É-ról Benczúrt, Csontváryt, Mednyánszyt követelik, Gerlóczy tiltakozna, mégis a kölcsön nyer, a nemzetiségek veszítenek*

(...) 1925-ben Párizsban rendezték meg az első világháború utáni világkiállítást, Korányi Frigyes volt a követünk. Első ízben Románia is bemutatta kulturális, történelmi emlékeit, kincseit: a brassói Fekete templomról, Kolozsvár építészeti remekeiről, az erdélyi magyar virágos reneszánszról, a Farkas utcai templomban őrzött hagyatékról, Rákóczi és Báthory hagyatékáról (nyújtott be fotódokumentációt). Annyira vérlázító volt, hogy felfutottam a követünkhöz, mondván, ez ellen tiltakozni kell. A válasz az volt, hogy az Istenért!, semmit se csináljatok, mert most tárgyalják a létkérdést jelentő kölcsönünket, így mindent elronthatok stb., stb. A kölcsön elúszott, no meg sok minden egyéb is. Ma már Benczúrt, Csontváryt, Mednyánszkyt északról követelik maguknak, és nemrégiben hangzott el hivatalos helyről, hogy Romániában már nincsen nemzetiség. Sajnos, lassan, de biztosan már sehol sincs.

Gerlóczy Gedeon

Bp., 1966. VI. 28.

*részlet egy máig publikálatlan levélből

Mindig bölcs voltam, puhára estem*

A törvény mindig az ellenkezőjét követeli: a nagy kereket abba az irányba kell fordítanod, amerre esel. Ha mások mondják, az ember bajosan hiszi el. Sőt, nemcsak, hogy bajosan hiszi el, az igazság az, hogy egyenesen képtelen elfogadni, annyira ellenkezik összes elképzelésével. Nem segít rajta az sem, ha a legmeggyőzőbb bizonyítékok erősítik a szabályokat, hisz miután végre, nagy nehezen elhiszi, ugyanúgy nem tudja megcsinálni, mint azelőtt, hiába kényszeríti, beszéli rá magát. Ekkor kell az értelemnek átvennie a vezetést. Az intellektusnak kell megtanítania a testet, hogy vesse el természetét, fogadja el a külső (kényszerítő) körülményeket.

*sokan a tollas dunnát ajánlották, én viszont úgy gondoltam, hogy egy oktató jobban megfelel a célnak, aztán ebből rendszert csináltam 

A fiú, akinek nem tudtam a nevét

Nem láttam túl jól, a redőnyön át néztem, a félig leeresztett redőny résein keresztül, így csak annyit állapíthattam meg, hogy csíkos zoknit visel (a zokni fölött nem érzékelhettem belőle semmit, csupán a lábszárait), és hogy kávézik. Utóbbit természetesen nem láthattam, csak érezhettem a pörkölt babszemek illatát. Később épp sonkát vásároltam a boltban, amikor felismertem a csíkos zoknijáról. Ekkor ugyan már nem volt kávéillata, bár lehetséges, hisz világéletemben rossz volt a szaglásom, én mégsem tiltakoztam ellene. Szépnek találtam. Túl szépnek ahhoz, hogy elengedjem.

1151: amikor a világ még nem evett csabai kolbászt

"Az ország barbár, és olyan fejedelmek alatt van, akik még csak névleg is alig tartoznak a kereszténységhez."

A Konrádot kísérő nagy műveltségű történetíró azon sem győzőtt csodálkozni, mennyire csúnyák és műveletlenek a magyarok. Sajnálkozott is afölött, hogy Isten nekik adta ezt a szép országot.

In our time. Hallom a problémát

- Ilyen hangulatban nem tudok mesélni - mondta a nő.

- Nem is olyan fontos - mondta a férfi.

Epilógus*

"Levelére válaszolva értesítjük, hogy az Óbudai Temető vezetőségének jelentése szerint Csontváry Kosztka Tivadar nevű elhunyt temetése 1919. június hó 28-án az Óbudai Temető XVIII/476-os számú sírba történt. A XVIII-as percella** harminc éves használati ideje /az/ 1953. évben lejárt, ekkor kiürítésre meg lett hirdetve. Tekintettel arra, hogy Csontváry Kosztka Tivadar sírjának további harminc évre való meghagyása iránt a hozzátartozók részéről intézkedés nem történt a megadott határidőn belül, a Köztemetői Szabályrendelet értelmében a nevezett hamvai ki lettek exhumálva, majd egy közös sírba lettek elhelyezve. 

Kelt 1959. március 21-én.

A Fővárosi Temetkezési Intézet Igazgatósága"***

*műpártoló barátaimnak
**értsd: parcella
***bizonyára szeretettel

Ambróziusz mindig hosszú fehér hálóingben fürdött, de ma nagy napja volt!

Fiatal nő állt az éteren túl, kétrészes bikiniben. A nő betűkből volt ugyan, Anbróziusz mégis libabőrös lett tőle. Megállapította, hogy a nő meztelensége undort keltő. Megállapította, hogy (bármily hihetetlen) a nő odakacsint neki. 

Ambróziusz, ahelyett, hogy gyorsan kikapcsolta volna a gépét, írt a nőnek egy bemutatkozó levelet. Zavarában elfelejtette, hogy egyszer már bemutatkozott. A nő erre lerázta magáról a jelszavakat, kitört a képernyőből, és rávetette magát Ambróziuszra.

A férfi futásnak eredt, de nem tudta lerázni üldözőjét. Miközben szaladtak, számos kéretlen érdeklődő utánuk vetette magát, aminek következtében tömegverekedés tört ki. Többen is azt hitték, hogy politikai fordulat következett be, amitől egyre csak nőtt a fejetlenség, a bikinis nő azonban tovább üldözte a kritikust, egészen a régiségtárig, föl az emeletre, be az egyik irodába, ahol leteperte, s így szólt hozzá:

- Csókolom az édes pici nózikádat! - aztán visszabújt a képernyőbe. 

A világ legfontosabb kérdésére akkor kell általában válaszolnod, amikor a golyó karnyújtásnyira van a halántékodtól

Levelet hozott a posta. A következő állt benne: 

"Bocsásson meg nekünk, hölgyem, hogy jelentéktelen kérdéseinkkel zaklatjuk. Mi itt, a Vágóhídon,* bokáig érő vérben, állandó halálhörgés közepette is hívek szeretnénk maradni az állatvédelem nemes eszméjéhez. Mit tegyünk?"** 

*már lebontották 

** x

Fülig Norman, a másik háromnevű férfi*

*A pontosság kedvéért: egy másik háromnevű férfi, a valódi. Az üzenet többi részét töröltem, mert a címzett elolvasta.

Az elégedett turisták városában kiröhögnék, ha csak gazembereket akasztana fel

Ő a világ legremekebb magányos cowboya. Az igaz, hogy mindig cigaretta fityeg a szájában, a colt-tal viszont úgy bánik, ahogyan rajta kívül senki. Ha például feldob egy cukorkát a levegőbe, azt biztosan kétszer keresztüllövi, a coltot visszacsúsztatja a pisztolytartóba, a bonbont pedig elkapja s megeszi. Az összehajtogatott cigarettapapírba például három golyóval is képes szabályos halálfejet lyuggatni. Ezenkívül ragyogóan lovagol. A nyeregben ülve, vagy a vágtató ló hátán állva simán megeszi a babkonzervet, tűbe fűzi a cérnát, megsodorja a szivart. Meg kell azonban hagyni, mindehhez pompás lova van. Jolynak hívják, átugorja a legfélelmetesebb szakadékokat is, egymagában elmegy a kovácshoz, hogy kiválassza a neki legmegfelelőbb patkókat, ismeri az összes indián furfangot, továbbá fára mászik és horgászik. Utóbbin még a gazdája is elámul egy kicsit, mert sehogyan sem tudja megérteni, miként fűzi fel Joly a gilisztát a horogra. Hiába érdeklődik efelől nála (mivel beszélgetni is szoktak egymással), a paripa csak fintorog, és kitérő válaszokat ad. Ilyeneket mond: "Úgy vagyok vele, mint mindenki a világon. Én is utálkozom közben." 

A szálkákat nem mindig előnyös nem meglátni

Erőből akartam megfogni a halat, de amikor belenyúltam a szájába, minden megváltozott. Azóta a gyomrában vegetálok. Nem éhezek, nem szomjazok. A telefonon, amely úgy került mellém, hogy az asszony váratlan hazatértekor a volt szárazföldi szomszéd* ijedségében a folyóba dobta, őt naponta felhívom, hogy elmagyarázzam neki, valójában mi is történt. Eddig még sosem hallgatott végig, de annyit elértem, hogy az anyanyelvemet nem sikerült elfelejtenem. Az úgyszintén mellettem landolt karikagyűrűnek** viszont fölöttébb megörültem. Gyorsan el is süllyesztettem a zsebemben, és amint alkalom adódott rá, becseréltem egy kerékpárra. A bicikli Amádétól került hozzám, aki ellenben nem hozzám hasonlóan, inkább, hogy úgy mondjam, bánatában vetette magát a vízbe, bringástól. Legalábbis ő ezt állítja, bár lehet, hogy a konyaknak is szerepe volt ebben. Noha eléggé kíváncsi természet vagyok, mégsem én kérdeztem, ő árulta el magától, miután megismerkedtünk a vasárnapi edédnél, hogy világéletében egy kis vagyonra vágyott, sajátra. Ekkor jutott eszembe a gyűrű, amit a guruló csoda fejében neki adtam. Reméltem, vidámabb lesz tőle. Nem tudom, bekövetkezett-e, amit reméltem, mindenesetre összebarátkoztunk. Én örömteljesen száguldok el helyette is a kajáért a nyelőcső végéhez, amikor esedékes, ő pedig örömteljesen ecseteli, általában azt követően, hogy belapátolta az asztalról lehullott morzsákat, mennyire jó érzés gazdagnak lenni. Most már van aranyom, van aranyom, ismételgeti folyton a kajaosztásnál turkált konzerv- és salátamaradványok zöldeskék színvilágában.

*a férj 
**ti. az asszony (feleség) karikagyűrűjének

A nő szép volt. Mondtam a festőnek, rajzoljon neki szemüveget

A festő egy üres telken helyezte el az állványát. Színeket nem is hozott magával, csak egy vastag ceruzát, azzal rajzolt. Meg egy üveg pálinkát is hozott, ezt az állvány mellé helyezte. Egész délután rajzolt, és itta a pálinkát. Később berúgott, a földre dobta a ceruzát, énekelni kezdett, táncolni a műalkotás előtt. Lassan, ütemesen lépkedett, kettőt előre, kettőt hátra, néha oldalt lépett, aztán összeütötte a bokáját és meghajolt, miközben a kezét a szívére szorította. Aztán tovább táncolt és énekelt.

A kortárs magyar művésznek a legtöbbször nem jut eszébe semmi, ez a baj

Elindultunk egymás mellett, a festő erősen dülöngélt, ezért lassanként mindent kiszedtem a kezéből, végül ő már csak az összegöngyölt énjét vitte. Jó félóráig mentünk, izomkötegeink sistergése mégis alig hallatszott, amikor egy emeletes házhoz értünk. Ide vezetett be a festő. 

A környéken ez a legnagyobb ingatlan, ő a harmadikon lakik egyetlen szobában. Meglepően rendes és tiszta szobában, rendetlenül felhalmozott festmények, levélpapírok és borítékok között.

- Évek óta itt hevernek már a képek - mondta, amikor észrevette, hogy a halmazokat szemrevételezem.

- Csak egy ágy van - mondtam én erre.

- Van egy gumimatracom is - válaszolta. - Majd felfújjuk, azon alszom én, maga pedig az ágyban.

- Nem - tiltakoztam. - A gumimatracon én akarok aludni.

- Szívesen átengedem az ágyat - erősködött.

- Szó sem lehet róla - hangsúlyoztam. - Mindig nagyon szerettem gumimatracon aludni.

Ezt követően felfújtuk a matracot, kaptam rá két pokrócot, lefeküdtem. A fejemet a poros vásznak felé fordítottam, hogy legyen mit nézzek. Kora este volt még, én két kávét megittam, de az előzmények miatt reméltem, hogy a festő hamar el fog aludni.

VIVAT CONCORDIA ET LUX

A profán fertőző. Egyetlen érintése elég ahhoz, hogy megtörje a varázst, és visszahelyezze a használatba azt, amit a szent elkülönített és kővé dermesztett.

Most elmondom azt is, miért jó, hogy te álltál a létrán, nem én

Egyszer legurítottam egy pasast a létráról.

Te már nem voltál itt, elmentél a nyavalyás fogorvosnődhöz. 

Az egyik este, amikor az asztalos szokás szerint a konyhaajtó előtt borozgatott és hegedült, én meg a padláson irogattam, bezörgetett hozzám egy pasas. Nagydarab, sápadt fiú volt, talán akkor szabadult ki a börtönből, ahol verekedés miatt ült, és a Józsa nevű leány felől érdeklődött. Mondtam neki, hogy a leány meghalt, de ő nem hitte el, furcsán csillogtak a szemei, s mindenáron be akart jönni a szobámba. Beengedhettem volna, hisz nem volt nálam senki, így gyorsan meggyőződhetett volna arról, hogy az általa keresett leány sincs nálam, de ideges voltam, elküldtem a fenébe. Erre ő félre akart lökni, de én megelőztem, jól gyomrom vágtam. Összecsuklott, és legurult a létrán. Nem állítom, hogy nem ijedtem meg annak a valószínűségétől, hogy kitörte a nyakát, de nem esett baja, azonnal talpra állt, mégha imbolygott is egy kicsit. Az asztalos odament hozzá, elvezette a konyhaajtóhoz, bort adott neki, majd hegedülni kezdett. Sokáig ültek együtt, ezért a pasas később is eljött borozgatni. Ettől kezdve viszont, ha lemerészkedtem a padlásról, az asztalos mindig félretette a hangszerét. Kedves volt, borral kínált, beszélgetett is velem, de sohasem muzsikált, ha ott voltam, pedig tudta, hogy azért megyek le hozzá.