„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. május 3., hétfő

Éljen május elseje!



Május elsejei kiruccanásom alapján erősen elgondolkodtam azon, mit is tudok én a majálisról. Bizonyos látottak-hallottak alapján ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy mindmáig nagy-nagy tévedésben éltem. Hogy miért? Talán azért, mert valakik úgy akarták, akarják.
Szombaton ugyanis nyári melegre ébredtünk, ezért elhatároztuk, kiröppenünk Mátrafüredre, ahol majd megtaláljuk a már régóta várt, remélt csendet és nyugalmat. No meg a „hegyi levegő” hiánya is egyre nyomasztóbban hatott mindnyájunkra. Felültünk hát a buszra, s Gyöngyösön keresztül robogva – röpke egy óra leforgása alatt – álmunk valósággá vált. Illetve dehogy! Hisz már a tömegközlekedési járműről is alig tudtunk leszállni, annyian tolongtak, kerülgették egymást a járdákon és a bóvliárusok standjai körül, ahol az olcsó török szőnyegen és csicsás lábtörlőn át az erdélyi készítésű cifra poncsóig minden kapható volt, mi szem-szájnak nem ingere, csupán egy lángossütőde nem akart előtűnni a vásári forgatagból, csak azután, hogy felkutattuk, bebarangoltuk az egész weekend-telepet. Utóbbi vállalkozásunkat is csak életünk veszélyeztetése árán sikerült véghez vinnünk, a szelíd vadmotorosok ugyanis akkora sebességgel gázoltak át mindenen és mindenkin, hogy másokkal egyetemben bemenekültünk előlük az erdőbe, amely tulajdonképpen már csak félerdő, bokorrengeteg, mert az irtás és pénzcsinálás szakértői a magyarországi növényzetet sem kímélik. Így sajnos olyan magaslati szakaszokon is túrázhattunk, ahol kizárólag a tűző napsütésben élvezhettük a tavaszt és a természet szépségeit, mármint azokban a szerencsés pillanatokban, amikor messzebbre láttunk az orrunknál a szemfacsaró füstfelhőtől, amit holmi okos és érett felnőttek okoztak, akik úgy látták jónak, ha a lombkoronák alatt, az avaron sütik meg a feneketlen tarisznyából elővarázsolt szalonnát. Hogy mit csinált aznap az erdész, azt csak sejtettük, ám muszáj volt ennyivel beérnünk. És mivel a turistatérképet is hiába kerestük a híres Mátra kavicsos földútjain, összefutottunk az általunk hőn szeretett lagzilajcsis, mulatós bandákkal, amelyeknek büszke tagjai akkora ricsajt csaptak autóik mellett henyélve a hűvös patak-parton, hogy a lángossütő kiszolgálója nem hallotta, milyen menüre tartunk igényt, így a megrendelt sajtos lángos helyett tejfölös-sajtos lángossal szerelt fel bennünket. Ennek persze mi nagyon örültünk. Legalább ennek. De ez a boldogságunk sem tartott sokáig, mert a szomjúság egyre jobban gyötört, mígnem elhatalmasodott felettünk, megdöntéséért pedig ismét ölre kellett mennünk: a látogatók előtt megnyitott kis számú büfé s gyorsfalatozó vagonszerű teraszán üres ülőhely nem igazán kacsintgatott felénk, a gyári futószalag-mentességre kiéhezett társaságok csupán a mustárral és ketcsáppal ízesített padokat hagyták szabadon. És amúgy is: güroszon, kebabon, pizzán és efféle szörnyűségeken kívül talán csak hotdog, hamburger, csíszburger és sült krumpli volt kapható ezerrel. Beültünk hát egy panzióba, ahol csekély ezer forintért megihattunk 8 dl söröcskét, abból is azt a fajtát, amelyre nem voltunk kíváncsiak, de hát a magyar sör ismeretlen a Mátrában. Hát körülbelül ennyi lett volna, ha a szóvivőnk által meg nem nyerjük a Bakelit Családi Majális sörivó versenyét, következésképp: bizonyos mértékben mégis csak megtérült az üdítő italba fektetett pénzünk.
Mit meséljek még el? Azt, hogy a majális porondján magyar asszonyok és négyéves gyermekeik Kínában gyártott török bugyogóban riszálták arab zenére a pocakjukat, amitől úgy éreztük, hiába menekültünk ide a Balkánról? Vagy azt, hogy megtaláltuk Mátrafüred luxusnegyedét is, ahol a madárfütty ugyan hallatszott, de a kilátót nem élvezhettük, mert párkányán két tinédzser úgy kinyújtózkodott, hogy a kohók kéményein és a sárkányrepülőn kívül az ártatlan kiránduló egyebet alig láthatott, amit meg igen, azt a jól nevelt ifjú zsenik hónalja alól kilesve, vagy a keskeny lépcsőfokokon egyensúlyozva? Esetleg, hogy az 1900-ban emelt torony mellett nemrég valakik óriási (tábor)tüzet raktak, majd a parazsat teleszórták biológiai bombákkal, zöldövezet-ellenes konzervdobozokkal, végül pedig, a bulin túljutva, ott hagyták dísznek összes szemetüket?
Szóval mindezen bűnök részeseivé válva az a kellemetlen érzésünk támadt, mintha visszatévedtünk volna szülőföldünkre, Koszországba, ahonnan épp a felsoroltak miatt és elől szöktünk, rohantunk el fejvesztve s kétségbeesetten.
(Ok, az összehasonlítást illetően kicsit túloztam.)

3 megjegyzés:

Arca-Archa írta...

Mikor még nem voltam vagy nem vállaltam önkéntes remeteségemet, emberkerülésemet, voltak hasonló kirándulásaim - sajna hasonló, akkor még nem ennyire zajos /25 éve / élmények miatt, mára már nem kirándulok !
Klassz az írásod !
Üdv / AR

Hunfalvy Délibáb:* írta...

A remeteséget nem kéne vállalnod, hisz miért szenvedjél te mások helyett? Igaz, hogy nagy volt a nyüzsgés, és idegesített, hogy egyesek az erdőbe is autóval mennek, aztán zabálnak, szemetelnek, és bömböltetik a zenének nem nevezhető ducducot, de ha keresel, mindig találsz egy csendes, eldugott sarkot. A hibát én követtem el, tájékozatlanságból, ám most már tudom, mikor hová nem szabad menni. Hát május elsején Mátrafüredre biztosan nem. Majd csak felfedezek egy kocsival megközelíthetetlen falucskát a környéken, ahol úgy tölthetem el az időmet, ahogyan szeretném. Mindent összevetve, mégsem bánom, hogy kimentem.

Alternative Revelation írta...

Szóval ez az önkéntes remeteségem - szerintem "gyárilag" ilyen vagyok !
Képzeld, mikor napokig senkivel nem beszélek / végül már beszélni is elfelejtettem /. Az emberek meg a tömeg :( ! Csak félreértések aztán ki az okosabb, ki a gazdagabb stb. nem érdekel!