„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. május 25., kedd

Függőség


Az emberi természetről alkotott hamis képzeteimet megcáfolandó, s mindannyiunk jobb közérzete érdekében megszámláltam a hiányzó homokzsákokat.

Azt hiszem, blogfüggő lettem. Ha két napig nem jut eszembe egyetlen megfogalmazható, szöveggé-gyúrható s publikussá tehető történet, rosszul érzem magamat, egy tehetetlen, esztelen senkiházinak, és még az agyhalál is kerülgetni kezd. Minek a jele ez, ha nem a függőségé? Ha az ember ép elméjű s egészséges, de nem tud aludni, megiszik egy korsónyi sört, ha három napig nem gurít le semmilyen folyékony nyugtatót a torkán, már sötétedés előtt gondolkodni kezd rajta, hogy jó lenne, ha a lefekvés küszöbén – a biztos és mély álom reményében – bepótolná a hiányt. Ám ettől az illető még nem nevezhető alkoholistának. Szóval akkor én most mi vagyok? Blogista? Jóformán nem is tudom, hogy írják le ezt helyesen? Egy g-vel, vagy kettővel?

Mégis... Szerelmes leszek férfiakba, akiket nem is ismerek, és kiábrándulok nőkből, akikkel sosem találkoztam. Ráadásul még szenvedek is miattuk, mint (a) Nebáncsvirág. Menjek elvonókúrára? Vonuljak be egy steril, internet-nélküli intézménybe, ahol a vigyorgó alantasainak muszáj kiutalniuk nekem egy cellát és százhúsz színes pirulát, majd javaslatként meghagyniuk, hogy hidegrázások, látomások, viszketegségek és hányingerek közepette nyugodtan verjem bele fejemet a falba, mert gumírozott haláltusámmal senkinek sem fogok ártani? Ennyi lenne, s néhány csonttörés, illetve dühroham árán kigyógyulok a bajomból? Utána pedig ott hever majd a drága, megfizethetetlen világháló a lakásomban, az én egyetlen intimszférámban, mellettem, testközelben, és én nem fogok hozzányúlni, nem fogok tenni vele semmit, sőt, újabb kibírhatatlan önmarcangolások sorozata következik be kolduló életemben.

Hát hiteles blogger az, aki nem úgy érez, mint én? Akinek nem azon jár az esze biciklizés, autózás, gyomlálás és homokzsákvár-építés közben, hogy holnapra nincs új posztja, de még ötlete sem webnaplója frissítésére, hanem azon fog morfondírozni, rágódni, hogy nem főzött ebédet, nem mosta ki a szennyest, nem stoppolta meg a zokniját?

Akinek erről az ügyről az enyémtől eltérő tapasztalatai vannak, az most ne is szóljon hozzám, mert önálló véleményétől csak betegebb és elviselhetetlenebb leszek.

Ettől eltekintve: várok egy megoldást, egy épkézláb választ, amely nem lesz megterhelő rám nézve.

(Zárójelben elmondom még, hogy az utóbbi napokban többször is kitoltam előszobámból a bringámat, és a friss napsütésben óriásit gurultam az árvízzel és egyéb pokolbeliségekkel fenyegetőző szemtelen folyó partján. De nem is került ki a kezem alól egyetlen épkézláb írás sem. Mi legyen akkor? Találjam meg az aranyközéputat, ugye? Vagy tán jobb ez így, aranyközépút, egynsúly, rend és harmónia nélkül? Jobban teszem, ha nem ragadok a jövőben pennát, és végleg kivonulok az "irodalmi" életből? Kérdés továbbá, hogy visszafogottságom, meghátrálásom kit fog boldogítani, s kit nem? Mert ha engemet nem, számít-e még a közvélemény, a tömeges elutasítás? Mérvadó, döntő lehet-e, hogy van, akinek nem tetszik, amit művelek, és úgy általában – én sem tetszem?)

8 megjegyzés:

Csillagpor írta...

Kedves Hunfalvy Délibáb! (? remélem nem gond, máshogy nem tudlak szólítani - esetleg még a szép hölgy, vagy a kisasszony jöhetne szóba.=)

Engem személyszerint nem zavar, hogy állandóan új bejegyzésen gondolkodsz.:)

Igen, igazad lehet, próbáld ki az arany közepet. Ha ennyi mondanivalód van (amit értelmesen-érdekesen ki is tudsz fejezni), akkor szerintem ne burkolózz hallgatásba, neked is rossz lehet végül, hogy nem tudod kiadni magadból.

DE! Órákra, akár napokra is nyugodtan felejtsd el a blogot - ha szükséged lesz rá, ha mondanivalód lesz, előveszed. (valamint ha átgondolatlanul kezd írni az ember, akkor valószínű, hogy nem is lesz olyan érthető és összeszedett [ami verseknél például nem hátrány, de esszéknél, prózánál elég komoly probléma tud lenni, szerény véleményem szerint]

Bence:)

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Nagyon kedves vagy, Bence. Köszönöm!

Karesz írta...

"Nincs középút, nézzél szét!
Felszedték az út közepét!"

Hunfalvy Délibáb:* írta...

S akkor hogyan jutok el egyik végletből a másikba?

Karesz írta...

Nagyot dobbantva ugrasz...az ismeretlenbe?

carolina46 írta...

Szióka! Csudajó olvasni a blogodat, ezt egy hozzád hasonlóan " blog - és net-függő" ANYÓKA írja.
64 évemmel szerintem ŐSLÉNY vagyok a neten, de ha azt nézem, hogy csupán kb. 10 éve, hogy fizikai kapcsolatba kerültem egy PC-vel, hát -
" gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
lovagolok fűzfasípot fújva"
- jó Petőfink szavait használva !!

LÉNYEG!!!: Köszönöm, hogy olvastál, megtisztelve érzem magam tőle, és köszönöm, hogy írtál, s olvashattalak : ÉRTÉKES EMBER VAGY, jó volt veled találkozni !

Saca

Melinda Matyas írta...

Az a holgy a biciklin nagyon hasonlit rad!
Tan nem te vagy?
...
Az irasrol meg annyit...az a jo amig az ember agya allando kinos keszenletben van, amig faj a gondolathiany...
Akkor panaszkodj Eni, mikor tul kenyelmesen erzed magad a nyugalomban...
Haho!!!

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ó, nagyon kedvesek vagytok. Köszönöm.

Nem szeretnék közhelyeket ismételgetni, de bizonyos tekintetben tényleg nem a kor számít (bár, Karolina, ettől az "anyókázástól" én kimondottan kényelmetlenül érzem magam), hanem a lelkület, a lelkesedés. Nem mindenki tud ugyanis gyermek lenni, maradni, majd újra gyermekké válni. Ez egy igen nehéz feladat.
Meli, neked tökéletesen igaza van.
Hahó!

Karesz pedig: lehet hogy a dobbantás helyett inkább repülni kéne tanulni.