„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. december 28., kedd

Perpetuum mobile


Volt egy utam karácsony előtt. Illetve két utam volt: az egyik az ország nyugati csücskébe vezetett, a másik haza, keletre.
Ha viszont pontosan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy talán egyetlen utam sem volt. Nem biztos, hogy volt, mert minden csupán káprázat és szemfényvesztés.
Mert lehet, csak képzelődtem, és valójában sehová sem mentem.
A kupé hideg volt és sötét, ezért kinéztem az ablakon, hogy lássak egy kis fényt. Kinéztem ezért a fekete kupé fekete ablakán, de semmit sem láttam, csak fénytelenséget. A távlat fénytelenségét. Sötét volt bent is, sötét volt kint is.
Hideg volt bent is, hideg volt kint is.
Pedig kedves barátomnak egyszer megfogadtam, hogy sosem írok többé a vonatokról. És a kedvéért tényleg sosem írtam volna többé a vonatokról, ha az életem nem fonódik össze az utakkal és a vonatokkal.
Mert hol van ma a barát?
És hol vagyok én?
Talán már én sem vagyok. Mert minden káprázat és szemfényvesztés. Talán én is az vagyok. Talán én sem vagyok már sehol, csak a nagy semmi van bennem.
Ha a semmi létezik, akkor bennem van.
Annak édes reményében szálltam le a szerelvényről, hogy majd látok egy kis világosságot. Hogy meglátom a karácsony világosságát. Az utca azonban sötét volt. Sötét volt, és hideg. Csupán az ablakokban villogtak az ordináré szivárványok. A műszivárványok a káprázat borús egén.
Ki volt az az ostoba, aki mindezt kitalálta?
S ki az az ostoba, aki mindezt befogadja?
Hol vagyok én, és hol az otthon?
Mielőtt a vonatra felszálltam, még pislákolt bennem a honvágy gyenge lángja. Miután a vonatról leszálltam, kialudt bennem a honvágy utolsó lángja is. Az otthon már nem otthon, és a vendéglátó hely sem vendéglátó hely már.
A jó elszállt. A gőzölgő tea melege van csupán még meg emlékfoszlányként, de talán már így sem. Hisz minden csak káprázat és szemfényvesztés. A tea is, meg a barát is.
Csizmák a kirakatokban. Csillogó csizmák a villogó kirakatokban. Sötét gondolatok a még sötétebb agyakban.
Hol vannak a barátok és hol vannak az otthonok? Hol a határ nyugat és kelet között?
Sötét és hideg és távoli a táj. Sötét és hideg és távoli a szív. Nincsenek határok és nincsenek otthonok, csak a barátságtalan távlatok tartják még össze a szerelvényeket. Köztük mi vagyunk. Mi vergődünk az örökmozgó szerelvények fénytelenségben, a fagyos messzeségben.
Vergődünk belül, és vergődünk kívül.
Vergődünk, hogy legyünk még. Mi legyünk, ne más, senki más. Hogy duplán legyünk, esetleg triplán. Legyünk-legyünk. Valakik legyünk.
Valakik a sötétség hidegségében. A hideg sötétségben.

6 megjegyzés:

Éva írta...

Kint is vagy és bent is, ahogy az LGT dalolta hajdanán. Csak a boldogság hiányzik...
Ez a lelki vonatozás nagyon elgondolkodtatott, Enkő.

Üdvözlettel
(relativan Nyugatról)

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Pokoli hangulat, szeretethiány, arrogancia, értéknélküliség, materializmus, agresszió, sötét jelenkor. Dekadens világjelenség, amely ellen küzdenünk kellene. De hogyan?

Minden jót kívánok nektek,
Enikő

Éva írta...

Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hová tart a világ? A mennyekbe nem fogunk bevonatozni, az már biztos. Küzdünk akkor is, ha tesszük a dolgunk becsülettel, a többi majd elválik.

Légy jó
Éva

Antic Hay írta...

Most kimondtad, nyűglődésem, fájdalmaim, tehetetlenségemet, mely ellen küzdeni /"De hogyan?" - kérdezed / aztán újabb és újabb elbukásom, megaláztatás, röhögések // s az emberkerülés /// elfáradtam

alburnus írta...

Aranyoskám, talán túl komorra sikeredett ez az írás, én úgy vélem, az élet akkor szép, ha mi tesszük olyanná, mi teremünk távlatot naponta és nem hagyjuk, hogy a mindenhonnan ránktörő sötétség körülvegyen. Egyébként meleg szeretettel kívánunk innen a Pece partjáról sok-sok, kívül-belül derűs napot az új évben.
0leli KATANTI

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Köszönöm szépen a jókívánságokat és a látogatást.
Én is hasonlókat kívánok Önöknek a Pece partjára: a magyar Párizshoz méltó s illő életet (+ életvitelt :)).