Bánsági magyar világ

Zűrök a tájház háza táján

A Bánság szabadtéri néprajzi múzeuma Temesvár egyik legkellemesebb természeti környezetében várja a látogatókat. A létesítmény hosszas és fárasztó lobbit követően 1971-ben nyílt meg, és egy magyar tájház is helyet kapott benne. Erre akár még büszkék is lehetnénk, ha a porta gondnokai úgy mutatnának be minket a látogatóknak, amilyenek voltunk, vagyunk.

Temesváron Ioachim Miloia művészettörténész, a Bánsági Múzeum egykori igazgatója vetette fel elsőként a skanzen létrehozásának gondolatát. Miután 1928-ban részt vett a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeum megnyitóján, engedélyt kért a Béga-parti város elöljáróitól, hogy a Hunyadi-kastély udvarán felállítson néhány régi fatemplomot, falusi keresztet és parasztházat. Az általa felvállalt feladatot tovább vivő gyűjteménykezelőknek, folkloristáknak csak 1967-ben sikerült elérniük, hogy a helyi tanács kijelöljön számukra egy város végi területet, amely adottságai tekintetében utólag kiválónak bizonyult. Az erdő széli övezetben 1971. augusztus 20-án nyílt meg a Bánság történelmének nyitott könyveként számon tartott falumúzeum, amely 1999. december 22-én vált önálló intézményé (a jelzett időpontig a Bánsági Múzeum részlegeként működött). Egyediségét az adja, hogy az egyetlen Romániában, amely a templom, az iskola, a községháza, a művelődési otthon és a kocsma egyazon téren való elhelyezésével a hagyományos faluközpont arculatát rekonstruálja. A régmúltból a mába menekített épületegyüttest élővé azzal varázsolják, hogy a szomszédságukban felállított színpadon vasárnaponként fellépő néptánccsoportok közösen is eljárják a hórát.

Az egyetemes román tradíciók talán picit túlzásba is vitt őrzése mellett a komplexumban a Bánságban élt és élő nemzetiségek, így a svábok, bolgárok, csehek, zsidók, krasovánok, szerbek, szlovákok, cigányok, és újabban az ukránok is képviselve vannak. Következésképp: a megalapítókra, szervezőkre és működtetőkre ilyen megközelítésben senki sem panaszkodhat. Mi több, még a Baragánba elhurcolt „kulákok” 1951-ben emelt falvairól is képet nyújt itt egy pusztai lakóépület. Utóbbit a Politikai Foglyok Egyesülete emelte 2002-ben, azt hiszem, örenőről.

A bánsági magyar népi kultúrát idéző fatornácos házat a Lugos melletti Babsáról szállították ide, s kívülről szemlélve csakis azt mondhatjuk róla, hogy egyike a Dél-Alföldre jellemző portáknak, hisz még az udvaron felhúzott kotárka (góré) is ezt az álláspontot támasztja alá. A küszöbön beljebb lépve azonban eloszlanak fejünk felől a rózsaszín felhők: az ütött-kopott, poros szobabelsőt és a gyéren felszerelt konyhát látva a betérő csakis arra a következtetésre juthat, hogy a Temesközben letelepedett magyarok igen trehány népek lehettek. Mert ha összehasonlítjuk a szomszédos szlovák házzal, vagy a távolabbi svábbal, el kell ismernünk, hogy a miénk a legszegényebb, a legelhanyagoltabb, a „legsnasszabb”. Míg a használati eszközök mellett a legtöbb kiállítótérben az illető népcsoport viseletét is bemutatják, a miénkben még egy ráncos csizma sem árválkodik. Pedig, ha jól emlékszem, régebben felfedezhető volt e ház tartozékai, díszei között egy-két pár ilyen lábbeli. Abban viszont biztos vagyok, hogy tulipános ládáink fellelhetők a múzeumban, csakhogy nem a mi „felségterületünkön”, így nem a mi látványtárunkat gazdagítják. És aki nem tudja, kihez tartóznak valójában e bútordarabok, az el is hiszi, amit lát.

Mindezeket átélve s megtapasztalva, úgy éreztem, lépnem, lépnünk kell, ezért felhívást tettem közé a helyi magyar nyelvű hetilapban. Ebben arra szólítottam fel a Bánságban élő magyarokat, hogy amennyiben lehetőségük van rá, segítsenek kipofozni, élvezhetőbbé, s múltunkhoz, közvetve tehát hozzánk is méltóbbá tenni a Babsa-lakot. Azóta eltelt már néhány hónap, mégis csupán egyetlen temesvári hölgy keresett meg, aki hajlandó lenne időt és energiát áldozni a házikó rendbetételére. Hogy másokat együttes erővel sem sikerült mozgosítanunk, nem is csodálom, hisz pályázni s gyűjteni kellene, pótolni a hiányokat, bekopogtatni az otthonokba, megzavarni a családok meghitt mindennapjait, összeszedni a szekrények alján és a padlásokon, pincékben kallódó régiségeket, avagy a még most is használatban lévő régi holmikat, a paraszti élet tárgyi emlékeit, ami egyáltalán nem egyszerű, hisz a második világháború után a bánsági magyar falvak erőteljesen városiasodtak és modernizálódtak, elveszítették egyéniségüket, jellegzetességeiket. Ilyen szempontból a kirajzási területek (főként Csongrád és Békés megye) nyújthatnának támpontot a kiállítás autentikusabbá tételében, összeállításában.

Jóllehet a skanzen honlapja szerint a magyar parasztok egy csoportját a 20. század végén (ami nyilván bocsánatos elírás) költöztették a román Babsa mellé, ahol létrehozták a saját kolóniájukat (ugyanerről az oldalról korábban azt tudhatta meg az olvasó, hogy a betelepített magyaroknak a helyi románok építettek házakat), az igazság az, hogy a temesrékási járás kisközségének helyén a magyarok már a honfoglaláskor megvetették a lábukat, majd ugyanitt összetartó agrárközösségeket képeztek. A középkorban három falu alakult meg a területén: Felsew Bapsa, Also Bapsa és Kewzepsew Bapsa. 1480-ig mindhárom két Pilis megyei nemes, Pomázi Czikó Sandrin és János birtoka volt, majd Macskási Tárnok Péteré és Derencsényi Imréé lett, miután Mátyás király nekik adományozta. Aztán Básthy Gáspár tulajdonába mentek át, 1488-ban tőle vásárolta meg a telkeket a c(z)ikóvásárhelyi kastély birtokosa, Haraszty Ferenc szörényi bán. A románok csak a 18. században sokasodtak meg Lugos vonzáskörzetében.

Tény, hogy a több hullámban és sokféleképpen zajlott telepítés következtében a lakosság nemzetiségi összetételét nézve a Bánság a történeti Magyarország legtarkább vidéke lett. Bár a török kivonulása után több ezer magyar költözött be az újjászületett városokba (Temesvár, Nagybecskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor fordult jóra, amikor Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes kivételével 1778-ban Mária Terézia királynői rendeletének tulajdoníthatóan a Bánság közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. Ezt megelőzően a magyar rendek többször tiltakoztak az országgyűléseken a bánsági területek „alkotmányellenes” állapota ellen, és álhatatosan követelték a tartomány visszacsatolását Magyarországhoz. A török kiűzetése után a bécsi kormány ugyanis nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, hanem a háborúk tetemes költségeire hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította.

A magyarok sokat hangoztatott betelepítését többnyire a földesurak szervezték meg, nem pedig a kamara, azzal a céllal, hogy javarészt dohánykertész községeket hozzanak létre. Az ekkor született települések zöme csak néhány évig állott fenn, aztán lakosságuk szétszéledt. 1781-ben például Békés vármegyei reformátusok alapították meg Ittebét, 1782-ben felső-magyarországi katolikusok Csókát, a Heves vármegyei Erdőtelekről jött telepesek pedig Párdányban szálltak meg 1783-ban, de a Béga gyakori áradásai miatt végül átköltöztek Ótelekre. Végvár (Rittberg) tiszántúli és sárközi református magyarokból jött létre a 18. sz. végén. Alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád vármegyei dohánykertészek építették fel viszont Szajánt (1804), Magyarszentmártont (1806), Majláthfalvát (1819), Gátalját (1823), Udvarszállást (1835), Magyarszentmihályt és Ürményházát (1840 körül).

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után azonban a bánsági részeket ismét elszakították Magyarországtól, és Szerb Vajdaság, valamint Temesi Bánság néven Ausztria koronatartományává tették. Ez az állapot 1860-ig állt fenn, amikor Ferenc József Októberi Diplomájában újra elrendelte a Bánság Magyarországhoz csatolását, így a vármegyék itt is megalakultak.

A magyar népesség ide csábítása főként 1867 után vált hangsúlyosssá, s mivel 1873-ban a határőrvidéket megszüntették, illetve polgári igazgatás alá vonták, a Bánság lett Magyarország telepítési akcióinak kizárólagos színtere. 1876-ban népesedett be Felsőmuzsaly és Torontálkeresztes, 1881-ben Szapáryfalva (tiszántúli reformátusokkal), 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza (bukovinai székelyekkel) – ezeknek már csak némelyike őrzi magyar eredetét. 1891-ben Újszentes (Vadászerdő) Szentesről, 1893-ban Nagybodófalva Makó és Szeged vidéki reformátusokból, 1894- ben Igazfalva Békés és Csongrád vármegyéből jött földművesekből, kubikusokból szerveződött, alakult meg. 1890-1913 között további tizenhat bánsági községbe költöztek be magyarok. Ennek ma már csak a nyomaival találkozunk, hisz a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti részét Romániának, nyugati és déli részét pedig Jugoszláviának, azaz a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélte, s csupán az északi csücskét tarthatta meg Magyarország.

A tájház megóvásának, felkarolásának fontossága tehát megkérdőjelezhetetlen. Olyan értékeket őrizhetne meg ugyanis az utókornak, amelyek a hétköznapokból, a magyar jelenből sajnos már hiányoznak. Ennek fényében teljesen lényegtelen, miért pont egy babsai parasztgazdaság képvisel bennünket a temesvári skanzenben.

(megjelent az Örökség c. folyóirat 2010/7-8. számában)