A kukák királya

Közszolga portál – álmaim állásának tárháza. Mikor ez kimondatik, értelmetlenné válik minden további magyarázkodás, hisz nem él ma olyan felnőtt magyar, ki legalább egyszer ne látogatta volna meg. Ha nem másért, kíváncsiságból.

Szükségből viszont biztosan.

Csupán a pályáztató nem tartozik közzénk. Ő már megkapta, amit akart, nevét többnyire a portálról ismerik. Mert amúgy ismeretlen. Nincs jelene, sem jövője. A percnek, a pillanatnak él, annak a momentumnak, amikor bejön a szeretett xy, megrázza sörényét, és elnyeríti, hogy kell neki egy pozíció. A munkáltató ilyenkor megteremti neki a pozíciót, melynek paramétereit feltölti a portálra. Feltételként megszabja, hogy a kandidátusnak 14,729 centiméteres, 15,8 napja formázott szőkés-barna hajkoronával kell rendelkeznie. Ki okos, el sem olvassa, s nem jelentkezik. Csak az ostobák és a csodát remélők pattannak, körmölik rá gyorsan a megadott új azonosító számot formanyomtatványaikra, melyeket számítógépükön tárolnak, abból a megfontolásból, hogy ha eljön az ő idejük, ne kelljen elhamarkodottan cselekedniük.

És folyton akadnak olyanok, akik azt hiszik, eljött az idejük.

A közszolga portál ily módon egy habos tejeskávé. A habot az ismerős fölözi le, ami alatta van, az a régi ismerősé, ki évekkel korábban játszotta el a védenc szerepét, pozíciót követelve magának. A kockacukor elvetve. Miután mindenki megitta keserű serkentőjét, az édesítőszer a kukában landol, ott, ahol a papírjaim, melyeket gondosan fogalmaztam meg, nehogy elcsússzak egy apróságon. A részletek azonban senkit sem érdekelnek. Persze a lényeg sem.

Papírjaimat kihányák a kukába.

A pályáztató megvakarja kátyús homlokát, hogy már megint mennyi iratot kell betömködnie a szemetesládába. Mit szól majd a köztisztasági? Aztán kiüríti méregpoharát, és lezártnak minősíti a versenyvizsgát.

Azt sem tudja, hogy én is a kukában vagyok, pedig ott vagyok.

A nyertes elfoglalja helyét. Könnyű a dolga, hisz már mindenki évek óta ismeri. Mégis nehéznek ítéli meg a sorsát, ködfelhők hagyják el ziháló orrcimpáját. Leül, és kinéz az ablakon, tekintete belevész a rojtos messzeségbe. Majd csak lesz valahogy, mondja, s kicsomagolja uzsonnáját.

A munkáltató megszünteti hirdetését, úgy tesz, mint aki személyes beszélgetés alapján döntött. És megír egy e-mailt: „Sajnáljuk, de most nem ön kapta meg az állást”. Lenyomja az entert, én pedig magamévá teszem, hogy esetleg majd visszahívnak, legyek résen. Örülök, hogy sajnálnak, és megígérem magamnak, hogy résen leszek, hátha visszahívnak.

Papírjaimra azonban mások firkantják rá a nevüket. Csak a pozíciót lopják el tőlem, nem nagy ügy.

Ám a végső legközelebb őket sem kíméli, ők is a kukába kerülnek.

Lassan-lassan így nem leszünk nagyobbak egy kukánál. Mindeki benne lesz a kukában – papírgalacsinként. Mindenki kapni fog egy azonosító számot, hogy könnyebb legyen nyilván tartani, hány fecni lakja a kukányi országot, és ki nem kapott még éberségre intő e-mailt.

Csupán a pályázatnyertes nem lesz velünk. Ő nem az állam része, mert ő a teteje. Ül a kukán, kajánul vigyorog, és üres tekintettel néz ki az ablakon. Maga előtt látja a rengeteg kukát, de a fenyítést nem veszi magára. Mert nem tud semmit, nyelvének hegyéről ködbuborékok vetik bele magukat a semmibe. Étvágya hatalmas, nyáladzva fogyasztja el uzsonnáját. De nem mozdul, jó neki a kukán. Ma is, holnap is, holnapután is, ameddig él, ugyanazokat a mozdulatokat fogja ismételgetni. Néha megír egy-egy e-mailt, és szétküldi a levelezőlista tagjainak.

Papírjaim ismét olvasatlanul landolnak a kukában.

De neki továbbra is kifogástalan az étvágya, nem érzi a hullaszagot. Kinéz az ablakon, és nem lát semmit.

Már nem lát semmit.

Mert a kukák alatta vannak, ő meg rajtuk trónol.

Mert ő a nagyfőnök a kukák felett.

Ott marhul, és nagyon élvezi.

Még mindig nem tudja, hogy én is a kukában vagyok.

Már nem is fogja megtudni, hogy mindenki a kukában végzi.