felépített Tao Intézet épülete egyszerű s természetes anyagokból, helyi tufából – azaz meleg érintésű vakolatlan kőből és natúr cédrusfából –, a természethez alkalmazkodva készült. Előtte a béke jelképe, Shótiku Taishi szobra állt, a ház falát pedig az intézet ismertető jele, a Tao – japánul Dó, vagyis az út – szimbóluma díszítette. A fehér út, amelyen járnunk kell. Aztán felvezetett bennünket meditációs-, illetve alkotószobájába, amelynek ablakai a közeli rengetegre nyíltak. Leültetett a földre – a tatamira –, majd egy csodálatos, közös meditációt éltünk át. A falon egy két méternél is magasabb festményt pillantottam meg: Az én Japánom lenyűgöző tájat ábrázolt, az élet mélységeit és magasságait megjelenítő égig érő hegyekkel. Az érdekesen megvilágított képből belső fény sugárzott. Nándor mindeközben a japán bambuszfuvolán – a shakuhacsin – zenélt, és a legfontosabb pillanatokban megkondította hosszan zengő gongját, így szellemünket szinte kiemelte a fizikai létből. Beléptünk a remekmű bensőséges világába, leültünk a magaslati tisztáson, a fényben. „Ez Isten kegyelme” – mondta.

Ezután megmutatta kápolnatervét, amelynek belterét a magasságokba emelő festménnyel kívánta kitágítani. Ez a hajlék körülöleli majd az embert, „hogy az ember csak úgy legyen” – összegzett.

Másnap korán reggel legyalogoltunk az intézet általa tervezett kertjébe, ahol a felkelő nap sugaraiban a filozófia nagyjainak szentelt szoborcsoportja fogadott. A kompozíció döbbenetes hatással volt ránk.

Küldetés

Wagner Nándor Nagyváradon született 1922-ben. Élettörténete, példát mutató üzenete külön kötetet érdemelne. Hisz ő a legnehezebb élethelyzetekben is mindig másokon segítő, megalkudni nem akaró, a szellem üzenetét következetesen magvalósító nagy művész volt és maradt, igaz ember, aki sosem tagadta meg hazáját.

Az ötvenes években több szobrával is díjat nyert, de mivel nem kívánt kezet fogni a rendszer főkolomposaival, alkotásai nem ölthettek formát. Műtermében az akadémiára fel nem vett fiatalokkal foglalkozott, a dunántúli és a székesfehérvári múzeumokban pedig újszerű természettudományi kiállításokat szervezett. 1956-ban beválasztották a képzőművészek forradalmi bizottságába, amelynek kötelékében a valódi értékek védelmében lépett fel. A forradalom leverését követően Svédországba távozott. Néhány rozsdamentes acélból készült köztéri kútja s plasztikája még ma is áll a Skandináv félszigeten, jóllehet sokáig újságkihordóként kereste kenyerét.

A döntő változás 1969-ben következett be életében, amikor a tokiói nemzetközi reptérre kiírt szoborpályázatra beküldött művével első díjat nyert. Ezután telepedett le Japánban feleségével, Akiyama Chiyóval, aki szellemi segítőtársa lett.

A hetvenes években rendkívül termékeny volt, feltételezhetően nagy megbecsülésnek örvendett. Intézetében tehetséges, de szegény ifjakat oktatott, emellett pedig állhatatosan tanulmányozta, mi az, ami a világ kultúráit, vallásait összeköti, mi az, ami közös, és mi az, ami nem. Tíz évi kutatás és megfeszített munka eredményeként született meg Filozófiai kertje.

„Az én működésem itt is a magyarság hitelképességére törekszik. Én hiszek a munkám fontosságában. Biztos vagyok abban, hogy munkám által a hazám javát szolgáltam. Ha élni akar a nemzet, Széchenyi István útján kell járnia! A szenvedésekből és megalázó ostobaságokból kiútra van szükség! Hiszem, hogy munkám kis lépés ebben az irányban” – olvasható hitvallásában.

Wagner Nándor úgy vélte, a magyarság kapocs Kelet és Nyugat között. „Magyarországnak összekötő szerepe van. Ez a mi hazánk fő iránya, ez a mi elemi jussunk. Én hozzáteszem: küldetésünk.”

(Forrás: Makk István A filozófia kertje a Gellérthegyen, Országépítő 2001/4.)

Amíg el nem visznek

Orosz Gellért: Formák I.

Kalandok élnek bennem,

papucsok szaladnak bennem,

léptek kopácsolnak bennem,

serceg a nyelvem,

koppan az ajkam,

nyikorog egy szék

alattam,

tucatnyian várják,

hogy beváltsad az üvegeket,

a pénz drágább

minden erkölcsi fogadalomnál,

és te kicsoszogsz a sarokra,

mert te is tudod,

többet érsz, mint ők,

annyit mindenképp

mint egy tál sótlan rizs,

mely életed ad

millióknak,

hol havas a hegycsúcs,

és koponyákat melegít a pokróc,

hol nem lehetsz egyedül,

hol él a közösség,

imamalmokban fogan

a jelen,

de jövő nincs,

de vannak látomások,

vagy te,

s vagyok én,

két dimenzió, mely valahol

átmegy egymáson,

valahol összeérnek az egek is,

metszésszögeit egyesek kiszámolják,

és az eredményt szimbólumokban

mérik,

ésszel felérhető,

miért a kereszt,

miért a csillag,

miért szól hajnalban

a kakas,

ez már csak egy álom

a szegénynek,

földön csúszik,

subája szőrtelen,

tenyerébe belelátom,

nem lesz hosszú szenvedése,

könnyek peregnek arcodon,

mégis nevetsz,

a szivárvány így már nem természeti

csapás,

kimegyek a kertbe,

egyszerűen csak virágot szedek,

csokrot kötök,

és lefekszem mellé,

ne olvassál belém

lehetetlenségeket,

a föld leánya vagyok,

porral, kaviccsal táplálkozom,

dudvák merednek belőlem a felhők felé,

valaki kitépi a töviseit,

az összest belém szúrja,

mondja, nekem úgysem fáj,

a kín hozzám tartózik,

a megtisztulás

- igen,

a szennyben való feloldódás,

egynek néznek a képmásommal,

a fotómat leveszem a falról,

hátlapjára ráírom a nevedet,

ez már

egy kezdődő kapcsolat jele,

a feneketlenség azonnal birtokba vesz,

elfeketedik a szám,

képernyővé válik a fejem,

nekem nem kell szinkrontolmács,

magától mozog a nyelvem,

jé, beszélek,

fülelnek a madarak a fán,

válaszol a fűz, mely bután

a folyóba lógatja kótyagos fejét,

egy lány felvágja a vénáit,

holott ott a víz is,

a híd is,

a sín is,

a szatyor is,

az aids-beteg

és a felhőkarcoló,

szűziessége az övé marad örökre,

a pap keresztet vett

a teste felett,

ne légy telhetetlen,

Isten a halált is neked adja,

csak bírjad kivárni a pillanatot,

hosszú a sor,

kígyózik az agytekervényem,

a saját farkába harap,

ugatok hozzá,

mint egy pártfőmufti,

a szomszédom a vécékagylót

nyomná le a torkomon,

kezei elernyednek,

már nem izgi kötekedni,

bilincs kerül a hallgatag

kézfejére,

igazi hős, ki szótlanul tűri,

ha megválasszák,

ha felképelik,

hős a közömbös,

és hős a néma,

de hős az angyal is,

amikor rózsaszín sztreccsnadrágban

meglengeti a nemzeti lobogót,

hős az államelnök,

amikor elsápad

és almacsutka akad ki a torkán,

az elnök,

aki lenyeli saját magát,

a part elcsendesedik,

nincs hová tegyem az ibolyáimat,

a piac zárva,

két sír került ide hirtelen,

egy lányé,

s egy pasié,

ám a csokromra nincs jelentkező,

letaposom a domborulatokat,

az én zászlómat tűzöm ki

a hantra,

te csak várj a sarok után,

majd jövök,

ha már nem lesz több dolgom,

teendőim szétszaladnak,

mégsem megyek,

lábaim gyökeret eresztettek,

mert én a természet vagyok,

gizgazok nőttek ki a mellkasomból,

szemem borsszem,

csípős paprika a szám,

nyelvem vipera,

fülem élő kagyló,

vadhús a szívem,

te csak várj még egy cseppet

rám,

láss úgy

engem,

ahogy mást nem szeretnél,

kinyitható,

eldobható,

újrahasznosítható,

feladható,

elküldhető

képeslapként,

jókívánságok fordulnak majd így ki

belőlem,

ne törődj vele,

te csak csinálj meg mindent

nekem,

tégy jót velem,

tárd ki előttem az ajtóidat,

amíg el nem ragadnak

mellőled.

Függőség

Az emberi természetről alkotott hamis képzeteimet megcáfolandó, s mindannyiunk jobb közérzete érdekében megszámláltam a hiányzó homokzsákokat.

Azt hiszem, blogfüggő lettem. Ha két napig nem jut eszembe egyetlen megfogalmazható, szöveggé-gyúrható s publikussá tehető történet, rosszul érzem magamat, egy tehetetlen, esztelen senkiházinak, és még az agyhalál is kerülgetni kezd. Minek a jele ez, ha nem a függőségé? Ha az ember ép elméjű s egészséges, de nem tud aludni, megiszik egy korsónyi sört, ha három napig nem gurít le semmilyen folyékony nyugtatót a torkán, már sötétedés előtt gondolkodni kezd rajta, hogy jó lenne, ha a lefekvés küszöbén – a biztos és mély álom reményében – bepótolná a hiányt. Ám ettől az illető még nem nevezhető alkoholistának. Szóval akkor én most mi vagyok? Blogista? Jóformán nem is tudom, hogy írják le ezt helyesen? Egy g-vel, vagy kettővel?

Mégis... Szerelmes leszek férfiakba, akiket nem is ismerek, és kiábrándulok nőkből, akikkel sosem találkoztam. Ráadásul még szenvedek is miattuk, mint (a) Nebáncsvirág. Menjek elvonókúrára? Vonuljak be egy steril, internet-nélküli intézménybe, ahol a vigyorgó alantasainak muszáj kiutalniuk nekem egy cellát és százhúsz színes pirulát, majd javaslatként meghagyniuk, hogy hidegrázások, látomások, viszketegségek és hányingerek közepette nyugodtan verjem bele fejemet a falba, mert gumírozott haláltusámmal senkinek sem fogok ártani? Ennyi lenne, s néhány csonttörés, illetve dühroham árán kigyógyulok a bajomból? Utána pedig ott hever majd a drága, megfizethetetlen világháló a lakásomban, az én egyetlen intimszférámban, mellettem, testközelben, és én nem fogok hozzányúlni, nem fogok tenni vele semmit, sőt, újabb kibírhatatlan önmarcangolások sorozata következik be kolduló életemben.

Hát hiteles blogger az, aki nem úgy érez, mint én? Akinek nem azon jár az esze biciklizés, autózás, gyomlálás és homokzsákvár-építés közben, hogy holnapra nincs új posztja, de még ötlete sem webnaplója frissítésére, hanem azon fog morfondírozni, rágódni, hogy nem főzött ebédet, nem mosta ki a szennyest, nem stoppolta meg a zokniját?

Akinek erről az ügyről az enyémtől eltérő tapasztalatai vannak, az most ne is szóljon hozzám, mert önálló véleményétől csak betegebb és elviselhetetlenebb leszek.

Ettől eltekintve: várok egy megoldást, egy épkézláb választ, amely nem lesz megterhelő rám nézve.

(Zárójelben elmondom még, hogy az utóbbi napokban többször is kitoltam előszobámból a bringámat, és a friss napsütésben óriásit gurultam az árvízzel és egyéb pokolbeliségekkel fenyegetőző szemtelen folyó partján. De nem is került ki a kezem alól egyetlen épkézláb írás sem. Mi legyen akkor? Találjam meg az aranyközéputat, ugye? Vagy tán jobb ez így, aranyközépút, egynsúly, rend és harmónia nélkül? Jobban teszem, ha nem ragadok a jövőben pennát, és végleg kivonulok az "irodalmi" életből? Kérdés továbbá, hogy visszafogottságom, meghátrálásom kit fog boldogítani, s kit nem? Mert ha engemet nem, számít-e még a közvélemény, a tömeges elutasítás? Mérvadó, döntő lehet-e, hogy van, akinek nem tetszik, amit művelek, és úgy általában – én sem tetszem?)

Tiszavirág

Pablo Picasso: Guernica (1937, Museo NCA Reina Sofia, Madrid)

Babszemek zörögnek


a zsebemben,


epeízű számban


a leves,


adjatok már enni,


engedjetek már elmenni,


mások szájával


ne hagyjatok beszélni,


a saját bőrömben


ne hagyjatok vergődni,


egyszer a tyúkot is


megkopasztják,


a prímás földhöz vágja


a honoráriumát,


ő elszegényedik,


én összeomlok,


megcsúszom az utcán


egy megjegyzésen,


leütik az ászt


egy játékban,


gyász és nyafogás,


a májunk kiszárad,


zengjen a csatadal,


kiterítem a lapjaimat,


mindenki rajtam


mulat,


a filmben elcsattan


egy pofon,


én adtam tán


valamikor,


összeomlik mellettem


egy arctalan bitang,


meztelen férfiak


napoznak


a fák alatt,


eltűnik az erdő,


keresem az árnyékodat,


de csak téged talállak,


élettelenül csapkodod


a betűkészletet,


nem moccanok,


gondolat helyett


kötőjel kéne,


rád varrom a nadrágodat,


a gomb elgurult,


dinnyét majszolunk


héjastól,


miután lefürdünk,


hol háború folyik


a csapból,


kiöntöm a szennyes


vizét,


elmegy az övé is,


elhívnak téged is,


homokzsákkal fojtod meg


a Tiszát,


itt csak néhány fél óra


az élet,


virág születik,


virág pusztul,


szivárványos a levegő,


beskatulyáznám,


de már késő,


túlfelől zöldek


lőnek ki légpuskával


a természetemből,


ruhámat megszaggatom


és elébük terítem,


felettük a lelkem,


együtt lebegünk bele


pünkösdkor


a makulátlanok agyába,


kimossuk


a fekete galambot,


elpirul a Guernica,


nyelveinkkel fessük meg


a mennyország kapuját,


tessék, lépjenek beljebb,


beljebb lépnek,


tessék, foglaljanak helyet,


helyet foglalnak,


és mi rájuk zárjuk


az ajtót,


fegyelmezetlen alfaj,


pokolba vele,


lángok rajzolódnak


a pólóinkra,


millióan csapnak a húrok


közé,


egyikük krákog


és elviszi a gyűrűmet,


elveszi a függőségemet,


kié legyek,


az övé legyek,


szabadságfelhők


kapnak vállaikra,


a harcosok


fehér zászlók alatt


vívják ki


újabb győzelmünket,


a korsó kiürül,


konzervdobozzal koccint


a nagyhatalom,


halomban ujjonganak


a kopasz hősök,


hajmeresztő volt,


de már nem érzünk


semmit,


nyomasztó a valóságod,


nehéz fejedet belevered


a keblembe,


fáradt vagy,


lábaidon négyen


jártok,


bokámat a csuklódhoz


forrasztom,


leheletünk súlya


ránehezedik a falakra,


leveri a házam,


mellőled elköltözöm,


a dombokon túl


már vár


egy raktárnyi azonosító,


sosem felejtik el


a sok tennivalót,


magamhoz kötözöm


a gyilkos dossziékat,


nevek és lakcímek


mennek neki


a robbanó huzatnak,


majd szélpajtással


magamra hagynak,


senki sem akar


átmenni rajtam,


hiába fekszem


az országút közepén,


senki sem ment meg


a távlatoktól,


nem jönnek értem,


nem sietnek,


mert


nincsen ország,


nincsen út,


nincsen holnap,


nincsen tét,


annyira kell már


egy kéz,


annyira kell már


egy hang,


üvöltöm bele az éterbe,


ott is látni fogtok,


ahol nem vagyok,


de csak


magamnak mondom,


rontom az esélyeimet,


hisz


nem értitek,


nem érzitek,


sírni sem tudtok,


állatok sem vagytok,


lerohad a nyelvem,


csak álltok,


más világ,


más emberek


után


nyújtózkodom,


este van,


kérek


a tejembe kakaót.

Mat(t)atások

Frida Kahlo: Abrazo amoroso (1949)

Páranyomok az üvegen,
mögötte az otthon,
apró alakok,
apró ablakok,
vékonyak és csonkák,
gyászol a család,
szilánkok lógnak ki
belőle,
belőled születik meg
az ország,
szél tördeli,
nap szárítja,
utána nyúlok,
markomba egy nagyváros,
rohan bele,
hetvenhárman esnek szét
öt felé,
a harminchatosnál megállok,
eszeveszetten kiszállok,
gyalog megyek,
kúszok tovább,
utánad futok,
bár nem jársz
előttem mindig,
ám ha vagy,
ott és akkor
legyél önmagad,
feledd a holnapot,
aztán jerj édes,
rohanj, fuss utánam,
savanyú már a szám,
megreped a cukros szelence,
kezemben marad a csésze,
kortyolgatok,
kávé helyett teát töltök,
neked szódát,
nyelvemen a szelet
zserbód,
kifogy az olaj a lámpásból,
a sötétben jeleket használunk,
lehunyt szememből
kiolvashatod,
nemrég még
másvalaki fogódzott
belém,
libabőrös a combom,
a tej sem habzik
azóta,
arra kérlek,
kavard meg,
de te
meglököd a pásztort,
órák telnek el
nélkületek,
nézek a semmibe,
a tűz már ég a távolban,
fényárban úszik
az árnyékom,
fázom,
ne menjetek annyira
messzire,
de a hold elsüllyed
a hajnali ködben,
és a reggeli patakvíz
korlátokba ütközik,
véresen hömpölyög,
vöröslik a könnyem
tőled,
dohos a cella,
amelyben újralátlak,
kilököm a jószághúst,
a püspök magasra emeli
cizellált botját,
kiátkozza a nyáj,
nyálas a leveled,
megvetem az ágyam,
bevetem a magot,
kivetem magamból
az eltévelyedőt,
kiemelek egy szalvétát
a konyhaszekrényből,
citromfűt gyűjtök belé,
a löttyöt kiöntöm,
mert kihűlt,
a testem is,
mezítláb szaladok végig
a parton,
igazam súlya alatt
elrepednek a kavicsok,
rám vetíted az ellopott
énedet,
hárman oldjuk ki
a melltartómat,
három lesz,
mire én kellek neked,
hárman leszünk,
mire megtudod,
mit kéne tenned,
hármunkon múlik,
lesz-e négy,
kilövöm a kakukkot,
nem hiszek
a mutatók járásában,
osztozni nem akarok,
a legyet is lecsapom,
tőled kaptam ezt is,
belőle neki nem adok,
a felszabadulásodra
iszok egy pohárral,
sárga cipőben csoszogok
vissza az időben,
a fejét beleverem a falba,
nem hallja senki,
nem védi meg senki,
gyűlölik a hamisságát,
te is nekem köszönöd,
a másik megemeli
a kalapját,
ki hitte volna,
hogy ennyit ér
egy barátság,
bocs,
most már
mézzel hígítom
az életemet,
drágán adom,
megérdemlem,
lábaim előtt
fetrengsz,
póráz a nyakadon,
mócsingot eszel,
kinyalod a tányérom,
többen vagytok,
sokan vagytok,
el sem férek,
már nem félek,
féltestvérként vele
fekszem le,
veled
sebesültként bánok,
szenvedésed hozzám idomít,
lehámozom a bilincseidet,
lábnyomaim máshoz
úgysem vezetnek el,
kimosom a tálamat,
boldogságommal kínállak,
meghempergünk benne,
a járókelők irigykedve nézik
játékunkat,
egyikük mellénk fekszik,
elpattan a rugó alattunk,
egymáson sakkozunk.

Lépteim

 Orosz Gellért: Fiatal nő (1969, MNG)

(...)

most csendesek,

ha kérdezel,

némán válaszolok,

felém tekintesz

a távolból,

mégis sandítok,

látom,

bort töltesz,

cseppekben

pörög le az életünk,

a lefolyó bedugult,

bűzlik a konyhám,

ráordítottam,

kihűlt a szám,

kell egy támpont,

ölembe zárlak,

előszobámba biciklit tolatok,

útban var már minden,

én is,

láthatáron a kéttornyú

templom,

egy híd,

kilenc nap,

kilenc hónap

és kilenc luk,

meg egy délibáb,

a személyijében

az én nevem áll,

tévedés,

mondom,

nem, az maga,

mondják,

magam lennék

az árny,

napjaim kérdőjelek,

válasz nem jő,

iratok mögül

bámulnak rám

az olvasottak,

csattan az ostor,

a korlátok mögött

turisták,

a csikós összeomlik,

ráncos kék sugarak

simogatják az arcomat,

zöldre váltok,

fehér zebrákon

piros járókelők

várnak

a jelre,

ez a Hortobágy,

semmi sem régi,

a libanóta

nem zavar már,

alszom,

valakiről álmodom,

hozzá szökök

a magányod elől,

ugye nem baj,

ha elkések,

a patikát bezárták,

a parton öregek

szedik a füvet,

zoknijuk szakadt,

felhúzom a harisnyámat,

nedves ez is,

a fal is,

el kéne költöznöd,

testem a tiéd,

rémképek sejlenek fel

a múltból,

egy asszony a pincében

vasal,

ez az ing

nem az enyém,

nem veszem magamra,

még mindig

a munkások robotolnak,

homlokommal horzsolom

az aszfaltot,

a járda felsebzi,

véremmel urakat

táplálok,

asztalukról nem esik le

morzsa,

doktor az előneve,

hogy a picsába is –

odakint az ügyfél

ekkor

halálra gázol egy

másikat,

ő is egy

a sok közül,

válogathatsz,

mucuskám,

a pláza mosdójából

rózsaszín füst

száll az égbe,

a cicuska

bonbont vásárol

habzó kutyájának,

nem hiszem,

hogy te is ugatsz,

a macskádon póráz,

szőrcsomókkal lesz teli

a hócipőm,

kioldom a fűzőt,

ez már

az én ágyam,

az én lakásom,

hajam belelóg

a szemembe,

magamba nézek,

senki sem fülel,

úgy henyélek,

nélküled hempergek,

lelkészek hada figyeli,

miként rajzolom meg

az önéletírásomat,

a tollamból kifogy

a tinta,

ismét lila a villamos,

lila a busz,

lila az utca,

amelybe visszaköltözöm,

lila lesz az öntudatom,

a nyelvem,

az ajkam,

falra hányt lila

lesz a múltam,

ami nem kell,

legyek inkább

nyűg,

városi gyűttment,

barom soviniszta,

hortysta gazfickó,

félretolom a biciklimet,

elfelejtem a lakcímedet,

letagadom az együttlétet,

portrémat felkenem

a falra,

hogy tudjam,

ki vagyok,

honnan jöttem,

hová nem megyek

senkivel,

csak magammal,

kezemet kézen fogva,

fájni fog,

de menni fogok,

ujjaim közt

hétköznapok

örvénylenek,

már most,

akár a tiéid,

anyám

fonott kalácsot

toll elébem,

az otthon melegét

benned érzem,

engem vársz,

mazsoláimat

a párod arcába

köpöd,

velem jössz,

virágokat ültetünk

a kertünkbe,

vendégnek őt

hívjuk,

a gyertya kialszik,

ma már biztosan

nem lesz

marhapörkölt.

Szív, ármány

August Macke: Nő zöld ruhában (1913)

Virágzik a fűzfa,

aladta alszom,

házamban idegenek

főzik ebédjüket,

az edényben marha,

száraz kiflit vág

hozzám

pökhendien a könyvelő,

ki mindent tud,

a tenyeréből olvasok,

a szeretete dadog,

s nézem,

miként vergődik,

meglegyintem előtte

az orgonacsokrot,

lilás az illata,

de nem látja,

érdes a tapintása,

de nem hallja,

a kántor jár

hozzá,

s a szomszéd is

leveszi öltönyét,

megkondul a harang,

ízes a leves,

hús helyett

ezresek forrnak

benne,

honfitársaim fuldoklanak

a Szamosban,

a parton

szobrokat kutat

a maradék,

piros fürdőruhát

turkálok ki

a maradványokból,

feltűzöm magamra,

hadd emlékeztessek

mindenkit

a tegnapokra,

amikor kopoltyús lett

az,

ki bekapta,

s ki a legyet

is elszopogatta,

de a pofon

elcsattant,

maradok irántad

tisztelettel,

az elfogyasztott

hős áldozatokért

imádlak uram,

köszönöm neked,

hogy többen voltunk,

mint maradtunk,

egyetlen házban

magányosan

szenvednek ma már

kettő helyett,

egy karéjt kapok

ma már

három helyett,

hiába mondom,

több kéne,

nem érti már senki

itt,

mit akarok én

itt,

szavaim emberekbe ütköznek,

mert az agyak

felrobbantak,

mielőtt még

ide

érkeztem volna,

silányul az értelem,

hiába minden,

felhagysz a kísértéssemmel,

elfutsz,

hazug emberként

tovatűnsz,

pedig te vagy

ez egyetlen,

igaz,

nem az egyetlen,

akiben

menedéket keresek,

híreket hoz

a posta,

morzsákat látok

a levélen,

az erdő őszbe

rokkan,

pedig még csak

május,

sárgán fénylik

az árnyék,

irigyeim a késüket

fenik és ápolják

kinyílik a koffer,

csomagolok,

nem enged a vágy,

nem maradok,

csokidoboz kerül

felülre,

alá egy fénykép,

egy fekete folt,

amit kidobtál,

mert nem kell az emlék,

nem kell a szám,

nem kell a fejem,

kitörlöd,

fertőtleníted a helyem,

eldobod a fenekem,

kikerekedik a történet,

a hajam belecsavarodik

egy szigetbe,

hajók köröznek felettem,

és egy zár,

mely már rozsdás,

nyitva marad,

így is jó,

de

éhes vagyok,

kérek egy vacsorát,

Buda azóta is

vár,

a kilátó megtelik,

belátom,

szomjas is vagyok,

forró a kályha,

mire megjön

a váltás, Dániából

hív téged

egy menekült,

én is mennék,

veled futnék,

ám te ma

nem alszol

otthon,

hiányzik a gáz

melege,

hiányzik a véred

pezsgése,

megzavarodok,

barátaid az erkélyen

húzzák a vonót,

zenél a Duna,

a Csepel már

nem

egy álom,

kínoznak a fantomképek,

belém markol

pár megcsalt feleség,

a virág sokba kerül,

és semmibe az utazás,

a zsákot ne feledd,

nasival tömöm teli

a szabadságom,

nyalókával a nyelvem,

a hegyére veszlek,

piroslik az ajkad,

eper ízű,

édes,

most ronda vagyok,

a korsómba bor vegyül,

befogom a szám,

lefekszem,

hajnalig rád sem

hederítek,

északra hajtok,

ott várok

valakire,

másra,

talán egy szeretőre,

csillag a párnám,

fűzfa a takaróm,

belezúgok

a nagy hiányba,

elfogy a lágyságom,

megvadulok,

vad lesz ős is,

el sem hiszi,

semmi az egész,

mellém költözik,

a marhát

elkönyvelik.

Boldoggá avatás

Lukas a szám,

kerek a sajt

az asztalon,

egy egér szalad

át a lábamon,

bundája szürke,

s a nő benne

nagyokat vihog,

nevetése aranyat

ér,

de egy bácsi

kiüti,

magára veri,

alatta papucs,

alattam papucs,

úgy ráz a hideg,

jeges a szél,

mely megcsap,

kelet felől jő

az új úr,

arról somfordál

ittasan az ős

vándor is,

hajója belőve

lopakodik,

mérföldnyi víz

felette,

hullámokat vet

a tenger

alatta,

partján egy halász

menekül a habjaimba,

tele már a kád,

jöjj, fürödjünk,

hátammal rád

támaszkodok,

remegek és élek,

félek,

hogy elcsúszok,

s ha igen, ne nyúlj

utánam,

ott az ár is,

senkié vagyok,

a természetnek élek,

zöld a ruhám,

látod,

karjaimba veszlek,

leveleimet elveszítem,

ne írj már,

ne hívj már,

csak a hangodat

akarom,

ha van egy perced,

üsd be a számom,

a karod

máris lendül,

az elsősök majd kiszámolják,

mikor ér hozzám

a nyelved,

különös,

nem értem,

miért cseréled

oly gyakran,

sűrűn indulnak el

tőled a nők,

útjuk sehova sem

vezet,

a kormány bőrbevonata

nagyot serceg,

szétpattan a szám,

visítok,

hogy magadra találj,

gyöngyök gurulnak

szét a szobámban,

fehér a nyakék

a sötét nyakamban,

érted van ez is,

délre vittél nyaralni,

a nap elvette tőled

a lányságomat,

ki ez a férfi,

felnéz rám egy

gyermek, egyedül

ő törődik még

kettőnkkel,

velünk gyalogol

el Andalúziáig,

hol sovány a kenyér,

vékony a szamár,

lóra nem futja,

lépj már azzal

a paraszttal,

királyok cikáznak

át a társasjátékon,

életem lemered,

te lennél az ott,

a távolban

a salopétából

ki sem látszol,

annyira magas

az emeleted,

odáig fel sem

érek,

vajon mennyit

várjak még rád,

megközelíthetetlen

magányodba belerepül

egy pillangó,

a kisasszony felsóhajt,

árad a vörös tenger,

nagyobb az oceánnál,

sótlan lett a mai

leves, nincs második

fogás,

de ragadd meg

a kezem,

kimunkálták,

meggyúrom vele

a másik éned,

egy már nem elég

belőled,

én leszek

az Isten,

a hetedik napon

megpihenek,

zavart kelt

a szívem,

mozdony megy el

mögöttem,

és füttyent,

a fiú fent ül

a cseresznyefán,

fehérlenek a hajszálai,

lovagolva jön

elébem,

és én meghajlok,

homlokommal keresztet

csókolok a talpára,

papírlapokra szakadok,

hozsanna leszek,

boldog is.

Időben

Arcom a szélbe dobom,

megbocsátok,

halk léptek csetlenek

a nyelvemen,

ahol egy szó ül,

nem több,

szempillám lehullik,

amikor

a tavaszi zuhatagok,

hozzám ragadnak,

a vállamhoz érnek,

s én kivárom,

sápadt vagyok

akár a Hold,

az asszony ne legyen

zsarolható,

soha sehol ennyi

ostoba tréfa,

nem értem, mit teszek,

lépteim a homokon

is koppannak,

begombolom a bőrkabátom,

hogy ne fázzak,

ne lássalak még

az árnyékodban sem,

a számból szegek

bújnak elő,

mint a réten

tavasszal a pipacsok,

pirosan tarkállok,

de kit érdekel,

hogy már sehol sem

vagyok,

belevetem magamat

az időbe,

tologatom lábam előtt

a megválaszolatlan

szemöldökráncolásokat,

most mit tegyek,

egy férfi ölel,

a maga módján

szeret,

surran és rohan,

tenyere hozzám tapad,

imádom a szemét,

amellyel rám lehel,

senkit, soha így még

nem simogatott,

gyilkosai az ajtóm

előtt hallgatóznak,

lehallgatnak, néznek,

miként esik le rólan

az alsónemű,

egy motelszobában,

mellettem az óra,

ha csörren,

indulnom kell,

tova száll ő is,

de reszketve

gyorsan visszatér,

ennyire senkit

nem öleltem még

magamhoz,

lángokban a mellem,

ne menj, ne sírj

utána nyúlok,

elkapom a száját,

rám szakad

a mindenség,

mely ő, s szundít

egy jót a hasamon,

azt mondja, ott

benn a jövőnk

színes betűk

halkan csapódnak

a homlokomhoz

csak még

egy hét, egy hónap,

újból áld az ég,

a szél is taszít,

hozzá sodor,

és nem tudom,

kivel, hogyan,

melyik a kettő,

ez is, az is, mindkettő,

széttépem magamat,

hogy jussak,

és maradjak is,

vad érzelmek marcangolnak,

a szomszéd házban

új arcok, új gondok,

én is új leszek maholnap,

új nevem lesz,

új képem az oldalon,

milliók zörögnek mellettem,

a szúnyog nem fér

már be az ágyam alá,

mennyasszonyi ruhát

hoz nekem egy autó,

fekete, mint a hajam,

vörös benne a sofőr,

és az ajkam,

csókostól rajta,

ő lesz az igazi,

porladásig.

Éljen május elseje!

Május elsejei kiruccanásom alapján erősen elgondolkodtam azon, mit is tudok én a majálisról. Bizonyos látottak-hallottak alapján ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy mindmáig nagy-nagy tévedésben éltem. Hogy miért? Talán azért, mert valakik úgy akarták, akarják.

Szombaton ugyanis nyári melegre ébredtünk, ezért elhatároztuk, kiröppenünk Mátrafüredre, ahol majd megtaláljuk a már régóta várt, remélt csendet és nyugalmat. No meg a „hegyi levegő” hiánya is egyre nyomasztóbban hatott mindnyájunkra. Felültünk hát a buszra, s Gyöngyösön keresztül robogva – röpke egy óra leforgása alatt – álmunk valósággá vált. Illetve dehogy! Hisz már a tömegközlekedési járműről is alig tudtunk leszállni, annyian tolongtak, kerülgették egymást a járdákon és a bóvliárusok standjai körül, ahol az olcsó török szőnyegen és csicsás lábtörlőn át az erdélyi készítésű cifra poncsóig minden kapható volt, mi szem-szájnak nem ingere, csupán egy lángossütőde nem akart előtűnni a vásári forgatagból, csak azután, hogy felkutattuk, bebarangoltuk az egész weekend-telepet. Utóbbi vállalkozásunkat is csak életünk veszélyeztetése árán sikerült véghez vinnünk, a szelíd vadmotorosok ugyanis akkora sebességgel gázoltak át mindenen és mindenkin, hogy másokkal egyetemben bemenekültünk előlük az erdőbe, amely tulajdonképpen már csak félerdő, bokorrengeteg, mert az irtás és pénzcsinálás szakértői a magyarországi növényzetet sem kímélik. Így sajnos olyan magaslati szakaszokon is túrázhattunk, ahol kizárólag a tűző napsütésben élvezhettük a tavaszt és a természet szépségeit, mármint azokban a szerencsés pillanatokban, amikor messzebbre láttunk az orrunknál a szemfacsaró füstfelhőtől, amit holmi okos és érett felnőttek okoztak, akik úgy látták jónak, ha a lombkoronák alatt, az avaron sütik meg a feneketlen tarisznyából elővarázsolt szalonnát. Hogy mit csinált aznap az erdész, azt csak sejtettük, ám muszáj volt ennyivel beérnünk. És mivel a turistatérképet is hiába kerestük a híres Mátra kavicsos földútjain, összefutottunk az általunk hőn szeretett lagzilajcsis, mulatós bandákkal, amelyeknek büszke tagjai akkora ricsajt csaptak autóik mellett henyélve a hűvös patak-parton, hogy a lángossütő kiszolgálója nem hallotta, milyen menüre tartunk igényt, így a megrendelt sajtos lángos helyett tejfölös-sajtos lángossal szerelt fel bennünket. Ennek persze mi nagyon örültünk. Legalább ennek. De ez a boldogságunk sem tartott sokáig, mert a szomjúság egyre jobban gyötört, mígnem elhatalmasodott felettünk, megdöntéséért pedig ismét ölre kellett mennünk: a látogatók előtt megnyitott kis számú büfé s gyorsfalatozó vagonszerű teraszán üres ülőhely nem igazán kacsintgatott felénk, a gyári futószalag-mentességre kiéhezett társaságok csupán a mustárral és ketcsáppal ízesített padokat hagyták szabadon. És amúgy is: güroszon, kebabon, pizzán és efféle szörnyűségeken kívül talán csak hotdog, hamburger, csíszburger és sült krumpli volt kapható ezerrel. Beültünk hát egy panzióba, ahol csekély ezer forintért megihattunk 8 dl söröcskét, abból is azt a fajtát, amelyre nem voltunk kíváncsiak, de hát a magyar sör ismeretlen a Mátrában. Hát körülbelül ennyi lett volna, ha a szóvivőnk által meg nem nyerjük a Bakelit Családi Majális sörivó versenyét, következésképp: bizonyos mértékben mégis csak megtérült az üdítő italba fektetett pénzünk.

Mit meséljek még el? Azt, hogy a majális porondján magyar asszonyok és négyéves gyermekeik Kínában gyártott török bugyogóban riszálták arab zenére a pocakjukat, amitől úgy éreztük, hiába menekültünk ide a Balkánról? Vagy azt, hogy megtaláltuk Mátrafüred luxusnegyedét is, ahol a madárfütty ugyan hallatszott, de a kilátót nem élvezhettük, mert párkányán két tinédzser úgy kinyújtózkodott, hogy a kohók kéményein és a sárkányrepülőn kívül az ártatlan kiránduló egyebet alig láthatott, amit meg igen, azt a jól nevelt ifjú zsenik hónalja alól kilesve, vagy a keskeny lépcsőfokokon egyensúlyozva? Esetleg, hogy az 1900-ban emelt torony mellett nemrég valakik óriási (tábor)tüzet raktak, majd a parazsat teleszórták biológiai bombákkal, zöldövezet-ellenes konzervdobozokkal, végül pedig, a bulin túljutva, ott hagyták dísznek összes szemetüket?

Szóval mindezen bűnök részeseivé válva az a kellemetlen érzésünk támadt, mintha visszatévedtünk volna szülőföldünkre, Koszországba, ahonnan épp a felsoroltak miatt és elől szöktünk, rohantunk el fejvesztve s kétségbeesetten.
(Ok, az összehasonlítást illetően kicsit túloztam.)