Perpetuum mobile

Volt egy utam karácsony előtt. Illetve két utam volt: az egyik az ország nyugati csücskébe vezetett, a másik haza, keletre.

Ha viszont pontosan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy talán egyetlen utam sem volt. Nem biztos, hogy volt, mert minden csupán káprázat és szemfényvesztés.

Mert lehet, csak képzelődtem, és valójában sehová sem mentem.

A kupé hideg volt és sötét, ezért kinéztem az ablakon, hogy lássak egy kis fényt. Kinéztem ezért a fekete kupé fekete ablakán, de semmit sem láttam, csak fénytelenséget. A távlat fénytelenségét. Sötét volt bent is, sötét volt kint is.

Hideg volt bent is, hideg volt kint is.

Pedig kedves barátomnak egyszer megfogadtam, hogy sosem írok többé a vonatokról. És a kedvéért tényleg sosem írtam volna többé a vonatokról, ha az életem nem fonódik össze az utakkal és a vonatokkal.

Mert hol van ma a barát?

És hol vagyok én?

Talán már én sem vagyok. Mert minden káprázat és szemfényvesztés. Talán én is az vagyok. Talán én sem vagyok már sehol, csak a nagy semmi van bennem.

Ha a semmi létezik, akkor bennem van.

Annak édes reményében szálltam le a szerelvényről, hogy majd látok egy kis világosságot. Hogy meglátom a karácsony világosságát. Az utca azonban sötét volt. Sötét volt, és hideg. Csupán az ablakokban villogtak az ordináré szivárványok. A műszivárványok a káprázat borús egén.

Ki volt az az ostoba, aki mindezt kitalálta?

S ki az az ostoba, aki mindezt befogadja?

Hol vagyok én, és hol az otthon?

Mielőtt a vonatra felszálltam, még pislákolt bennem a honvágy gyenge lángja. Miután a vonatról leszálltam, kialudt bennem a honvágy utolsó lángja is. Az otthon már nem otthon, és a vendéglátó hely sem vendéglátó hely már.

A jó elszállt. A gőzölgő tea melege van csupán még meg emlékfoszlányként, de talán már így sem. Hisz minden csak káprázat és szemfényvesztés. A tea is, meg a barát is.

Csizmák a kirakatokban. Csillogó csizmák a villogó kirakatokban. Sötét gondolatok a még sötétebb agyakban.

Hol vannak a barátok és hol vannak az otthonok? Hol a határ nyugat és kelet között?

Sötét és hideg és távoli a táj. Sötét és hideg és távoli a szív. Nincsenek határok és nincsenek otthonok, csak a barátságtalan távlatok tartják még össze a szerelvényeket. Köztük mi vagyunk. Mi vergődünk az örökmozgó szerelvények fénytelenségben, a fagyos messzeségben.

Vergődünk belül, és vergődünk kívül.

Vergődünk, hogy legyünk még. Mi legyünk, ne más, senki más. Hogy duplán legyünk, esetleg triplán. Legyünk-legyünk. Valakik legyünk.

Valakik a sötétség hidegségében. A hideg sötétségben.

Szeretetszolgálat – szolgálati szeretet

Matos Ferenc kanonok isten végtelenségéről és az ember esendőségéről

 Boldog karácsonyt! Frohe Weihnachten! Craciun fericit!

Matos Ferenc kanonok-plébánost a nagyváradi Caritas Catholica tiszteletbeli elnökeként ismerték országszerte. A vele való néhány év előtti beszélgetésemkor úgy vélte, nyugdíjba vonulását követően hozzá nem értő, méltánytalan kezekbe került mindaz, ami az ő szolgálati idejében megvalósult: a váradszőlősi óvodát felszámolták, a tésztagyárat bezárták, a búzát ellopták, az alapító nevét pedig bemocskolták. A tisztelendő ezért több kötetes könyvben kívánta megírni emlékeit. Az interjú felidézésével szent karácsony ünnepén rá emlékezek.

  

Isten tenyerén

„Megjártam a Szekuritáté valamennyi börtönét, a stressz tönkretette a májamat. Mégis azt kell mondanom: boldog vagyok, mert isten előtt állhatok.”

– Élete során számtalanszor megszégyenítették. Miből merített erőt ahhoz, hogy túlélje a sorozatos megaláztatásokat?

– Mindenekelőtt abból, hogy tudom, a teremtő isten, a nagyságos alkotó végtelenül szereti s megjutalmazza mindazokat, akik hűségesek hozzá. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a világban nincsen szenvedés, kín és keserv. A sötét erők ugyanis mindenütt jelen vannak és működnek. Isten azonban eléggé hatalmas ahhoz, hogy sikerrel vegye fel a harcot a fellázadt szellemi erőkkel és a sátánnal. Sokan persze elkeseredésükben az összes valódi értéket kizárják életükből: az ilyenek csupán az utca végéig látnak és mindenre képesek. Így érvelnek: ez van, ezzel kell együtt élnünk. Egy nagy csudát!, hisz semmit sem vehetünk bizonyosra. Szinte már közhelynek számít, hogy isten szerepét mára a pénz, a vagyon vette át, az üres felfuvalkodottság. A magasságos természetesen megengedte ennek bekövetkeztét, mert ő választási szabadságot adott nekünk.

És hogy mi adott még erőt? A valóság. Ady Endrétől az Afrika-kutató Schweitzer Albertig az emberiség tehetségtelenebb egyedei mindenkit bemocskolnak. Vörös Győzőt például már 26 éves korában a világ legnagyobb egyiptológusaként tartották számon a szakmai körök, Magyarországon viszont legazemberezték. Én ezzel tisztában voltam, amiként azzal is, hogy az Atya által nekem több adatott meg, mint másnak.

– És kihasználta?

– A háborúk után misszióba készültem. Valaki azonban azt tanácsolta, ne menjek se Afrikába, se Ázsiába, mert ott rettenetesen nehéz kibontakozni, s fizikailag az éghajlat is kikészítene; inkább keressek magamnak egy olyan vidéket, ahol szerencsétlen, elhagyatott emberek élnek, azokon segítsek. Erre én Budapestről visszajöttem Erdélybe. Összeütve a bokámat a püspök úr előtt, kijelentettem: oda megyek, ahová senki nem megy – a legkietlenebb vidékekre. Arra kértem, azt a plébániát rendelje hozzám, ahol nagyon nehéz helytállni. Csakhogy én akkor még naiv voltam, és meg sem fordult a fejemben, hogy a szegény egyházközségekben minden egy adta romhalmaz. De végül a tudatlanságomnak pozitív következményei lettek: kitanultam az építészetet. Muszáj volt nekem, mert állami céggel nem mertem szerződést kötni, tudniillik a szóban forgó vállalatoknál már akkoriban is maffiózók dolgoztak. Csak azt nézték, mekkora hasznuk származik a megbízatásból. Reggel kilenckor megitták a kávét, délután háromkor pedig már összecsomagoltak és hazamentek. Nos, én túljártam az eszükön, kezembe vettem a gyeplőt, és létrehoztam két munkacsoportot, amelyeknek tagjait Szatmárnémetibe, a legmagasabb építészeti iskolába küldtem mesterséget tanulni.

Aztán elkezdtünk dolgozni. Három éven át Szolnokházán és környékén paposkodtam, ahol persze mindent meg kellett javítanom. Tíz község tartozott a kezem alá. Amiatt viszont, hogy hittanórákat tartottam, 1951-ben három évre elvittek innen a Kárpátokba fogolynak. Éjszaka jöttek értem, hogy elhurcoljanak. 1954-ben, Sztálin halálakor szabadultam. Ennek ellenére boldog voltam, hisz éreztem, isten a tenyerén hordoz. Az emberek is olyanok maradtak, amilyenek korábban voltak, a megoldásra váró feladatok viszont megszaporodtak. Én a huszonhatodik évemben jártam ekkor, a körülöttem lévők pedig már az öregkorukban.

Innen költöztem át Fegyvernekre. Egyéb lehetőség híján a nyári konyhában laktam, paplak arrafelé nem létezett, a templom omladozott. Akkor, amikor nem volt mit enni, én felépítettem a plébániát.

– Milyen pénzből valósította ezt meg?

– Az édesanyám földjének az árából: eladtam családi örökségemet. Meg hát volt nekünk Váradszőlősön egy kertünk. Utána a Néptanács közölte a megyével, hogy én házról házra járok, és azt hirdetem, vége a demokráciának. Egyebet nem tehettek ellenem, mert jó kapcsolatot ápoltam a szekusokkal, legalábbis igyekeztem, és ezt ekkor ki is használtam. Persze hozzám csak a rangosabb tisztek jártak, akikbe volt némi intelligencia. Nem álltam ki, s megkérdeztem tőlük: „És önök elhiszik ezeket a rágalmakat?” Azt válaszolták: „Ha elhinnénk, nem kocsival jöttünk volna. Magának el kell innen mennie”. Ekként jött be a képbe Váradvelence. Ott is renoválással kezdtem. Bádoggal fedtem be a templomot, használhatóvá tettem a ripityára tört orgonát. Még a villanydrótokat is nekem kellett behúznom az ingatlanba, mivel a huzalokat régi fonott spárgák helyettesítették. A lényeg az, hogy elvégeztük a szükséges munkálatokat, és még egy papi hivatás is született.

Jómagam a hittanórákon találtam rá a küldetésemre. Nem a ministrálás varázsa, hanem a józan logika vitt rá erre az útra.

– Nem bánta meg, hogy egyházi pályára lépett?

– Isten őrizz! Egyszerűen megkérdeztem magamtól: mivé akarsz válni, te? Előbb katona szerettem volna lenni; megőrjített a hadsereg ostobasága. Hisz mi egyébnek nevezhető, amikor egymásnak mennek az osztagok, és addig kaszabolnak jobbra, balra, amíg az egyik félből több marad, mint a másikból. Tizenhárom évesen azonban rájöttem, hogy csak a legnagyobb célt szolgálva érdemes élnem, vagyis a lét forrását, akitől a világ van, és aki örök fényben lakik. Megértettem: az ember a legdrágább kincs. A teremtményt így én most nem matematikára meg irodalomra tanítom, hanem arra, ami szép, a legszebb. Becsületre, emberségre, gyermeknevelésre. Hogy úgy menjen el erről a földről, mint aki beteljesítette az alkotó terveit. Ilyen megfontolásból lettem én pap, nem pedig azért, mert példásan jámbor kisfiú voltam, majd felnőttként elfogadtam, hogy amiként a keresztény férfinak nem lehet egynél több felesége, úgy az egyház szolgálójának teljes életét kell átadnia istennek.

Szakadékban

„Vannak megtévedt papok, de nem annyian, mint amennyiről beszélnek a világiak.”

 – Talán jobban szolgálta volna istent, ha családot alapít.

– Dehogy is! Egyszer az egyik református hívő a következőket vágta a fejemhez: könnyű magának gyermkeáldásról beszélni. Azt mondtam neki: ide figyeljen, csak ebben az egyházkerületben húsz élet biztosan nekem köszönhető, pont azért, mert a gyóntatószékben kiokítottam a leendő édesanyákat afelől, hogy a magzatelhajtás gyilkosság, és aki ilyet csinál, az sosem szabadul meg az átoktól.

De menjünk tovább. Váradvelencén voltam, amikor jelezték, hogy Adyfalván leégett a templom. Kétszáz lélek élt a faluban, ám pénz sehol sem volt. Honnan is lett volna? Akkoriban még nem lehetett pályázni.

– A püspökség sem adott, ha kellett?

– Mivel huszonöt kilométeres körzetet láttam el, jeleztem, hogy motorkerékpárt szeretnék vásárolni. A hozzávalót meg is kaptam, ám később az összeget levonták a fizetésemből. Efféle személyek szolgáltak azokban az esztendőkben a püspökségen. Hogy is mondjam? Mindenki nagyon civil volt. Most is az. Elég az hozzá, a szükséges summát összegyűjtendő, tombolát szerveztem. Végigjártam a falvakat, prédikáltam és kunyeráltam, eladtam közel ezer jegyet, számos szentképet, illetve olajfestményt. Szerencsére össze tudtam szedni annyi pénzt, hogy megkezdhessük a javítást.

Emlékszem, valódi demokratikus társadalom volt az adyfalvi. Ha például két magyar egymásnak ment, a románok rögtön közéjük álltak és beléjük fojtották a szót. A hatóságoknak azonban idővel szemet szúrt a tevékenységem. Elhatározták, otthagynak Adyfalván. Ott is hagytak, ám azt nem vették észre, hogy Szolnokházára, Keszire, Gánásra és a többi településre is én jártam ki. Egy ízben beszakadt a lovam alatt a jég és beleestem a folyóba. Hat métert zuhantam, a ló viszont fennmaradt a hídon.

Szép évek voltak azok, katonához méltók. Egy papnak ugyanis katonának kell lennie, fel kell áldoznia életét.

– Csakhogy a katona gyilkos is, nemcsak önfeláldozó.

– A fegyelemre értettem. Arra az állapotra, amikor tudom, mi a parancs, mit akar tőlem a Végtelen, akinek alávetem magamat, engedelmeskedem. Ez számomra sosem jelentett problémát.

Adyfalváról Szilágysomlyóra küldtek. Jó, ám csúnya szájú papjuk volt a somlyóiaknak, őt kellett felváltanom. Kicsinosítottam a templomot, mert akkor már egy kicsit építész is voltam. Aztán Telegdre helyeztek át, majd Tasnádra, ahol az atyák egyfolytában szidták egymást. Ez azért fordulhatott elő, mert az eklézsia elöljárói nem nézik meg, kit vesznek fel lelkipásztornak. Csupán a jelölt tehetségére figyelnek, noha a jólneveltségére is kellene. Na mindegy, Tasnádnak gyönyörű, régi temploma volt, az ingatlan a francia forradalom évében épült, de vakolat már nem volt rajta. A helybeliek bevonásával helyrehoztam, kifestettem, mellé egy három szintes plébániát is emeltem, aminek meg is lett a köszönete. Azt kiabálták utánam a piacon, hogy három gyermekem van, azért kell nekem a pénz. Nem volt mit tennem, felmentem a szószékre, s elvágtam a torkát az ügynek. Igaz, nem voltam szent, tele voltam én is gyarlóságokkal, sokat idegeskedtem, nem bírtam elviselni a széltolókat, ám igyekeztem helytállni. Arra alapoztam és abban bíztam, hogy az isteni hajlék felújításával megakadályozhatom az egyházközség széthullását. Ez az a célkitűzés, ami általában összehozza az embereket.

Egy napon felkeresett a püspöki helynök, és elpanaszolta, hogy a váradi Barátok templomából esnek ki a téglák, le kellett zárni a járdát. Arra kért, javítsam meg. Pénzt persze nem adott, és az építészeti engedély kibocsátásáért felelős bukarestiek is akadékoskodtak. Mégis megcsináltuk, csodájára járt a lakosság. Miután elkészültünk, megköveteltem, hogy olyan papot helyezzenek oda plébánosnak, aki előre viszi a dolgokat, nem trehánykodik, nem kávézik, nem bagózik, nem jár el szórakozni, nem vesz ki szabadságot. Tempfli atyára gondoltam, be is hozták Tenkéről.

Innen Váradolasziba léptem tovább, majd bejártam Nyugat-Európát, megtanultam néhány nyelvet, a franciát például már zsinórban beszéltem.

Barátságban az intelligens aktivistákkal

„Azt írták rólam az újságokban, hogy gyilkos vagyok, rálőttem az ötvenhatosokra. Holott én akkor épp plébániát építettem. Azt is rám fogták, hogy 20 milliárd lejjel tartozom az államnak, és számos embert becsaptam, átvertem. Ezzel kapcsolatban csupán ennyit mondhatok: senkinek nem vagyok adósa.”

 – Hogyhogy kiengedték?

– Megmagyaráztam a szekusoknak, miért fontos számomra a kiruccanás.

– Egy egyszerű halandó azonban hiába magyarázott volna meg bármit is a szekusoknak...

– De én értésükre adtam, hogy becsülöm őket, becsüljenek meg ők is engem, mert én egy olyan kétezer éves eszmét szolgálok, ami boldogabbá teszi az emberiséget. Nálam nyitva állnak az ajtók, bármikor betérhetnek, amúgy viszont hagyjanak engem békén. Biztosítottam őket afelől is, hogy én nem szidalmazom sem a piszkos kommunistákat, sem az ateistákat. Külföldi útjaik alkalmával még pénzt is kértek tőlem: a névjegykártyámmal különböző nyugati segélyszervezetektől vették fel a tételeket. Igen ám, de amikor ők ezt a szívességet tőlem elfogadták, beledugták fejüket az oroszlán torkába. Ezek után már nem csinálhattam velem azt, amit akartak. Nyilván nem éltem vissza a helyzettel, arról viszont tájékoztattam őket, hogy négy éve kínlódom, mégsem kaptam meg a katedrális rendbetételéhez kellő jóváhagyást. Csak néztek rám. Ha valaki bejön az országba, salétromos, lerobbant templomot lát, mondtam, ez lenne az első jele Romániának? A látványból az illetők joggal azt szűrik le, folytattam, hogy a Párt elhanyagolja az egyházat. De ha én kipofozom, senki sem fogja tudni, kinek az érdeme a szemkápráztató arculat. Tehát a nyakamba kell vennem a világot. Egyetértettek. Százezer márka semmi ahhoz az összeghez képest, amit megszereztem. Hollandiában, Németországban és Franciaországban kalapoltam, miséztem. Ez volt a legnehezebb az egészben. Csak az orgona felújítása 150 ezer márkát emésztett fel a költségvetésből, bár Kristófi, a kántor, figyelmeztetett: nem lehet rajta hangversenyezni. A beavatkozás végeztével a szekusok még meg is köszönték a közbenjárásomat, valószínűleg tetszett nekik a friss köntösben pompázó bazilika.

Az előbbiekben felvázolt tényekért fogták rám, hogy kommunista voltam. A rágalmazásokkal mit sem törődve a vikárius megkért: alapítsam meg a Caritast.

– Mindenfajta előzmény nélkül?

– Az úgynevezett forradalom idején ugye megnyíltak a határok és elözönlöttek bennünket az élelemmel megtömött magyar kamionok. Akkora mennyiségű kenyeret hoztak, hogy tizenegy katonát kellett kérnem a hadseregtől, mert valamiként őrizni kellett a rakományt. Az osztrákoktól, németektől meg a többiektől kapott ruhákat ötven településre vittük el, még Bukarestbe is, meg Moldvába; autóinkat páncélkocsi kísérte, nehogy kiraboljanak. Miután mindent szétosztottunk, jött a gazemberkedés. Ismeretlenek tették rá a kezüket a holmikra. A sofőröket megetették, megitatták, kamionjaikat pedig reggelre kirabolták. Nem egy esetben az utcán támadtak rájuk. Ennek ellenére a Caritas beindult. Kiképeztük az alkalmazottakat, és elértük, hogy naponta kétszáz szegénynek adtunk ebédet. A diktatúrában kisemmizett kisöregek is megkerestek: atya, visszakaptuk földjeinket, de nincs mit kezdenünk velük, nincsenek munkaeszközeink, az ortodox pópák pedig rá akarják tenni kezüket a tulajdonunkra, panaszolták, erőszakoskodnak velünk, ám mi nem engedünk a nyomásnak, mert ha beadjuk a derekunkat, a magyarság földönfutóvá válik. Arra kértek, segítsek. Ismét elindultam. Harminc traktort vásároltam, amiért cserébe a gépek haszonélvezőinek fejenként öt hektár föld termését kellett beszolgáltatniuk tíz év alatt. Ebből a fizetségből állítottuk össze a segélycsomagokat. Csodálkoztak is rajtunk a nyugatiak.

Miután otthagytam a Caritast, az utódaim mindent szétvertek, hazahordtak. A legnagyobb baj az volt, hogy szélhámosok szivárogtak be sorainkba.

– Ki fogadta be őket?

– Szükségünk volt a segítségükre, nem utasíthattuk vissza az ajánlatukat. Hat filiálét létesítettünk szerte a megyében, kellettek a munkáskezek. Üzletet, szódavíztöltő-állomást, tésztagyárat nyitottunk. Volt is kereslet portékáink iránt.

Spekulánsok árnyékában

„Mindenki tudta, hogy hazugságokat, őrültségeket terjesztenek rólam. Még egy amerikai újságban is bemocskoltak. De hát az ember inkább elhiszi a rosszat, mint a jót. Az újságírók a szenzációkból élnek.” 

 – Mi lett a létesítmények sorsa?

– Azokat is elpocsékolták.

– Kik?

– Kocsán Döme, a rafinéria nagymestere. Harminckét tonna búzát vitt a kolozsvári malomba, mondván, neki így előnyösebb. Máig nem hozta vissza. Kétségtelen, hogy tehetséges ember, mindenre talál megoldást. Két hónap alatt képes volt felépíteni egy teljes öregotthont, gyárakat hozott rendbe, ám hiányzott belőle a lelkiismeretesség, szemtelenül lenyúlta a szerzeményeinket. Megbíztam benne, ő meg kihasználta a jóhiszeműségemet. Pofátlansága még a paptársaimat is felháborította, nem értették, miért nem küldöm el. Azért nem küldtem el, mert tudtam, egyetlen oszlopot sem vehetünk ki egy épületből addig, amíg nincs mivel pótolnunk az eltávolított elemet. Ha ilyenünk nincs, összedől az ingatlan.

– Mégis összedőlt.

– A Caritas nem az én időmben sorvadt el, én még Dömét is kibírtam. Figyelmeztettem: feljelentem a rendőrségen, mert ha nem, bűntársként engem is elővehetnek. Erre ő megijedt, elment az egyenruhásokhoz, és arra buzdította őket, hogy tartóztassanak le. Dörzsölt fickó lett belőle, rengeteg barátot szerzett, de ügyességét kizárólag rosszaságra fordította. Engem nem vehettek elő, mert nem volt és most sincs vagyonom, sem autóm, sem lakásom.

– Mások nem okoztak gondot?

– De igen, Szabó Dani. Ő is befurakodott. Mindketten csupán egyetlen évig dolgoztak rendesen, ez volt az egészben a trükk, aztán elkezdtek spekulálni.

– Melyek azok a megvalósítások, amelyekben nem vették ki a részüket?

– Irodahelyiséget adtam a valamikori Bihari Naplónak, hogy legyen egy magyar lap, amit nem tudnak kitámadni az illetékesek. A Kanonok-sori épülettömb folyosója padlózatának azonban igen gyakran nyoma veszett, ám ez sem keserített el: az éjszakánként kiszerelt deszkát pótlandó újabbakat hozattam, amit sokszor saját kezűleg raktam le. Továbbá megújítottuk a tetőt, központi fűtést vezettünk be, ingyenes járóbeteg-rendelőt és kétszáz személyes konyhát működtettünk, katolikus gimnáziumot alapítottunk, könyvtárat, bentlakást rendeztünk be, vedrekkel hordtuk ki a homokot a pincéből. Ezeket mind a Kanonok-soron valósítottuk meg. Váradszőlősön egy negyven fő befogadására alkalmas öregotthont és egy óvodát is létesítettünk; utóbbit fölöslegesnek ítélve felszámolta a püspökség... A plébánián két idős beteg papnak viseltük gondját, vidéken pedig háromszáznál is több magányos öregembert ápoltunk. Hálaként legazembereztek, megbélyegeztek, akár egy közbűnözőt. Hetvenöt éves koromban nyugdíjba vonultam. Jelenleg hárman látják el a hajdani szerepkörömet, ezzel együtt a holtponton vannak.

„Meg fogom írni életem regényét. Megfogalmazom benne mindazt, ami megtörtént velem. Érdekes könyv lesz, tényfeltáró, sokakat megbotránkoztató.”

Nézeteltérés

Fejjel lefelé csüngött a hosszú lábú, karcsú reflektor vékony nyakában, és így szétverte a játszóterünket, amelyen némelykor kiereszthettük a gőzt. Ki függesztett fel oda?, kezdtem nyomozásomat, és szemeimet az égnek meresztve bámultam rőt pájeszát, amely által felköttetett a póznára. Hát ki, hát ki, mégis, mit gondolsz?, válaszolta ő ironikusan, noha pillanatnyi kiszolgáltatott helyzete ezt semmiképp nem engedte meg neki. De ő csak azért is szemrehányásokat tett nekem, amiért még nem vágtam le onnan. Mondtam ezért neki, mi a fenét akar tőlem, hisz nem én tehetek arról, hogy ő oda felköttetett. Ne rám haragudj, kolléga!, intettem aztán móresre, s tovább álltam.

Aznap nem mentem be az órákra, inkább megnéztem, miként rajzol kilenceseket a hatodikos a homokba, amit nyilván nem azért helyeztek ki az udvarra, hogy ő a szemcsékkel számjegyeket firkáljon a kőkockákra. Ha felkerekedik a szél, mindannyiunk szája s miegyebe tele lesz a te gyilkos poroddal, szóltam hozzá fenyítően, ezzel kívántam érzékeltetni vele kisebbségét, ám a felnőttek dacával ő rám sem hederített, mukkanás nélkül folytatta korábbi foglalatosságát. Ebben a gyötrelmes némaságban nézegettem percekig, miként tünteti el lassanként kínzatásunk elvetemült helyszínét. Kinek hiszed magad?!, vágott vissza, miután megunta, hogy figyelem. Erre visszaandalogtam az akasztott emberhez, aki még mindig szitkozódott, főként miután észre vette, hogy felé vettem az irányt.

Nem teketóriáztam, felkerestem a barátnőmet. Kertes házban lakott, meglehetősen messze tőlünk, de ez engem egyáltalán nem aggasztott, arra gondoltam, legalább nem kell otthon raboskodnom és hallgatnom nagyanyámat, amint a tévéjét csapkodja tenyerével a sűrűn ismétlődő híradók előtt.

A lányra a nappaliban találtam rá. Rózsaszín gyöngyöket fűzött fel éppen egy cérnaszálra, amely hosszabb volt a szobánál, ezért csak úgy tudta véghez vinni megbízatását, ha le-föl járkál. Ki a szobából, be a szobába. A fonal ugyanis csak ekként varródott el, s a gyöngyök is csak eme rituálé betartása mellett nem gurultak vissza díszes dobozkájukba. A mamáját is megismertem azonnal, hisz sokat mesélt róla előzőleg. Valójában még mielőtt beléptem hozzájuk, tudtam, hogy az lesz az ő anyukája, akinél gyöngyökkel teli faládikát találok. Ő volt az. Sziluettjének árnyéka a fali perzsaszőnyegre vetült, és így csak homályosan láthattam a lila szemű párducot, amelyről szintén sokat mesélt nekem az én drága cimborám.

Amit tehát az iskolában nevezett fogdában nem leltem meg, az náluk fokozottan jelen volt. Sárga széket toltak alám, amelynek bársonyborítású vörös ülőkéjén tulipánok és amarilliszek bólogatták fodros tölcsérfejecskéiket, változatos szirmaikat pedig mintha a szőnyegre ejtették volna le, hisz akkora színorgiát kavartak a perzsán, hogy nem jött, hogy elhiggyem, létezik egy megálló ezen a hétköznapi földgolyón, ahol nem a szürke a meghatározó – s az egyetlen.

És mindennek tetejébe jöttek a sütik is, meg az üdítők mindenféle színárnyalatban. Le sem írhatom, hisz még az előételként felszolgált erdei málna is a világ millió tónusát villantotta fel szerény magasságaink előtt, én pedig mint egy kiéheztetett haramia, annyit tömtem magamba az elébem került finomságokból, amennyit csak elbírtam.

Ezúttal tehát nem bántam meg, hogy meglátogattam, illetve egy picit azért mégis; általában ugyanis igen szokványosra sikerednek pajtási összejöveteleink. Mert ha rajtunk kívül egyéb fehérnépek is feltűnnek a porondon, mulatságunknak annyi. Agytekervényeink szellemi szféráiból ilyenkor bizonyos elmés női praktikákkal biztosan előcsalogattatnak a szomszédok, hogy aztán egyenes logikai úton lehessünk beterelve a főtéri fodrászszalon csapdájába, majd onnan a hajszobrász összes kliensének konyhájába, vécéjébe s hálószobájába, a kuncsaftok ismeretlenül is ismerős szeretőihez, akiknek csínytevéseit egytől egyig ki kell elemeznünk, pardon nincs. Az intim egészségügyi problémák úgyszintén terítékre kerülnek, az pedig, hogy mikor, előbb, vagy utóbb, kizárólag a csevegők életkorától függ. Minél idősebbek, annál előbb és annál kimerítőbben tárják elénk a téma minden szépségét.

Barátnémnál ez most nem így történt, hanem másképpen. Nála a zabálás pótolt mindent, de mindent, nyilván azért, mert a mamája nagyon szégyenlős volt. Vagyis csakis azért, hogy egészen pontosan fogalmazzak, mert nagyon szégyenlős volt, vendégeket sosem fogadott. Sosem beszélt, sosem kérdezett semmit, de elvárta, hogy megdicsérjem. Ezen okból kerültek a cukrásztermékek elébünk, majd tányérunkról a falra, amikor már tényleg sehová sem fértek be. Az epret, a barackot, a szilvát így hasznosítottuk tapétaként, desszertként pedig a csíkos szobacicáját, mert mindenbe belekotnyeleskedett, mintha legalábbis a házinénijét akarta volna helyettesíteni. Szóval őt is szépen felkentük a csiricsáré kárpitra, még jól is nézett ott ki, teljesen beleillett természetes környezetébe, a gobelinek és a csendéletek tarka miliőjébe. Vagyis jobban mutatott ott, mint a konyhaasztalon, ahol a mama állati sütiket gyúrt továbbra is, ki tudja, meddig. Mi ezt már nem tudtuk meg, mert egyszerűen kulcsra zártuk az ajtót, és nem engedtünk be több édességet.

Ezek után jól esett kedden ismét betagozódni abba a mocskos szürke oskolába, amelynek udvaráról időközben sem mozdult el a világítótest, a világítótestről pedig a tag, akit az én mélységesen megvetett szürkepongyolám feszített ki el nem követett gyermekcsínyeiért. Kicsit lelkiismeret-furdalásom támadt emiatt, úgy hittem, azért következett be mindez, mert hatótávolságon kívülre küldtem a hárpia labdáit, benne pedig feltornyosultak a testéből kirobbanni szándékozó feszültségek. A vénlányokkal ez már csak így van, ők megváltoztathatatlanok, nyugtáztam, én ezzel tisztában vagyok. Az eszemen azonban nem fognak túljárni.

Nem, és nem.

Kinyitottam az udvar felé nyíló ablakot. A hatodikos még mindig kilenceseket rajzolt a homokba.

Nem, és nem.

Rendesen becsaptam magam mögött az ajtót. Nagyanyám aznap már nem ütlegelte a tévéjét. Biztos voltam benne, hogy megvan rá a nyomós oka.

Reggel kinyitottam az ajtót és becsuktam az ablakot. A hatodikost a kilencedikes váltotta fel, aki hatosokat rajzolt a homokba.

Vagy csak hibás a nézőpontom, és nem ez lenne a dolgok reális állása?

(részlet a munkapéldányból)

Bánsági magyar világ

Zűrök a tájház háza táján

A Bánság szabadtéri néprajzi múzeuma Temesvár egyik legkellemesebb természeti környezetében várja a látogatókat. A létesítmény hosszas és fárasztó lobbit követően 1971-ben nyílt meg, és egy magyar tájház is helyet kapott benne. Erre akár még büszkék is lehetnénk, ha a porta gondnokai úgy mutatnának be minket a látogatóknak, amilyenek voltunk, vagyunk.

Temesváron Ioachim Miloia művészettörténész, a Bánsági Múzeum egykori igazgatója vetette fel elsőként a skanzen létrehozásának gondolatát. Miután 1928-ban részt vett a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeum megnyitóján, engedélyt kért a Béga-parti város elöljáróitól, hogy a Hunyadi-kastély udvarán felállítson néhány régi fatemplomot, falusi keresztet és parasztházat. Az általa felvállalt feladatot tovább vivő gyűjteménykezelőknek, folkloristáknak csak 1967-ben sikerült elérniük, hogy a helyi tanács kijelöljön számukra egy város végi területet, amely adottságai tekintetében utólag kiválónak bizonyult. Az erdő széli övezetben 1971. augusztus 20-án nyílt meg a Bánság történelmének nyitott könyveként számon tartott falumúzeum, amely 1999. december 22-én vált önálló intézményé (a jelzett időpontig a Bánsági Múzeum részlegeként működött). Egyediségét az adja, hogy az egyetlen Romániában, amely a templom, az iskola, a községháza, a művelődési otthon és a kocsma egyazon téren való elhelyezésével a hagyományos faluközpont arculatát rekonstruálja. A régmúltból a mába menekített épületegyüttest élővé azzal varázsolják, hogy a szomszédságukban felállított színpadon vasárnaponként fellépő néptánccsoportok közösen is eljárják a hórát.

Az egyetemes román tradíciók talán picit túlzásba is vitt őrzése mellett a komplexumban a Bánságban élt és élő nemzetiségek, így a svábok, bolgárok, csehek, zsidók, krasovánok, szerbek, szlovákok, cigányok, és újabban az ukránok is képviselve vannak. Következésképp: a megalapítókra, szervezőkre és működtetőkre ilyen megközelítésben senki sem panaszkodhat. Mi több, még a Baragánba elhurcolt „kulákok” 1951-ben emelt falvairól is képet nyújt itt egy pusztai lakóépület. Utóbbit a Politikai Foglyok Egyesülete emelte 2002-ben, azt hiszem, örenőről.

A bánsági magyar népi kultúrát idéző fatornácos házat a Lugos melletti Babsáról szállították ide, s kívülről szemlélve csakis azt mondhatjuk róla, hogy egyike a Dél-Alföldre jellemző portáknak, hisz még az udvaron felhúzott kotárka (góré) is ezt az álláspontot támasztja alá. A küszöbön beljebb lépve azonban eloszlanak fejünk felől a rózsaszín felhők: az ütött-kopott, poros szobabelsőt és a gyéren felszerelt konyhát látva a betérő csakis arra a következtetésre juthat, hogy a Temesközben letelepedett magyarok igen trehány népek lehettek. Mert ha összehasonlítjuk a szomszédos szlovák házzal, vagy a távolabbi svábbal, el kell ismernünk, hogy a miénk a legszegényebb, a legelhanyagoltabb, a „legsnasszabb”. Míg a használati eszközök mellett a legtöbb kiállítótérben az illető népcsoport viseletét is bemutatják, a miénkben még egy ráncos csizma sem árválkodik. Pedig, ha jól emlékszem, régebben felfedezhető volt e ház tartozékai, díszei között egy-két pár ilyen lábbeli. Abban viszont biztos vagyok, hogy tulipános ládáink fellelhetők a múzeumban, csakhogy nem a mi „felségterületünkön”, így nem a mi látványtárunkat gazdagítják. És aki nem tudja, kihez tartóznak valójában e bútordarabok, az el is hiszi, amit lát.

Mindezeket átélve s megtapasztalva, úgy éreztem, lépnem, lépnünk kell, ezért felhívást tettem közé a helyi magyar nyelvű hetilapban. Ebben arra szólítottam fel a Bánságban élő magyarokat, hogy amennyiben lehetőségük van rá, segítsenek kipofozni, élvezhetőbbé, s múltunkhoz, közvetve tehát hozzánk is méltóbbá tenni a Babsa-lakot. Azóta eltelt már néhány hónap, mégis csupán egyetlen temesvári hölgy keresett meg, aki hajlandó lenne időt és energiát áldozni a házikó rendbetételére. Hogy másokat együttes erővel sem sikerült mozgosítanunk, nem is csodálom, hisz pályázni s gyűjteni kellene, pótolni a hiányokat, bekopogtatni az otthonokba, megzavarni a családok meghitt mindennapjait, összeszedni a szekrények alján és a padlásokon, pincékben kallódó régiségeket, avagy a még most is használatban lévő régi holmikat, a paraszti élet tárgyi emlékeit, ami egyáltalán nem egyszerű, hisz a második világháború után a bánsági magyar falvak erőteljesen városiasodtak és modernizálódtak, elveszítették egyéniségüket, jellegzetességeiket. Ilyen szempontból a kirajzási területek (főként Csongrád és Békés megye) nyújthatnának támpontot a kiállítás autentikusabbá tételében, összeállításában.

Jóllehet a skanzen honlapja szerint a magyar parasztok egy csoportját a 20. század végén (ami nyilván bocsánatos elírás) költöztették a román Babsa mellé, ahol létrehozták a saját kolóniájukat (ugyanerről az oldalról korábban azt tudhatta meg az olvasó, hogy a betelepített magyaroknak a helyi románok építettek házakat), az igazság az, hogy a temesrékási járás kisközségének helyén a magyarok már a honfoglaláskor megvetették a lábukat, majd ugyanitt összetartó agrárközösségeket képeztek. A középkorban három falu alakult meg a területén: Felsew Bapsa, Also Bapsa és Kewzepsew Bapsa. 1480-ig mindhárom két Pilis megyei nemes, Pomázi Czikó Sandrin és János birtoka volt, majd Macskási Tárnok Péteré és Derencsényi Imréé lett, miután Mátyás király nekik adományozta. Aztán Básthy Gáspár tulajdonába mentek át, 1488-ban tőle vásárolta meg a telkeket a c(z)ikóvásárhelyi kastély birtokosa, Haraszty Ferenc szörényi bán. A románok csak a 18. században sokasodtak meg Lugos vonzáskörzetében.

Tény, hogy a több hullámban és sokféleképpen zajlott telepítés következtében a lakosság nemzetiségi összetételét nézve a Bánság a történeti Magyarország legtarkább vidéke lett. Bár a török kivonulása után több ezer magyar költözött be az újjászületett városokba (Temesvár, Nagybecskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor fordult jóra, amikor Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes kivételével 1778-ban Mária Terézia királynői rendeletének tulajdoníthatóan a Bánság közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. Ezt megelőzően a magyar rendek többször tiltakoztak az országgyűléseken a bánsági területek „alkotmányellenes” állapota ellen, és álhatatosan követelték a tartomány visszacsatolását Magyarországhoz. A török kiűzetése után a bécsi kormány ugyanis nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, hanem a háborúk tetemes költségeire hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította.

A magyarok sokat hangoztatott betelepítését többnyire a földesurak szervezték meg, nem pedig a kamara, azzal a céllal, hogy javarészt dohánykertész községeket hozzanak létre. Az ekkor született települések zöme csak néhány évig állott fenn, aztán lakosságuk szétszéledt. 1781-ben például Békés vármegyei reformátusok alapították meg Ittebét, 1782-ben felső-magyarországi katolikusok Csókát, a Heves vármegyei Erdőtelekről jött telepesek pedig Párdányban szálltak meg 1783-ban, de a Béga gyakori áradásai miatt végül átköltöztek Ótelekre. Végvár (Rittberg) tiszántúli és sárközi református magyarokból jött létre a 18. sz. végén. Alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád vármegyei dohánykertészek építették fel viszont Szajánt (1804), Magyarszentmártont (1806), Majláthfalvát (1819), Gátalját (1823), Udvarszállást (1835), Magyarszentmihályt és Ürményházát (1840 körül).

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után azonban a bánsági részeket ismét elszakították Magyarországtól, és Szerb Vajdaság, valamint Temesi Bánság néven Ausztria koronatartományává tették. Ez az állapot 1860-ig állt fenn, amikor Ferenc József Októberi Diplomájában újra elrendelte a Bánság Magyarországhoz csatolását, így a vármegyék itt is megalakultak.

A magyar népesség ide csábítása főként 1867 után vált hangsúlyosssá, s mivel 1873-ban a határőrvidéket megszüntették, illetve polgári igazgatás alá vonták, a Bánság lett Magyarország telepítési akcióinak kizárólagos színtere. 1876-ban népesedett be Felsőmuzsaly és Torontálkeresztes, 1881-ben Szapáryfalva (tiszántúli reformátusokkal), 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza (bukovinai székelyekkel) – ezeknek már csak némelyike őrzi magyar eredetét. 1891-ben Újszentes (Vadászerdő) Szentesről, 1893-ban Nagybodófalva Makó és Szeged vidéki reformátusokból, 1894- ben Igazfalva Békés és Csongrád vármegyéből jött földművesekből, kubikusokból szerveződött, alakult meg. 1890-1913 között további tizenhat bánsági községbe költöztek be magyarok. Ennek ma már csak a nyomaival találkozunk, hisz a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti részét Romániának, nyugati és déli részét pedig Jugoszláviának, azaz a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélte, s csupán az északi csücskét tarthatta meg Magyarország.

A tájház megóvásának, felkarolásának fontossága tehát megkérdőjelezhetetlen. Olyan értékeket őrizhetne meg ugyanis az utókornak, amelyek a hétköznapokból, a magyar jelenből sajnos már hiányoznak. Ennek fényében teljesen lényegtelen, miért pont egy babsai parasztgazdaság képvisel bennünket a temesvári skanzenben.

(megjelent az Örökség c. folyóirat 2010/7-8. számában)

A nagy dobás

Fegyencként ültünk a szürke osztályban. Szürke volt a pad, amely felfogta a fejünket, ha lebukott, szürke a tábla, amelyre szürke tekintettel bámultunk, és szürke a tanárnő, aki viszont egy vörös pálcával csapkodta ütemesen a tenyerét. Olybá tűnt a szürke egyenköpenyében, mintha egy felkiáltójelet tartott volna folyamatosan a kezében, hegyét felénk irányítva, fegyverként. Sokszor már annyira nyomasztó volt az ottlét, hogy fáradtságomban színekben kezdett káprázni körülöttem minden, ilyenkor még a hadúrnőt is színesnek véltem, aminek ő egyáltalán nem örült, főként a vicceimnek nem, amelyeket el-eleresztettem. Oldani igyekeztem a feszültséget.

Kaláris, álljon fel! – ordított rám ilyenkor, és nagyot csapott pálcájával az asztalra, miközben a megerőltetéstől összes hamuszürke foga kivillant biggyedt fekete ajkai közül. – Velem ne tréfáljon, húzza ki magát! Vegye tudomásul, holnap az egész osztálynak reggel 6 órára kell bejönnie az iskolába. És csakis maga miatt! Mindenkit a sportpályán lássak teljes szerelésben! Megértettük? – kérdezte, holott tudta, hogy meg.

Másnap reggel 6 órakor tényleg megjelentünk a sportpályán, amely ugyanolyan szürke volt, mint az iskola többi része. Rajta feszengtünk vigyáz állásban és szürke melegítőinkben, mint az elkábított kísérleti egerek. A pálya derekának magasságában egy lóca hűsölt a hosszú lábú reflektor árnyékában, ezen az ülőalkalmatosságon kellett kézen állnia annak, aki nem teljesítette a normát. Ezúttal ojnalabdát dobatott velünk a hárpia, s mivel mindenki elbukott a próbán, előbb-utóbb mindenki felkerült a lócára, ám csak két percig maradhatott ott, hisz harmincan voltunk összesen.

A nap tehát jól kezdődött, ennél jobbra nem is számítottunk. Így nem ért csalódás, amikor ugyanő fél tizenegykor a hajánál fogva vonszolt fel egy 8 évest a lépcsőkön a negyedikre, mert a szerencsétlenje belealudt a szürkeségbe. Tiszta vér lett minden, a falak is, meg a korlát, ám mi ezt nem észlelhettük a szemünkre növesztett szürkehályog miatt. De tudtuk.

Kész öröm volt ezek után hazamenni, s elővenni a szürke jegyzetfüzeteket, amelyekbe szürke tintával kellett megörökítenünk szürkeállományunk legújabb szerzeményeit. De csak betűk és számok jöttek ki belőlem, hiába erőlködtem, hiába akartam én fát rajzolni, mert nem ment. Talán bele kéne vernem a fejemet a falba, hisz a tanárnő is azt teszi, amikor füstnél egyéb nem jön ki belőlünk, és a nagyi is rá szokott verni a tévéjére a sokkoló híradók előtt, hogy a doboz működjön. Régi darab, világosít fel mindannyiszor, és a térdére mutat, fáj neki, azt hiszi, nem bírja már sokáig. Ha ti is öregek lesztek, nehezetekre esik majd még a reggeli ébredés is.

Mintha most nem esne nehezemre. Pedig jeleztem már neki milliószor, ne forszírozza rám az iskoláját, ne tuszkoljon ki a kapun, mert gyűlölöm az egész intézményrendszert, és ha még sokáig teszi ezt velem, nagyon meg fogja bánni valaki. De ő nem érti. Úgy látszik, idősen az ember már nem emlékszik arra, mibe roggyant bele.

Én viszont érzem, hogy ez az ostoba szürkepongyola verset fog velem szavaltatni. Ha szerinte nem elég szürke a képem, mindig ezt teszi. Na Kaláris, maga folyton olyan okos, legyen most is, mutassa meg, mit tud, hadd halljuk, hadd halljuk, krákogja, akár egy idegbeteg varjú, sosem akarja magától abbahagyni.

Külön stratégiát kellett ezért kidolgoznom, muszáj volt túljárnom az eszén, ami nem is volt annyira nehéz. Mostanában nem csinálok egyebet, mint megtanulom az első strófát, azt szavalom el neki ahányszor csak óhajtja, jó öblös hangon, hangsúlyosan, hatásszüneteket tartva, ahol ildomos. Ha tizenkét szakaszos a vers, akkor tizenkétszer ismétlem el neki az első szakaszt, ha huszonöt, akkor huszonötször, ha ötven, ötvenszer. Eddig még mindig megdicsért, ügyes vagy Kaláris, tízes, recitálgatta, s leültetett. Remélem, a továbbiakban sem lesz ez másként, mert akkor módszert kell változtatnom.

Azt, hogy taktikázom, nem árultam el még senkinek, hisz eddig senki sem kérdezett rá, hogyhogy vagyok én mindig perfekt költészetből, ami azt jelenti, nem is vették észre, milyen játékot folytatok. És mivel ez az állás, matekból és fizikából sem tanulom meg az egész leckét, csak az első hét sort, azokat repetálom addig, amíg azt nem hallom a diktátornőtől, hogy jól van fiam, látom alaposan felkészültél, leülhetsz. Ilyen megfontolásból töriből sem kell készülnöm, egyedül csak rajzból, néha, hisz van amikor elég, ha hét szürke pillangót nyomok a lapra, elvégre a szürke lapon nem látszanak a szürke pillangók, szóval könnyen füllenthetem azt, hogy fel van festve az összeszerelő csarnok is, meg a gépsorbeállító is, meg a reptér, meg a sztráda, csak annyi, hogy nem látszik a szmogtól.

Ezért is untam már nagyon ezt a szürkeséget. Elhatároztam, ha a nagyim továbbra is forszírozza az iskolába menetelt, magammal viszek néhány lucfenyőt, vagy egyéb élőlényt, legyen egy kis zöldövezetünk is a betonrengetegben. Mivel a nagyim az egyik szürke napon megint rázendített régi mondókájára, amíg ránézett a bebolhásodott tévéjére, hogy tetejét megcsapkodva hozza vissza belé a mozgóképet, hónom alá kaptam pár cserepet és kiosontam az ajtón. Nem volt könnyű dolgom, hisz a sok-sok szürke folyosón nehéz volt úgy elhelyezni a növényeket, hogy mindenüvé jusson egy-egy. Miután végeztem, azonnal elviselhetőbbé vált a kényszer, a fejem nem bukott le a padra, a peda ezerrel csapkodhatta tenyerét vörös mutatópálcájával, mert nem érdekelt, fütyöltem az ő hétköznapi mulatságára, s nem bántam, hogy nem látja, amit én. Szerintem ugyanis nem érdemli meg.

Még aznap újból kivezényelt a sportpályára. A padon már mutatványozott valaki, még az előző körből. Akarja, hogy dobjak?, tényleg ezt akarja?, kérdeztem tőle, ám jó tanítványaként meg sem vártam, hogy válaszra méltasson, megfogtam a szürke ojnalabdáját, és akkorát lendítettem rajta, hogy átrepült a kerítésen, és meg sem állt, amíg bele nem ütközött az iskolánkhoz legközelebb fekvő bérház falába, amely viszont elég messze volt tőlünk. Produkciómat ezek után többször is megismételtem, tulajdonképpen addig műveltem ezt vele, amíg elfogytak a labdái, s azon kapta magát, hogy nincs mit kezdenie velem.

(részlet)

A kukák királya

Közszolga portál – álmaim állásának tárháza. Mikor ez kimondatik, értelmetlenné válik minden további magyarázkodás, hisz nem él ma olyan felnőtt magyar, ki legalább egyszer ne látogatta volna meg. Ha nem másért, kíváncsiságból.

Szükségből viszont biztosan.

Csupán a pályáztató nem tartozik közzénk. Ő már megkapta, amit akart, nevét többnyire a portálról ismerik. Mert amúgy ismeretlen. Nincs jelene, sem jövője. A percnek, a pillanatnak él, annak a momentumnak, amikor bejön a szeretett xy, megrázza sörényét, és elnyeríti, hogy kell neki egy pozíció. A munkáltató ilyenkor megteremti neki a pozíciót, melynek paramétereit feltölti a portálra. Feltételként megszabja, hogy a kandidátusnak 14,729 centiméteres, 15,8 napja formázott szőkés-barna hajkoronával kell rendelkeznie. Ki okos, el sem olvassa, s nem jelentkezik. Csak az ostobák és a csodát remélők pattannak, körmölik rá gyorsan a megadott új azonosító számot formanyomtatványaikra, melyeket számítógépükön tárolnak, abból a megfontolásból, hogy ha eljön az ő idejük, ne kelljen elhamarkodottan cselekedniük.

És folyton akadnak olyanok, akik azt hiszik, eljött az idejük.

A közszolga portál ily módon egy habos tejeskávé. A habot az ismerős fölözi le, ami alatta van, az a régi ismerősé, ki évekkel korábban játszotta el a védenc szerepét, pozíciót követelve magának. A kockacukor elvetve. Miután mindenki megitta keserű serkentőjét, az édesítőszer a kukában landol, ott, ahol a papírjaim, melyeket gondosan fogalmaztam meg, nehogy elcsússzak egy apróságon. A részletek azonban senkit sem érdekelnek. Persze a lényeg sem.

Papírjaimat kihányák a kukába.

A pályáztató megvakarja kátyús homlokát, hogy már megint mennyi iratot kell betömködnie a szemetesládába. Mit szól majd a köztisztasági? Aztán kiüríti méregpoharát, és lezártnak minősíti a versenyvizsgát.

Azt sem tudja, hogy én is a kukában vagyok, pedig ott vagyok.

A nyertes elfoglalja helyét. Könnyű a dolga, hisz már mindenki évek óta ismeri. Mégis nehéznek ítéli meg a sorsát, ködfelhők hagyják el ziháló orrcimpáját. Leül, és kinéz az ablakon, tekintete belevész a rojtos messzeségbe. Majd csak lesz valahogy, mondja, s kicsomagolja uzsonnáját.

A munkáltató megszünteti hirdetését, úgy tesz, mint aki személyes beszélgetés alapján döntött. És megír egy e-mailt: „Sajnáljuk, de most nem ön kapta meg az állást”. Lenyomja az entert, én pedig magamévá teszem, hogy esetleg majd visszahívnak, legyek résen. Örülök, hogy sajnálnak, és megígérem magamnak, hogy résen leszek, hátha visszahívnak.

Papírjaimra azonban mások firkantják rá a nevüket. Csak a pozíciót lopják el tőlem, nem nagy ügy.

Ám a végső legközelebb őket sem kíméli, ők is a kukába kerülnek.

Lassan-lassan így nem leszünk nagyobbak egy kukánál. Mindeki benne lesz a kukában – papírgalacsinként. Mindenki kapni fog egy azonosító számot, hogy könnyebb legyen nyilván tartani, hány fecni lakja a kukányi országot, és ki nem kapott még éberségre intő e-mailt.

Csupán a pályázatnyertes nem lesz velünk. Ő nem az állam része, mert ő a teteje. Ül a kukán, kajánul vigyorog, és üres tekintettel néz ki az ablakon. Maga előtt látja a rengeteg kukát, de a fenyítést nem veszi magára. Mert nem tud semmit, nyelvének hegyéről ködbuborékok vetik bele magukat a semmibe. Étvágya hatalmas, nyáladzva fogyasztja el uzsonnáját. De nem mozdul, jó neki a kukán. Ma is, holnap is, holnapután is, ameddig él, ugyanazokat a mozdulatokat fogja ismételgetni. Néha megír egy-egy e-mailt, és szétküldi a levelezőlista tagjainak.

Papírjaim ismét olvasatlanul landolnak a kukában.

De neki továbbra is kifogástalan az étvágya, nem érzi a hullaszagot. Kinéz az ablakon, és nem lát semmit.

Már nem lát semmit.

Mert a kukák alatta vannak, ő meg rajtuk trónol.

Mert ő a nagyfőnök a kukák felett.

Ott marhul, és nagyon élvezi.

Még mindig nem tudja, hogy én is a kukában vagyok.

Már nem is fogja megtudni, hogy mindenki a kukában végzi.

Two girls on the street

Magyar filmet újít fel Martin Scorsese alapítványa

Két lány az utcán (Hungary/1939) by Tóth Endre/André de Toth

A Martin Scorsese által 2007-ben a világ filmörökségének megőrzésére és restaurálására létrehozott nonprofit szervezet, a World Cinema Foundation 2010, egy magyar film restaurálását is támogatja. A Két lány az utcán 1939-ben készült, és Tóth Endre rendezte. A World Cinema Foundation angol felirattal ellátott 35 mm-es kópiája az alapítvány honlapjára is felkerül majd. A felújítás kivitelezője a Cineteca di Bologna és a L’Immagine Ritrovata Laboratory, ahol januárban kezdődnek meg a munkálatok.

(Infók a film cselekményéről: itt)

André de Toth was a great filmmaker, we are indebted to him for a number of extraordinary films (dating back to his first Hungarian works) and many masterpieces. He fought to make ambitious films and refused to work under a studio contract, thus showing a rare desire for freedom […] One day, following a screening of Round Midnight, de Toth told me, „You made me cry. And it’s hard to cry when you only have one eye”. He comforted and supported me. He was never bitter, he would never have said something like: „Cinema was better when I was making films”. He remained curious, open-minded; he battled for the American Cinematheque on Hollywood Boulevard […] „We’re like passengers driving at full speed on the new highways of communication”, he wrote. „It’s the same road since 1895, only it’s slippier because of the sweat and the blood and with more cracks: each of them a broken dream. These past hundred years have been terrible, yet we’ve enjoyed every single minute of them. As long as this fever, this love for making films survives, nothing will ever change.” On his sets, one big sign read, „Drama should occur in front of the camera, not behind it”, another, „Technology will never replace brains and intelligence”.

(Bertrand Tavernier)

Two girls on the street

Written by Emőd Tamás, Török Rezső, adapted by André de Toth. Editing: Kerényi Zoltán. Director of Photography: Vass Károly. Production designer: Langermann Gizella. Produced by: Lévay Béla. Production Company: Hunnia Filmgyár. Starring: Bordy Béla (Torma Vica), Tasnádi Fekete Mária (Kártély Gyöngyi), Vaszary Piroska Pletyus (as Vaszary Piri), Csortos Gyula (Filc bácsi), Ajtay Andor, István Csiszár, Kovács Károly Lali. Running time: 85′. Language: Hungarian with French/English subtitles. From: Magyar Nemzeti Filmarchívum (Hungarian National Film Archive).

Restored in 2010 by the World Cinema Foundation at Cineteca di Cineteca di Bologna/L’Immagine Ritrovata Laboratory.

Notes on the restoration

The restoration of Két lány az utcán used the original 35mm camera and sound nitrate negatives preserved at the Magyar Nemzeti Filmarchívum (Hungarian National Film Archive). The digital restoration produced a new 35mm internegative.

Mission

The World Cinema Foundation (WCF) is a non-profit organization dedicated to preserving and restoring neglected films from around the world – in particular, those countries lacking the financial and technical ability to do so.

Established by Martin Scorsese, the Foundation supports and encourages preservation efforts to save the worldwide patrimony of films, ensuring that they are preserved, seen and shared. Its goal is to defend the body and spirit of cinema in the belief that preserving works of the past can encourage future generations to treat film as a universal form of expression.

Cinema is an international language, an international art, but, above all, it is a source of enlightenment. There are wonderful, remarkable films, past and present, from Mexico, Eastern Europe, the Middle East, Latin America and Central Asia that deserve to be known and seen. Martin Scorsese has created the World Cinema Foundation with the specific purpose of calling attention to the global cause of film preservation.

Composed of filmmakers from every continent, the World Cinema Foundation breathes life into the idea that when a cultural patrimony is lost, no matter how small or supposedly „marginal” the country might be, we are all poorer for it.

From the chairman, Martin Scorsese

The World Cinema Foundation is a natural expansion of my love for movies. Seventeen years ago, together with my fellow filmmakers, we created The Film Foundation to help preserve American cinema. Much has been accomplished and much work remains to be done, but The Film Foundation has created a base upon which we can build. There is now, I believe, a film preservation consciousness.

The World Cinema Foundation is being created to help developing countries preserve their cinematic treasures. We want to help strengthen and support the work of international archives, and provide a resource for those countries lacking the archival and technical facilities to do the work themselves.

I am honored to be joined on the Advisory Board of by Fatih Akin, Soulemane Cissé, Guillermo Del Toro, Stephen Frears, Alejandro Gonzales Inarritu, Abbas Kiarostami, Deepa Mehta, Ermanno Olmi, Raoul Peck, Cristi Puiu, Walter Salles, Abderrahmane Sissako, Elia Suleiman, Bertrand Tavernier, Wim Wenders, Wong Kar Wai, Tian Zhuangzhuang and other filmmakers who share the common goal.