„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. december 24., péntek

Szeretetszolgálat – szolgálati szeretet

Matos Ferenc kanonok isten végtelenségéről és az ember esendőségéről

 Boldog karácsonyt! Frohe Weihnachten! Craciun fericit!

Matos Ferenc kanonok-plébánost a nagyváradi Caritas Catholica tiszteletbeli elnökeként ismerték országszerte. A vele való néhány év előtti beszélgetésemkor úgy vélte, nyugdíjba vonulását követően hozzá nem értő, méltánytalan kezekbe került mindaz, ami az ő szolgálati idejében megvalósult: a váradszőlősi óvodát felszámolták, a tésztagyárat bezárták, a búzát ellopták, az alapító nevét pedig bemocskolták. A tisztelendő ezért több kötetes könyvben kívánta megírni emlékeit. Az interjú felidézésével szent karácsony ünnepén rá emlékezek.

  
Isten tenyerén

„Megjártam a Szekuritáté valamennyi börtönét, a stressz tönkretette a májamat. Mégis azt kell mondanom: boldog vagyok, mert isten előtt állhatok.”

– Élete során számtalanszor megszégyenítették. Miből merített erőt ahhoz, hogy túlélje a sorozatos megaláztatásokat?
– Mindenekelőtt abból, hogy tudom, a teremtő isten, a nagyságos alkotó végtelenül szereti s megjutalmazza mindazokat, akik hűségesek hozzá. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a világban nincsen szenvedés, kín és keserv. A sötét erők ugyanis mindenütt jelen vannak és működnek. Isten azonban eléggé hatalmas ahhoz, hogy sikerrel vegye fel a harcot a fellázadt szellemi erőkkel és a sátánnal. Sokan persze elkeseredésükben az összes valódi értéket kizárják életükből: az ilyenek csupán az utca végéig látnak és mindenre képesek. Így érvelnek: ez van, ezzel kell együtt élnünk. Egy nagy csudát!, hisz semmit sem vehetünk bizonyosra. Szinte már közhelynek számít, hogy isten szerepét mára a pénz, a vagyon vette át, az üres felfuvalkodottság. A magasságos természetesen megengedte ennek bekövetkeztét, mert ő választási szabadságot adott nekünk.
És hogy mi adott még erőt? A valóság. Ady Endrétől az Afrika-kutató Schweitzer Albertig az emberiség tehetségtelenebb egyedei mindenkit bemocskolnak. Vörös Győzőt például már 26 éves korában a világ legnagyobb egyiptológusaként tartották számon a szakmai körök, Magyarországon viszont legazemberezték. Én ezzel tisztában voltam, amiként azzal is, hogy az Atya által nekem több adatott meg, mint másnak.

– És kihasználta?
– A háborúk után misszióba készültem. Valaki azonban azt tanácsolta, ne menjek se Afrikába, se Ázsiába, mert ott rettenetesen nehéz kibontakozni, s fizikailag az éghajlat is kikészítene; inkább keressek magamnak egy olyan vidéket, ahol szerencsétlen, elhagyatott emberek élnek, azokon segítsek. Erre én Budapestről visszajöttem Erdélybe. Összeütve a bokámat a püspök úr előtt, kijelentettem: oda megyek, ahová senki nem megy – a legkietlenebb vidékekre. Arra kértem, azt a plébániát rendelje hozzám, ahol nagyon nehéz helytállni. Csakhogy én akkor még naiv voltam, és meg sem fordult a fejemben, hogy a szegény egyházközségekben minden egy adta romhalmaz. De végül a tudatlanságomnak pozitív következményei lettek: kitanultam az építészetet. Muszáj volt nekem, mert állami céggel nem mertem szerződést kötni, tudniillik a szóban forgó vállalatoknál már akkoriban is maffiózók dolgoztak. Csak azt nézték, mekkora hasznuk származik a megbízatásból. Reggel kilenckor megitták a kávét, délután háromkor pedig már összecsomagoltak és hazamentek. Nos, én túljártam az eszükön, kezembe vettem a gyeplőt, és létrehoztam két munkacsoportot, amelyeknek tagjait Szatmárnémetibe, a legmagasabb építészeti iskolába küldtem mesterséget tanulni.
Aztán elkezdtünk dolgozni. Három éven át Szolnokházán és környékén paposkodtam, ahol persze mindent meg kellett javítanom. Tíz község tartozott a kezem alá. Amiatt viszont, hogy hittanórákat tartottam, 1951-ben három évre elvittek innen a Kárpátokba fogolynak. Éjszaka jöttek értem, hogy elhurcoljanak. 1954-ben, Sztálin halálakor szabadultam. Ennek ellenére boldog voltam, hisz éreztem, isten a tenyerén hordoz. Az emberek is olyanok maradtak, amilyenek korábban voltak, a megoldásra váró feladatok viszont megszaporodtak. Én a huszonhatodik évemben jártam ekkor, a körülöttem lévők pedig már az öregkorukban.
Innen költöztem át Fegyvernekre. Egyéb lehetőség híján a nyári konyhában laktam, paplak arrafelé nem létezett, a templom omladozott. Akkor, amikor nem volt mit enni, én felépítettem a plébániát.

Milyen pénzből valósította ezt meg?
– Az édesanyám földjének az árából: eladtam családi örökségemet. Meg hát volt nekünk Váradszőlősön egy kertünk. Utána a Néptanács közölte a megyével, hogy én házról házra járok, és azt hirdetem, vége a demokráciának. Egyebet nem tehettek ellenem, mert jó kapcsolatot ápoltam a szekusokkal, legalábbis igyekeztem, és ezt ekkor ki is használtam. Persze hozzám csak a rangosabb tisztek jártak, akikbe volt némi intelligencia. Nem álltam ki, s megkérdeztem tőlük: „És önök elhiszik ezeket a rágalmakat?” Azt válaszolták: „Ha elhinnénk, nem kocsival jöttünk volna. Magának el kell innen mennie”. Ekként jött be a képbe Váradvelence. Ott is renoválással kezdtem. Bádoggal fedtem be a templomot, használhatóvá tettem a ripityára tört orgonát. Még a villanydrótokat is nekem kellett behúznom az ingatlanba, mivel a huzalokat régi fonott spárgák helyettesítették. A lényeg az, hogy elvégeztük a szükséges munkálatokat, és még egy papi hivatás is született.
Jómagam a hittanórákon találtam rá a küldetésemre. Nem a ministrálás varázsa, hanem a józan logika vitt rá erre az útra.

– Nem bánta meg, hogy egyházi pályára lépett?
– Isten őrizz! Egyszerűen megkérdeztem magamtól: mivé akarsz válni, te? Előbb katona szerettem volna lenni; megőrjített a hadsereg ostobasága. Hisz mi egyébnek nevezhető, amikor egymásnak mennek az osztagok, és addig kaszabolnak jobbra, balra, amíg az egyik félből több marad, mint a másikból. Tizenhárom évesen azonban rájöttem, hogy csak a legnagyobb célt szolgálva érdemes élnem, vagyis a lét forrását, akitől a világ van, és aki örök fényben lakik. Megértettem: az ember a legdrágább kincs. A teremtményt így én most nem matematikára meg irodalomra tanítom, hanem arra, ami szép, a legszebb. Becsületre, emberségre, gyermeknevelésre. Hogy úgy menjen el erről a földről, mint aki beteljesítette az alkotó terveit. Ilyen megfontolásból lettem én pap, nem pedig azért, mert példásan jámbor kisfiú voltam, majd felnőttként elfogadtam, hogy amiként a keresztény férfinak nem lehet egynél több felesége, úgy az egyház szolgálójának teljes életét kell átadnia istennek.

Szakadékban

„Vannak megtévedt papok, de nem annyian, mint amennyiről beszélnek a világiak.”

 – Talán jobban szolgálta volna istent, ha családot alapít.
– Dehogy is! Egyszer az egyik református hívő a következőket vágta a fejemhez: könnyű magának gyermkeáldásról beszélni. Azt mondtam neki: ide figyeljen, csak ebben az egyházkerületben húsz élet biztosan nekem köszönhető, pont azért, mert a gyóntatószékben kiokítottam a leendő édesanyákat afelől, hogy a magzatelhajtás gyilkosság, és aki ilyet csinál, az sosem szabadul meg az átoktól.
De menjünk tovább. Váradvelencén voltam, amikor jelezték, hogy Adyfalván leégett a templom. Kétszáz lélek élt a faluban, ám pénz sehol sem volt. Honnan is lett volna? Akkoriban még nem lehetett pályázni.

– A püspökség sem adott, ha kellett?
– Mivel huszonöt kilométeres körzetet láttam el, jeleztem, hogy motorkerékpárt szeretnék vásárolni. A hozzávalót meg is kaptam, ám később az összeget levonták a fizetésemből. Efféle személyek szolgáltak azokban az esztendőkben a püspökségen. Hogy is mondjam? Mindenki nagyon civil volt. Most is az. Elég az hozzá, a szükséges summát összegyűjtendő, tombolát szerveztem. Végigjártam a falvakat, prédikáltam és kunyeráltam, eladtam közel ezer jegyet, számos szentképet, illetve olajfestményt. Szerencsére össze tudtam szedni annyi pénzt, hogy megkezdhessük a javítást.
Emlékszem, valódi demokratikus társadalom volt az adyfalvi. Ha például két magyar egymásnak ment, a románok rögtön közéjük álltak és beléjük fojtották a szót. A hatóságoknak azonban idővel szemet szúrt a tevékenységem. Elhatározták, otthagynak Adyfalván. Ott is hagytak, ám azt nem vették észre, hogy Szolnokházára, Keszire, Gánásra és a többi településre is én jártam ki. Egy ízben beszakadt a lovam alatt a jég és beleestem a folyóba. Hat métert zuhantam, a ló viszont fennmaradt a hídon.
Szép évek voltak azok, katonához méltók. Egy papnak ugyanis katonának kell lennie, fel kell áldoznia életét.

– Csakhogy a katona gyilkos is, nemcsak önfeláldozó.
– A fegyelemre értettem. Arra az állapotra, amikor tudom, mi a parancs, mit akar tőlem a Végtelen, akinek alávetem magamat, engedelmeskedem. Ez számomra sosem jelentett problémát.
Adyfalváról Szilágysomlyóra küldtek. Jó, ám csúnya szájú papjuk volt a somlyóiaknak, őt kellett felváltanom. Kicsinosítottam a templomot, mert akkor már egy kicsit építész is voltam. Aztán Telegdre helyeztek át, majd Tasnádra, ahol az atyák egyfolytában szidták egymást. Ez azért fordulhatott elő, mert az eklézsia elöljárói nem nézik meg, kit vesznek fel lelkipásztornak. Csupán a jelölt tehetségére figyelnek, noha a jólneveltségére is kellene. Na mindegy, Tasnádnak gyönyörű, régi temploma volt, az ingatlan a francia forradalom évében épült, de vakolat már nem volt rajta. A helybeliek bevonásával helyrehoztam, kifestettem, mellé egy három szintes plébániát is emeltem, aminek meg is lett a köszönete. Azt kiabálták utánam a piacon, hogy három gyermekem van, azért kell nekem a pénz. Nem volt mit tennem, felmentem a szószékre, s elvágtam a torkát az ügynek. Igaz, nem voltam szent, tele voltam én is gyarlóságokkal, sokat idegeskedtem, nem bírtam elviselni a széltolókat, ám igyekeztem helytállni. Arra alapoztam és abban bíztam, hogy az isteni hajlék felújításával megakadályozhatom az egyházközség széthullását. Ez az a célkitűzés, ami általában összehozza az embereket.
Egy napon felkeresett a püspöki helynök, és elpanaszolta, hogy a váradi Barátok templomából esnek ki a téglák, le kellett zárni a járdát. Arra kért, javítsam meg. Pénzt persze nem adott, és az építészeti engedély kibocsátásáért felelős bukarestiek is akadékoskodtak. Mégis megcsináltuk, csodájára járt a lakosság. Miután elkészültünk, megköveteltem, hogy olyan papot helyezzenek oda plébánosnak, aki előre viszi a dolgokat, nem trehánykodik, nem kávézik, nem bagózik, nem jár el szórakozni, nem vesz ki szabadságot. Tempfli atyára gondoltam, be is hozták Tenkéről.
Innen Váradolasziba léptem tovább, majd bejártam Nyugat-Európát, megtanultam néhány nyelvet, a franciát például már zsinórban beszéltem.

Barátságban az intelligens aktivistákkal

„Azt írták rólam az újságokban, hogy gyilkos vagyok, rálőttem az ötvenhatosokra. Holott én akkor épp plébániát építettem. Azt is rám fogták, hogy 20 milliárd lejjel tartozom az államnak, és számos embert becsaptam, átvertem. Ezzel kapcsolatban csupán ennyit mondhatok: senkinek nem vagyok adósa.”

 – Hogyhogy kiengedték?
– Megmagyaráztam a szekusoknak, miért fontos számomra a kiruccanás.

– Egy egyszerű halandó azonban hiába magyarázott volna meg bármit is a szekusoknak...
– De én értésükre adtam, hogy becsülöm őket, becsüljenek meg ők is engem, mert én egy olyan kétezer éves eszmét szolgálok, ami boldogabbá teszi az emberiséget. Nálam nyitva állnak az ajtók, bármikor betérhetnek, amúgy viszont hagyjanak engem békén. Biztosítottam őket afelől is, hogy én nem szidalmazom sem a piszkos kommunistákat, sem az ateistákat. Külföldi útjaik alkalmával még pénzt is kértek tőlem: a névjegykártyámmal különböző nyugati segélyszervezetektől vették fel a tételeket. Igen ám, de amikor ők ezt a szívességet tőlem elfogadták, beledugták fejüket az oroszlán torkába. Ezek után már nem csinálhattam velem azt, amit akartak. Nyilván nem éltem vissza a helyzettel, arról viszont tájékoztattam őket, hogy négy éve kínlódom, mégsem kaptam meg a katedrális rendbetételéhez kellő jóváhagyást. Csak néztek rám. Ha valaki bejön az országba, salétromos, lerobbant templomot lát, mondtam, ez lenne az első jele Romániának? A látványból az illetők joggal azt szűrik le, folytattam, hogy a Párt elhanyagolja az egyházat. De ha én kipofozom, senki sem fogja tudni, kinek az érdeme a szemkápráztató arculat. Tehát a nyakamba kell vennem a világot. Egyetértettek. Százezer márka semmi ahhoz az összeghez képest, amit megszereztem. Hollandiában, Németországban és Franciaországban kalapoltam, miséztem. Ez volt a legnehezebb az egészben. Csak az orgona felújítása 150 ezer márkát emésztett fel a költségvetésből, bár Kristófi, a kántor, figyelmeztetett: nem lehet rajta hangversenyezni. A beavatkozás végeztével a szekusok még meg is köszönték a közbenjárásomat, valószínűleg tetszett nekik a friss köntösben pompázó bazilika.
Az előbbiekben felvázolt tényekért fogták rám, hogy kommunista voltam. A rágalmazásokkal mit sem törődve a vikárius megkért: alapítsam meg a Caritast.

– Mindenfajta előzmény nélkül?
– Az úgynevezett forradalom idején ugye megnyíltak a határok és elözönlöttek bennünket az élelemmel megtömött magyar kamionok. Akkora mennyiségű kenyeret hoztak, hogy tizenegy katonát kellett kérnem a hadseregtől, mert valamiként őrizni kellett a rakományt. Az osztrákoktól, németektől meg a többiektől kapott ruhákat ötven településre vittük el, még Bukarestbe is, meg Moldvába; autóinkat páncélkocsi kísérte, nehogy kiraboljanak. Miután mindent szétosztottunk, jött a gazemberkedés. Ismeretlenek tették rá a kezüket a holmikra. A sofőröket megetették, megitatták, kamionjaikat pedig reggelre kirabolták. Nem egy esetben az utcán támadtak rájuk. Ennek ellenére a Caritas beindult. Kiképeztük az alkalmazottakat, és elértük, hogy naponta kétszáz szegénynek adtunk ebédet. A diktatúrában kisemmizett kisöregek is megkerestek: atya, visszakaptuk földjeinket, de nincs mit kezdenünk velük, nincsenek munkaeszközeink, az ortodox pópák pedig rá akarják tenni kezüket a tulajdonunkra, panaszolták, erőszakoskodnak velünk, ám mi nem engedünk a nyomásnak, mert ha beadjuk a derekunkat, a magyarság földönfutóvá válik. Arra kértek, segítsek. Ismét elindultam. Harminc traktort vásároltam, amiért cserébe a gépek haszonélvezőinek fejenként öt hektár föld termését kellett beszolgáltatniuk tíz év alatt. Ebből a fizetségből állítottuk össze a segélycsomagokat. Csodálkoztak is rajtunk a nyugatiak.
Miután otthagytam a Caritast, az utódaim mindent szétvertek, hazahordtak. A legnagyobb baj az volt, hogy szélhámosok szivárogtak be sorainkba.

– Ki fogadta be őket?
– Szükségünk volt a segítségükre, nem utasíthattuk vissza az ajánlatukat. Hat filiálét létesítettünk szerte a megyében, kellettek a munkáskezek. Üzletet, szódavíztöltő-állomást, tésztagyárat nyitottunk. Volt is kereslet portékáink iránt.

Spekulánsok árnyékában

„Mindenki tudta, hogy hazugságokat, őrültségeket terjesztenek rólam. Még egy amerikai újságban is bemocskoltak. De hát az ember inkább elhiszi a rosszat, mint a jót. Az újságírók a szenzációkból élnek.” 

 – Mi lett a létesítmények sorsa?
– Azokat is elpocsékolták.

– Kik?
– Kocsán Döme, a rafinéria nagymestere. Harminckét tonna búzát vitt a kolozsvári malomba, mondván, neki így előnyösebb. Máig nem hozta vissza. Kétségtelen, hogy tehetséges ember, mindenre talál megoldást. Két hónap alatt képes volt felépíteni egy teljes öregotthont, gyárakat hozott rendbe, ám hiányzott belőle a lelkiismeretesség, szemtelenül lenyúlta a szerzeményeinket. Megbíztam benne, ő meg kihasználta a jóhiszeműségemet. Pofátlansága még a paptársaimat is felháborította, nem értették, miért nem küldöm el. Azért nem küldtem el, mert tudtam, egyetlen oszlopot sem vehetünk ki egy épületből addig, amíg nincs mivel pótolnunk az eltávolított elemet. Ha ilyenünk nincs, összedől az ingatlan.

– Mégis összedőlt.
– A Caritas nem az én időmben sorvadt el, én még Dömét is kibírtam. Figyelmeztettem: feljelentem a rendőrségen, mert ha nem, bűntársként engem is elővehetnek. Erre ő megijedt, elment az egyenruhásokhoz, és arra buzdította őket, hogy tartóztassanak le. Dörzsölt fickó lett belőle, rengeteg barátot szerzett, de ügyességét kizárólag rosszaságra fordította. Engem nem vehettek elő, mert nem volt és most sincs vagyonom, sem autóm, sem lakásom.

– Mások nem okoztak gondot?
– De igen, Szabó Dani. Ő is befurakodott. Mindketten csupán egyetlen évig dolgoztak rendesen, ez volt az egészben a trükk, aztán elkezdtek spekulálni.

– Melyek azok a megvalósítások, amelyekben nem vették ki a részüket?
– Irodahelyiséget adtam a valamikori Bihari Naplónak, hogy legyen egy magyar lap, amit nem tudnak kitámadni az illetékesek. A Kanonok-sori épülettömb folyosója padlózatának azonban igen gyakran nyoma veszett, ám ez sem keserített el: az éjszakánként kiszerelt deszkát pótlandó újabbakat hozattam, amit sokszor saját kezűleg raktam le. Továbbá megújítottuk a tetőt, központi fűtést vezettünk be, ingyenes járóbeteg-rendelőt és kétszáz személyes konyhát működtettünk, katolikus gimnáziumot alapítottunk, könyvtárat, bentlakást rendeztünk be, vedrekkel hordtuk ki a homokot a pincéből. Ezeket mind a Kanonok-soron valósítottuk meg. Váradszőlősön egy negyven fő befogadására alkalmas öregotthont és egy óvodát is létesítettünk; utóbbit fölöslegesnek ítélve felszámolta a püspökség... A plébánián két idős beteg papnak viseltük gondját, vidéken pedig háromszáznál is több magányos öregembert ápoltunk. Hálaként legazembereztek, megbélyegeztek, akár egy közbűnözőt. Hetvenöt éves koromban nyugdíjba vonultam. Jelenleg hárman látják el a hajdani szerepkörömet, ezzel együtt a holtponton vannak.

„Meg fogom írni életem regényét. Megfogalmazom benne mindazt, ami megtörtént velem. Érdekes könyv lesz, tényfeltáró, sokakat megbotránkoztató.”











4 megjegyzés:

Karesz írta...

Boldog és Békés karácsonyt kívánok Neked!

monik írta...

Kegyelemben gazdag karácsonyt kívánok!
monik.

PHAEDRA írta...

Boldog Karácsonyt kívánok Neked és Szeretteidnek.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Köszönöm szépen nektek a jókívánságokat.
Boldog új évet mindnyájatoknak!