Nézeteltérés

Fejjel lefelé csüngött a hosszú lábú, karcsú reflektor vékony nyakában, és így szétverte a játszóterünket, amelyen némelykor kiereszthettük a gőzt. Ki függesztett fel oda?, kezdtem nyomozásomat, és szemeimet az égnek meresztve bámultam rőt pájeszát, amely által felköttetett a póznára. Hát ki, hát ki, mégis, mit gondolsz?, válaszolta ő ironikusan, noha pillanatnyi kiszolgáltatott helyzete ezt semmiképp nem engedte meg neki. De ő csak azért is szemrehányásokat tett nekem, amiért még nem vágtam le onnan. Mondtam ezért neki, mi a fenét akar tőlem, hisz nem én tehetek arról, hogy ő oda felköttetett. Ne rám haragudj, kolléga!, intettem aztán móresre, s tovább álltam.

Aznap nem mentem be az órákra, inkább megnéztem, miként rajzol kilenceseket a hatodikos a homokba, amit nyilván nem azért helyeztek ki az udvarra, hogy ő a szemcsékkel számjegyeket firkáljon a kőkockákra. Ha felkerekedik a szél, mindannyiunk szája s miegyebe tele lesz a te gyilkos poroddal, szóltam hozzá fenyítően, ezzel kívántam érzékeltetni vele kisebbségét, ám a felnőttek dacával ő rám sem hederített, mukkanás nélkül folytatta korábbi foglalatosságát. Ebben a gyötrelmes némaságban nézegettem percekig, miként tünteti el lassanként kínzatásunk elvetemült helyszínét. Kinek hiszed magad?!, vágott vissza, miután megunta, hogy figyelem. Erre visszaandalogtam az akasztott emberhez, aki még mindig szitkozódott, főként miután észre vette, hogy felé vettem az irányt.

Nem teketóriáztam, felkerestem a barátnőmet. Kertes házban lakott, meglehetősen messze tőlünk, de ez engem egyáltalán nem aggasztott, arra gondoltam, legalább nem kell otthon raboskodnom és hallgatnom nagyanyámat, amint a tévéjét csapkodja tenyerével a sűrűn ismétlődő híradók előtt.

A lányra a nappaliban találtam rá. Rózsaszín gyöngyöket fűzött fel éppen egy cérnaszálra, amely hosszabb volt a szobánál, ezért csak úgy tudta véghez vinni megbízatását, ha le-föl járkál. Ki a szobából, be a szobába. A fonal ugyanis csak ekként varródott el, s a gyöngyök is csak eme rituálé betartása mellett nem gurultak vissza díszes dobozkájukba. A mamáját is megismertem azonnal, hisz sokat mesélt róla előzőleg. Valójában még mielőtt beléptem hozzájuk, tudtam, hogy az lesz az ő anyukája, akinél gyöngyökkel teli faládikát találok. Ő volt az. Sziluettjének árnyéka a fali perzsaszőnyegre vetült, és így csak homályosan láthattam a lila szemű párducot, amelyről szintén sokat mesélt nekem az én drága cimborám.

Amit tehát az iskolában nevezett fogdában nem leltem meg, az náluk fokozottan jelen volt. Sárga széket toltak alám, amelynek bársonyborítású vörös ülőkéjén tulipánok és amarilliszek bólogatták fodros tölcsérfejecskéiket, változatos szirmaikat pedig mintha a szőnyegre ejtették volna le, hisz akkora színorgiát kavartak a perzsán, hogy nem jött, hogy elhiggyem, létezik egy megálló ezen a hétköznapi földgolyón, ahol nem a szürke a meghatározó – s az egyetlen.

És mindennek tetejébe jöttek a sütik is, meg az üdítők mindenféle színárnyalatban. Le sem írhatom, hisz még az előételként felszolgált erdei málna is a világ millió tónusát villantotta fel szerény magasságaink előtt, én pedig mint egy kiéheztetett haramia, annyit tömtem magamba az elébem került finomságokból, amennyit csak elbírtam.

Ezúttal tehát nem bántam meg, hogy meglátogattam, illetve egy picit azért mégis; általában ugyanis igen szokványosra sikerednek pajtási összejöveteleink. Mert ha rajtunk kívül egyéb fehérnépek is feltűnnek a porondon, mulatságunknak annyi. Agytekervényeink szellemi szféráiból ilyenkor bizonyos elmés női praktikákkal biztosan előcsalogattatnak a szomszédok, hogy aztán egyenes logikai úton lehessünk beterelve a főtéri fodrászszalon csapdájába, majd onnan a hajszobrász összes kliensének konyhájába, vécéjébe s hálószobájába, a kuncsaftok ismeretlenül is ismerős szeretőihez, akiknek csínytevéseit egytől egyig ki kell elemeznünk, pardon nincs. Az intim egészségügyi problémák úgyszintén terítékre kerülnek, az pedig, hogy mikor, előbb, vagy utóbb, kizárólag a csevegők életkorától függ. Minél idősebbek, annál előbb és annál kimerítőbben tárják elénk a téma minden szépségét.

Barátnémnál ez most nem így történt, hanem másképpen. Nála a zabálás pótolt mindent, de mindent, nyilván azért, mert a mamája nagyon szégyenlős volt. Vagyis csakis azért, hogy egészen pontosan fogalmazzak, mert nagyon szégyenlős volt, vendégeket sosem fogadott. Sosem beszélt, sosem kérdezett semmit, de elvárta, hogy megdicsérjem. Ezen okból kerültek a cukrásztermékek elébünk, majd tányérunkról a falra, amikor már tényleg sehová sem fértek be. Az epret, a barackot, a szilvát így hasznosítottuk tapétaként, desszertként pedig a csíkos szobacicáját, mert mindenbe belekotnyeleskedett, mintha legalábbis a házinénijét akarta volna helyettesíteni. Szóval őt is szépen felkentük a csiricsáré kárpitra, még jól is nézett ott ki, teljesen beleillett természetes környezetébe, a gobelinek és a csendéletek tarka miliőjébe. Vagyis jobban mutatott ott, mint a konyhaasztalon, ahol a mama állati sütiket gyúrt továbbra is, ki tudja, meddig. Mi ezt már nem tudtuk meg, mert egyszerűen kulcsra zártuk az ajtót, és nem engedtünk be több édességet.

Ezek után jól esett kedden ismét betagozódni abba a mocskos szürke oskolába, amelynek udvaráról időközben sem mozdult el a világítótest, a világítótestről pedig a tag, akit az én mélységesen megvetett szürkepongyolám feszített ki el nem követett gyermekcsínyeiért. Kicsit lelkiismeret-furdalásom támadt emiatt, úgy hittem, azért következett be mindez, mert hatótávolságon kívülre küldtem a hárpia labdáit, benne pedig feltornyosultak a testéből kirobbanni szándékozó feszültségek. A vénlányokkal ez már csak így van, ők megváltoztathatatlanok, nyugtáztam, én ezzel tisztában vagyok. Az eszemen azonban nem fognak túljárni.

Nem, és nem.

Kinyitottam az udvar felé nyíló ablakot. A hatodikos még mindig kilenceseket rajzolt a homokba.

Nem, és nem.

Rendesen becsaptam magam mögött az ajtót. Nagyanyám aznap már nem ütlegelte a tévéjét. Biztos voltam benne, hogy megvan rá a nyomós oka.

Reggel kinyitottam az ajtót és becsuktam az ablakot. A hatodikost a kilencedikes váltotta fel, aki hatosokat rajzolt a homokba.

Vagy csak hibás a nézőpontom, és nem ez lenne a dolgok reális állása?

(részlet a munkapéldányból)