Együtt és külön

Újabb kép, újabb meghatódottság. Hisz magyar-e igazából az, ki nem sírja el magát attól, hogy a google a nagyváradi Royal Szálló fotóját dobja ki, amikor te a budapestiét keresed? Mert a google számára a kettő még mindig egy, egy és ugyanaz, mint az alapprogramban. 

Egyazon ország, egyazon műfaj.

Egészen érdekes egyébként, hogy a Hotel Royalhoz a mozitól jutottam el, ám sajnos már csak képzeletben. Attól a mozgófénykép-színháztól, amit az elegáns környék fifikás lakói kezdetben megvetettek és lenéztek, nem úgy mint Berta, a nagy liba, aki magányos körúti leány lévén belekíváncsiskodott a sötétbe, ahol Heltai Jenő szerint csodálatos történetek játszódtak le*, s nem csak a vásznon, illetve főként nem ott. 


Hát persze, hogy csodálatosak, hisz Bartók és Kodály is a Royalban találkozott először, majd Bartók megírta Kodályról azt, amit**. Később viszont sosem ültek le egymással játszani, dolgozni,  gondolkodni, más-más úton haladtak, ki-ki a sajátján, noha mégis egy időben ugyanazon irányba, s nem is mellékesen: ugyanott. Ugyanannak az útnak két autonóm síkjában. Kár, hisz el sem képzelhetjük, mekkora művet hozhattak volna létre együtt, közösen, egymást támogatva. Kodály és Bartók. Arany és Petőfi. Páskándi és Szilágyi. Persze előfordulhat, hogy semmilyent, mi nem tudhatjuk. Mert a géniusz géniuszként él, csak ő érti: miért egyedül, miért tömegben, miért luxusban, miért szegénységben, miért szeretetben, miért szeretetnélküliségben, miért mindenkinek, miért csak önmagának. 

Feltéve, ha férfi.

És feltéve, ha valóban géniusz.


A nővel ugyanis más a helyzet. A nő a közösség, a társadalom életét éli akkor is, ha mindenben mindenki fölött áll.

A báltermek, mulatók, orfeumok végül bezártak, Kodály alkalmazkodott, Bartók belehalt, a filmszínházak termeiben pékségek nyíltak, a pékségekben pedig jegyre kezdték adni a kenyeret a jó magaviseletű, engedelmes proletároknak. Erről a korszakról viszont nem fogok képet kérni a google-tól.  

*mások szerint francia gépeken Lumiere-filmeket vetítettek a publikumnak

** "Kodálynak óriási sikere volt. Valóságos szenzáció volt estélye, hiszen egy eddig teljesen ismeretlen ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike."

TIHANYI

Kerestem néhány fényképet Tihanyiról, a festőről, a Nagybányán is nevelkedettről, a nyolcasról, a kilencedikről, aki agyhártyagyulladásban szenvedett és agyhártyagyulladásban hunyt el, de aki egész életében zseniálisan festett. 

Az olyanokról, mint ő azonban nem készítenek képeket. 

Az olyanokról, akik rettenetes arcokat tudnak vágni, akik rettenetesen képesek beszélni (vagy sehogyan sem), akik rettenetesen tehetségesek, és akiket mindezekért a tulajdonságaikért a nők rettenetesen szeretnek. Talán mert a nők eleve az elesett férfiakat szeretik. A retteneteseket. Azokat a férfiakat, akiknek szükségük van a támogatásukra. Akik éreztetik velük, miért annyira fontosak, azaz ők, a nők, és annyira. Vagy egész egyszerűen csak azt, hogy fontosak.  

Szó, ami szó: Tihanyiról csupán kevés fotót találtam, jópár nagyon ronda fotót, hisz ezek szinte mindenik az abnormális művésszel szembesít. A folyton röhögő, kacagó, kuncogó művésszel, az ismételten grimaszokat vágó bolonddal, a szerencsétlennel, a végtelenül csúnyával, a szellemi sérülttel, akire nem érdemes túlzottan odafigyelni, csak egy kicsit, csak amennyit egy idióta festő megérdemelhet, de aki ha franciának születik, ma hős lenne, minimum Picasso, s mindenki komolyan venné. 

Arról a Tihanyiról kapunk ma ilyen képet a világhálón, aki barátja volt Tersánszkynak, Adynak, Cappának, és az említett három titán nagyra becsült kortársainak, de arról a Tihanyiról is, aki barátja volt Jánosnak, Károlynak, Günthernek és Izsáknak, és úgy volt a barátja, hogy nem tett köztük különbséget, hanem mindannyiuknak egyformán volt jó barátja. 

Legfőképpen ezért szeretlek Tihanyi. 

Reggeli

Sokaknak a napilap ugrik be hirtelen, ha meghallják ezt a szót. Másoknak - így nekem is - a reggeli. A joghurt és a joghurt. Mert felébredsz, nagy nehezen kilépsz a meleg takaró alól, aztán irány a konyha. Nem, előbb a fürdőbe fordulsz be, de tényleg. A konyhában már meg is tudsz állni két lábon, majd mélyen elmerengeni afölött, mitől vagy ennyire kimerült, hisz nem is vacakoltál hajnalig. Jó na, a lefekvés lelkileg eléggé fájdalmas szokott lenni*. De mivel már kezdesz hozzászokni, hogy ennél jobb sajnos már nem lesz, megpróbálod kinyitni a hűtőt, hogy harapjál is valamit az obligát feketék (kávé, tea) után.  

Hát van miből választani. Van rózsaszín joghurt és van narancssárga joghurt. Végül a joghurtot választod. 

A kávéval ugyanígy jársz. Van tejes és van tejes. Végül a tejest választod. 

A tea már kétféle: citromos és édes. Végül az édest választod, de a másikból kilopod a citromot, hogy fanyalogjál is egy kicsit, bemelegíts' a munkahelyi hangulatra.

Miután minden ehetőt és ihatót kivégeztél, nem marad más hátra, mint a sminkelés, ám ezúttal úgy döntesz, inkább a tornával folytatod, a képed ráér. 

És nyolcig talán még az öltözködés is belefér a programodba, mert a bababőröd ezúttal elsőbbséget élvez, elvégre fiatal vagy még, és szép, noha nagyon fiatal már nem nagyon vagy, a szépség látszatát viszont fenn kell tartani. 

A joghurt maradékát majd kinyalatod uzsonnára**. 

*sokszor szinte vágyod, hogy fizikailag is érezd

**útközben pedig folyton arra gondolsz, mekkorát tudnál zabálni, s mennyire jól esne

Folytatások

Hogy kicsit növeljem a feszültséget és a jelentőségemet: folytatom az immár két éve érlelt családregényem hetedik fejezetét, igaz, előbb kitettem a pontot az utolsó mondat végére, de már megöltem a soraimban öt főt, a másodszereplőt öngyilkosságba kergettem, Ferencet államcsíny gyanújával bepereltettem, a pillangónak letörettem a bal szárnyát, Wechelman Terézia kénytelen volt bezárni miattam a vegyeskereskedését, Ilonával pedig végre kipakoltattam az asztalfiók tartalmát, hogy felfedje Mihály titkát. De most le is állítom az ujjaimat, nehogy valaki hirtelen felindulásból lenyúlja az alapsztorit. Kívánjatok nekem inkább jó és gyors munkát. Köszi!

Ki kell-e tenni a karikát?

Ki kell-e tenni a tizennyolcas karikát, ha ennyit* megmutatok egy nőből, és jelzem, hogy ő bizony ruhátlan.
*

Ki kell-e tenni, ha azt is leírom, hogy a kendő csupán a fotóshop műve?, mert erről mindenkinek, aki megnézi, egyből AZ jut eszébe.

De mi legyen, ha kicsit feljebb csúsztatom a kamerát, a modellt megfordítom, hogy a hátát is láthassuk, és ez** lesz belőle?

**

Ebben az esetben ugyanis nyilvánvaló, hogy a kendőt abszolút eltüntettem, így mindenkinek szabadon szárnyalhat a fantáziája, annak is, aki az első (*) illusztrációnál esetleg hezitált.

Kérem, mindezekkel a próbálkozásokkal szeméremsértést követünk el, és mivel nincs figyelmeztető karika, bárki hozzáférhet.

***Mi történik, ha nem töltök fel képet, csupán versbe foglalom a női test szépségét, esetleg aprólékos leírást adok arról, ami a képen megtekinthető lehetne? Mi történik, ha mindezt virágnyelven teszem (biológiai kifejezéseket, szakszavakat használva)?

Megjegyzés: az "aki" és az "az", "azok", "annak" alatt elsősorban a tizennyolc életévüket még be nem töltött fiatalemberek értendők.

Névadás

Kund a kórház falának támaszkodva gondolkodott azon, milyen nevet adjon születendő lányának. Olyan nevet keresett, amellyel a lány majd befuthat, ha nagy lesz. Olyan nevet, amely fényes karriert biztosíthat számára. Gondtalan életet, gazdag, tisztességes férjet, jó állást. Olyan nevet, amilyet csak ő fog viselni az egész városban. Előkelő hangzásút, uralkodónőit, hisz az ő leszármazottját nem hívhatják Erzsikének. Egy menedzser adjon magára, vélte. Eszébe jutott a Kunigunda, a Dzsenifer, a Szandra, a Gertrúd, a Gerda és a Szilvia is, csupán az Emőke nem jutott eszébe, így az újszülöttet a vajúdó feleség számbeli fölénybe kerekedett családja nevezte el Ibolyának, mondván, a babának olyan név kell, amelynek nincs se szlovák, se román, se szerb megfelelője, s még szép, nőies is. A család ekkor még nem tudta, hogy bizony az Ibolyának is van szlovák, román és szerb megfelelője, sőt, még az Enikőnek is. 

Mindezt Kund sem tudta, de őt ez nem is érdekelte, mégis elment a kedve az egész élettől, iszonyatosan szerencsétlennek kezdte érezni magát.

Hogy mit tett ezt követően Kund, azt az olvasók bizonyára kitalálják*. 

*Őszintén megmondom, lusta** voltam továbbgondolni. 

**nem volt időm

***De mivel ez egy folyamatosan frissülő blog, bárki folytathatja****.
****Kérem, csak az folytassa, akinek van hozzá tehetsége*****.
*****: vagyis ő(k)

Rangsorolás

Nagyon kellemes, simogató érzés az is, amikor interjút kérnek tőled, megkérdezik hány óra, hogy hívnak, hol születtél, mivel foglalkozol, illetve hogy szeretetből-e, a felvett anyagot utána leellenőriztetik valaki mással, akit sosem láttál, akivel sosem dumáltál, de akitől megkérdik, helyesen, a valóságnak megfelelően beszéltél-e a saját munkádról, önmagadról, és ezt még a tudomásodra is hozzák. 

*Kösz, nem adok több interjút. Hülye vagyok hozzá.
  Majd ő elmondja.

Az elsők

Kimondhatatlan öröm, amikor teli reményekkel és izgalommal elmész egy előadásra, vetítésre, bemutatóra, ám a legmagasabb-legszélesebb egzisztenciák az utolsó percben beülnek (elébed) az első sor(ok)ba. Fotózásnál is mindig azt szerettem, hogy általában mindig a legkisebbek, legvékonyabbak kerültek a többiek mögé.

*Következésképp csakis azt hihetem, hogy az elmúlt 2-2,5 millió évben bűn lett nem tolongani, nem benyomni mindenüvé pofátlanul a képed, inkább visszavenni belőle.

Barna

Drága mon amie, kérem, kérem, intézkedjék, amilyen gyorsan csak tud, és hívasson meg engem egy kávéra Sir Bonvivánnal a Royalba. Rendezze úgy, hogy a vasárnapot Párizsban töltsük, a Pece-Parti Párizsban. Tudja, Bonvivánnak annyira szép bar...na cipői vannak, hogy képtelen vagyok neki ellenállni. A múltkor is, miközben a kis asztalnál ültünk a hallban, a svájci miniatűröm alatt, folyton csak a cipőjét bámultam. Nem a kerek arcát, nem az aranyosan csengő nyelvét, nem a csókos ajkait, nem a jól ápolt kezeit, hanem a cipőjét. Valamit ő is észre vehetett ebből, mert hosszú hallgatás után egyszer csak felvetette, ha megengedem, hogy elkísérjen Abbáziába, magával hozza. Ugyan nem mondta meg, hogy mit, de én azonnal sejtettem, mire gondol.

*Minek az előjele, amikor az ember elkezdi ismételni önmagát?

Élettér

Jó ideje meg szeretném már mutatni nektek, hol lakom. Nem mintha azt hinném, hogy ez bárkit is érdekelne. Tudom, hogy nem, mármint hogy senkit sem érdekel, mégis bennem van a vágy, hogy megmutassam. Talán azért, mert exhibicionista vagyok gyermeteg naivsággal hiszem, élnek még körülöttem olyan nők és férfiak, akiknek számítok, akikre számíthatok.

Nem is az előszobában felhalmozódott cipőgyűjteményemet, nem is az életteremet, amely elég szűkös, nem is a konyhaasztalomat és az ágyamat szeretném megmutatni, inkább a kilátásaimat. Az ablakaim ugyanis két oldalra néznek: az étkezdei keletre, a hálószobai nyugatra, amely minden jelképes mondanivalója ellenére két-három hónap múlva - ha még megtűrnek maguk között ezek itten - konkrétan azt fogja jelenteni, hogy árnyékos időben is 40 fokon izzik majd a galagonya az otthonom, lévén, hogy a tetőtéren lakom. (Fontoljátok ezért meg, mely évszakban jöttök hozzám vendégségbe.)

Gondoltam, a közbiztonság és a közszolgálat kedvéért készítek néhány fotót a keleti és a nyugati kilátásaimról, a csodálatos kisvárosi biodiverzitásról, azaz a keleti és a nyugati parkolóról, de mivel nagyon szürke lett volna az a fotó, letettem a tervről, inkább kisétáltam a parkba, s lekaptam azt a virágba borult fát, amelybe első látásra beleszerettem. 

Az jutott róla eszembe, hogy ki kéne költöznöm a parkba milyen jó lenne, ha mi is ennyire szépek tudnánk lenni. Vagy maradni. Legalább egyetlen pillanatra, s legfőképpen azok, akik - hacsak lehetőségük adódik rá - leszavazzák az életet a parkolók kedvéért. Most is - tavaszi rendrakás gyanánt - betont öntenek mindenhová, betont a betonra, hogy térdig járjunk a saját halálunkban. 

Lehet, elítéltek, de be kell vallanom, egyre gyűlnek azok az egzisztenciák, akiket végleg el akarok felejteni. Akiket műveikkel együtt akarok elfelejteni.

Most épp a 300 dühöng a tévében, tombol az ember és fröcsög a vér, én meg úgy döntöttem, iszok egy pohár vörös bort az egészségetekre.

Van-e élet azután, hogy a magyar bab is etióp már

Sosem gondoltam volna, hogy él olyan nép ezen a földgolyón, amely babot, szárazbabot ad majd el nekünk, és még csak nem is váltságdíjként. Szép külhoni babot piros-fehér-zöld pántlikával, bajszos paraszttal és pulikutyával. 

Hát nem hittem volna.

Nem hittem volna, hogy fájni fog babot termelni, s nem hittem volna, hogy nem fog fájni babot vásárolni.

Jó magyar babot. Babot az etióptól. Babot az éhezőtől. Az éhező az éhezőtől.

Pedig hát. 

A szárazbab elkészítésének a világ kezdete óta megvan a kizárólagos magyar rituáléja. Makói hagymák, mezőbaji sárgarépák, kolozsvári szalonnadarabkák és Juliska nénik közreműködésével készült a gulyás, a leves, a főzelék, az egytálétel. Mert sehol másutt nincs a babnak akkora családja s rokonsága, mint a határtalan magyar faluban, ahol ínséges napokon azon törték fejüket a megtermett asszonyok, hogy a jóllakás reményében Jókai-bab, Kosztolányi-bab, Karinthy-bab, vagy netán Szilágyierzsébet-bab készüljön ebédre, vacsorára. S ha néhány cipónál, hagymagerezdnél nem akadt egyéb a kamrában, babból készült a torta is, a sajt is, a kenőmájas is. Mert babból mindig akadt bőséggel. 

Mert az iskolázatlan magyar paraszt nem volt rest, korán reggel kiment a földjére, hogy elvesse a babját, kivegye a babját, megegye a babját. Nem szekerezett be a városba a kínaihoz, hogy a kevéske nyugdíját etióp babra cserélje. Akkor se tette volna ezt meg, ha égig értek volna a kínai bódék, de akkor sem, ha etióp lett volna mindkét szomszédja, sőt, az összes falubelije, beleértve a református lelkészt is. 

Mert a parasztot akkor még az élet tanította, s nem fordítva.

Kronológiai gondok: át kéne ütemeznünk a húsvétot ahhoz, hogy túléljük. Van rá 3 percünk!

Na aztán húsvét köllött nekünk,

magasságos Szent Habakuk! 

Most, hogy már a nyuszinak is csak a farka után szaglászunk, kérném a tisztességben megvénült nyugdíjas öregurakat és a közösségi hálók egyéb perverzeit, ha képtelenek bájos locsolkodós versikéket küldözgetni virtuális nőiknek, és még a bukszájuknál is jobban féltik a protkójukat, zárják el előlem ezentúl szárnyaló fantáziájukat. A pedofil ízű szerelmes leveleknek kimondottan nem örvendek. Amúgy is mindig rühelltem, amikor a sajgó derekú hetvenesek, akiknek hálát kéne adniuk istennek, hogy még vannak, harmincasokat molesztáltak. Már megbocsássanak: de mi a fenéért? 

Köszönöm az ilyen-olyan pártok hozzájárulását is a fenségesre sikeredett feltámadási körmenetemhez, kimondottan azokét, akik kihasználva a potenciális választók pillanatnyi vallásosságát és a vallásos hitélethez kapcsolódó másállapotokat, többek között a gyertyalángéletű szeretetkirobbanásokat, gyorsan megpróbáltak mindenkit beszervezni, gondolom, még a bölcsiseket is. De hiába, mert nálam pl. nem értek célba. S akkor előre is bocsátom: nem fogok elmenni szavazni. Mert oké, hogy kapok két-három-tíznyelvű helységnévtáblát, amit büszkén mutogathatok majd külföldi rokonaimnak a város ócskavastelepén, ám nekem elsősorban munkahelyre van szükségem. És hogy miért? Na azta! Hogy legyen pénzem:

1. gyereket szülni s nevelni,

2. fenntartani az albérletet,

3. elmenni a fogorvoshoz.

Hát így állunk.

A hiteleket és a kényelmes otthoni munkát kínálókat is elküldöm a büdös tojásba (vessen rám követ, akinek az efféle költőcske népek nem keserítik meg a mindennapjait). Külön üdvözlöm ezúton ama nemes ismerősömet is, aki áldottat ugyan üzenni nem tudott, de azt igen, szinte már hajnalban, hogy írjam meg gyorsan, mi lesz a címe a dógozatomnak, amit a kötetbe szánok (?), van rá 3 percem. 

És álljunk is meg itt, kedveseim, mert ez így nem működik.

Nagypénteken két nő, egy hal és egy angyal társaságában

Pollack csak nézegette, nézegette az óriáshalat, álmodozott az ő egyetlen és megértő felesége mellett, álmodozott szótlanul, álmodozott a nagypénteki piacon. Mégsem merte azt mondani, bocsánat, asszonyom, de nekem most egy jó nagy csülök kéne vacsorára, mert azt kívánom. Pedig lepörgette magában nem is egyszer a jelenetet, miként fogja felvilágosítani a drága Rózsát arról, hogy márpedig neki egy emberöltőre elege van a húsvéti halvacsorákból. Az is igaz, egészen konkrétan a lesszebb női kebelre gondolt, nem egyébre, ám ezt még magának sem merte bevallani, nemhogy a nejének. Átfutott az agyán a hal is, persze, de csak a szálka, pikkely és szem nélküli áldozat, amely rózsaszínben és elérhetetlen magasságban lebegett ünnepi énje fölött, akár egy gyöngyvirág illatú, puha testű habos angyalka. Hangsúlyozottan rózsaszínben látta ezt a képet, mert álmainak selyemkeblei csípőmagasságig másvalakit formáltak belőle. Meg is ijedt erre egy picit valódi önmagától, hisz jól tudta, azok a mellek, amelyeket maga elé képzelt, nem Rózsához tartóznak. De aztán rájuk köszönt Piroska teljes életnagyságban, szeplősen-szagosan, ám pici cicikkel, és páratlan városi kecsességgel az orrukba nyomta a halait. Hát ez van, vette tudomásul Pollack, ezen már nem változtathatok. Hal lesz vacsorára. Üveges tekintetű pikkelyes hal hatalmas szálkákkal.

Akrobatika

Hiába na, betegesen szeretem a tornászokat, az ilyeneket kiváltképp (a nagy igazság az, h korábban, a snitt előtt, ill. azelőtt, h fel nem fedeztem ezt a fotót, sosem szerettem a sportolókat). Aki tehát csokinyuszikról álmodozik, jelentkezzék (szám a neten). Egy látványos, hosszú mutatványért kap tőlem egyet (egy nyuszit) ajándékba.

(Nem mondom viszont meg, mi köze a mozgáskultúrának a nyalánksághoz.)

Amikor (a) Balkánt idézzük

Gyerekek, hazudtam, hazudtam, egy mocskos gazember vagyok, egy simlis, egy utolsó rohadék, mert nincs is rózsaszínű papucsom. Egyszer, 20 évvel ezelőtt volt ugyan egy ilyenem, ha jól emlékszem, ám akkor mindenkinek rózsaszínű volt a papucsa, mindenki ilyenben járt, mert másfajtát nem igazán lehetett kapni a sötét, levegőtlen komcsi boltokban. Hatalmas szélhámos, korrupt majom lehetett az is, aki még egy rózsaszínű bojtot is varratott a lábbelik orrára. De tudjátok, az egészben az a szomorú, hogy szerettem azt a papucsot, rózsaszínű volt-e, vagy sem, volt-e bojt az orrán, vagy sem, szerettem, mert az anyámtól kaptam a szülinapomra. Az édes jó anyámtól, aki épp akkora füllentős volt, mint én, hisz azt mondta a geci üzemvezetőnek, amikor az rákérdett, mit gondol magáról, hogy: "megdolgozott a pénzéért, és örült, hogy legalább egy papucsot vehetett nekem belőle" (JANKULOV Jenő 1966. 54.). Kérdezzétek csak meg a szüleitektől, a nagyszüleitektől, a nagybácsiktól és a keresztapáktól, milyen papucsban jártak 20 évvel ezelőtt. 

Nos, ezt akartátok hallani?

Több nyelv többet nyal

 - nyilván, de nem mindegy, milyen sorrendben

 

Több bajom is van a többnyelvű táblával.

1. Helytelen a sorrend.

2. Megerősítette abbéli meggyőződésemet, hogy az anyaföldemmel bármikor bármi megtörténhet.

3. Sírva fakasztott, mert kiderült, hogy a városnak van Bukarest felőli bejárata (eddig ugyanis ilyenje nem volt).

4. Rádöbbentett, hogy Klapka György szülőházát továbbra is az összeomlás fenyegeti, lévén, hogy falán nem helyeztek el négynyelvű feliratot, csak egy háromszínű (piros-fehér-zöld) szalaggal díszített koszorút. Márpedig az efféle egyoldalú eljárások megengedhetetlenek a tolerancia városában, ahol a műemlék épületeket csak az menti meg a buldózerektől, ha nemzetközi kupit nyitnak meg bennük.

5. Ráeszméltetett, hogy Jenci 1718. évi sörét egy táblacsere nem tette magyarrá, sem osztrákká, inkább bebetonozta spanyolnak, olasznak, németnek, angolnak, franciának, románnak. És elégedjünk meg ennyivel.

6. Hogy az utcai villanyvilágítás sem osztrák-magyar találmány, hanem annál sokkal több: mindenki érdeme, beleértve az errefelé újoncnak számító ukránokat is.

7. Megijesztett, mivel Károly Róbert és törökverő utóda, a János, ezentúl már csak szállóvendégként térhet vissza Hunyadi téri kastélyotthonába. Mint EU-s főbiztos.

8. Felidézte bennem, hogy Bartók már egy évszázaddal ezelőtt hitt a sokszínűség erejében, ám nem a jelenlegi felállás szerintiben, ami az aktuális kurzusnak megfelelően a következőt jelenti: semmit sem tudott a világ népeiről.

9. Elszomorított, hisz a többnyelvű tábla értelmében Bolyai mérnök úr nem volt européer.

10. Megöregített, mivel már csak József Attila apjára tudok gondolni, aki románként magyar temetőben nyugszik, de hogy hol, és mióta, az már sosem fog kiderülni, elvégre: ami nem többnyelvű, s (minimum) nem ökumenikus, az hiteltelen, elavult, ósdi.

S utolsó sorban: mindezt annyiszor fogom magamban elismételni, amíg elhiszem, hogy Petőfit is a multikulturalitás fellegvárában léptette elő őrnaggyá Bem apó.